Az első fiunk nem volt beteges, a 9 hónapos korában lezajlott műtét volt a legnagyobb egészségügyi esemény az életében. Az oltások sem viselték meg, kivéve a 15 hónaposat. Így az orvosi látogatások kimerültek a kötelező oltásos körökben, illetve a műtét miatti röntgen-beutalók kérésében. Aztán érkezett a második gyerkőc, aki már egészen más eset. Nyilván befolyásolja a dolgot, hogy a nagyobb tesó mellett nem tudtunk annyira burokban maradni, hiába minimalizáltuk a kezdeti időkben a társaságba járást, mégis hazahozott egy remek rsv fertőzést, amit nem egészen 8 hetesen elkapott a kicsi. Innentől sajnos beindult az asztma-vonat, minden felsőlégúti nyavalya fulladásba megy át nála. Emiatt sokkal sűrűbben találkozunk a gyerekorvosunkkal. Alapvetően egy kedves, idős néni, aki nyugdíj mellett folytatja a praxisát, a legtöbb dolgot a gyógyszeradagolásról és oltásokról az asszisztense súgja neki. Volt viszont pár elképesztő beszólása és tanácsa, amik után komolyan elgondolkodtam a váltáson, annyira szakmaiatlan és blőd megjegyzések voltak.

1. Biztos nem lesz baja a kicsinek, mert anyatejes

Ezért a kijelentésért kinyílik a bicska a zsebemben. 7 héttel a második szülésem után az akkor 2 éves nagyfiunk elkapott egy makacs náthás-köhögős, lázzal járó betegséget. Levittem a dokihoz, direkt rákérdeztem arra is, mi a helyzet, ha elkapja a kicsi. Ugyanis 8 hetesnél fiatalabb csecsemőnél kb. semmilyen gyógyszer nem adható, és nincs tapasztalatom ilyen kicsi gyerek betegápolásában. A helyzetet tetézte, hogy dece,ber 30-a volt, ünnepek előtt i időszak, amikor január 2-áig a fű se nő. Erre a felvetésemre kaptam a  jaj, semmi baja nem lesz annak a gyereknek, mert anyatejes. Én tudom, és értem, hogy az anyatej egy csodás dolog, ami rengeteg dologtól megvéd egy csecsemőt, de nem csodaszer és varázsital. Konkrétan semmilyen értelmes tanácsot nem kaptam arra az esetre, ha mégis beüt a krach. És beütött. Az már egy külön kérdés, hogy rsv járványkor miért nem csinálnak gyorstesztet, mert ez a rohadék vírus a csecsemőkre igen veszélyes. Természetesen január 1-jére lebetegedett a kicsi, a kórházas canossa-járásunkról már írtam posztot. Azóta se tudtam teljesen feldolgozni ezt az időszakot, borzalmas volt. Kicsivel több odafigyeléssel talán hamarabb léphettünk volna, kaphattunk volna gyógyszert otthonra, vagy beutalót a kórházba, hogy ne ezzel kelljen bajlódnunk a fulladó 8 hetessel.

2. Őrizzék meg a gyereket ilyen egészségesnek!

Volt sok alkalom, amikor megúsztuk az asztmás rohammal a kórházat, és az otthoni gyógyszerezés is elegendő volt a gyógyuláshoz. Mondjuk egy évig az első rohamot követően én mondtam az orvosunknak, hogy milyen gyógyszereket kapott a kórházban a kicsi, és hogy próbáljuk akkor meg ezeket otthon. Ő automatikusan küldött volna minket a SOTE-ra, megjegyzem, értelmetlenül. Az egyik ilyen szerencsés felépülés után kaptam meg ezt a megjegyzést,Azon túl, hogy teljesen ostoba megjegyzés, hiszen mindent megteszünk azért, hogy minimalizáljuk a betegségeket (ami egy vírusnál a kézmosás, na meg a szükségtelen tömegbe járás elkerülése, más gyógymód nincs), hihetetlen otromba is. Mintha én direkt örülnék, ha beteg a gyerekem. Hiszen nincs is jobb program, mintha nézzük a kórház rothadó falai közt az oxigénra kötött gyerekünket. Azért gőzöltem be ezen a mondaton, mert marhára nem neki köszönhettük azt se, hogy leküzdöttük otthon a fulladást. Állandóan elfelejtette a hörgőtágító adagolását, mindig nekem kellett mondani, hogy szerintem mennyi lenne a jó. Ezek után maximum annyit mondhatna, hogy köszönjük anyuka, hogy legalább maga figyelt a kórházban, és így elkerültük a szükségtelen kórházi befekvést.

3. Szeparálja el a beteg gyereket a családtól!

Ez egy egészen friss élmény. A nagy január óta óvodás, ahol 6 hétig elkerültük a megbetegedéseket, de februárban jött egy 2 hetes kimaradás. Aztán 3 nap ovi után újabb vírussal tért haza. Mivel fájlalta a hasát, hátát, és hurutosan köhögött, levittem, hogy hallgassa meg a tüdejét. Ekkor kaptuk ezt a korszakalkotó tanácsot, hogy szeparáljuk el a másik gyerektől. Mondtam, hogy remek ötlet, mégis hogyan képzeli ezt egy 3 éves és egy 15 hónapos gyerek esetén? Hát, ott vannak a nagyszülők...mondtam, hogy igen, közel laknak és dolgoznak. Mint ahogy a férjem is. Hát akkor vegyenek ki szabadságot. Mondtam, hogy egy átlag embernek összesen van 21-25 nap szabadsága egy évre, mi meg februárban alaphangon 4 hetet leszünk itthon a nagyobbik fiunk betegségei miatt. Ami azt jelenti, hogy az éves keretet márciusra kimerítették volna a dolgozó családtagok. Erre semmi értelmeset nem tudott mondani, csak azt, hogy márpedig el kéne szeparálni. Nonszensz. Az meg már egy mellékes kérdés, hogy a kicsi immunrendszerének is meg kell tanulnia leküzdeni ezeket a vírusokat. De komolyan nem értem, hogy gyerekekkel foglalkozó orvosként hogyan lehet ilyen teljesen életszerűtlen és teljesíthetetlen tanácsot adni. 

Néha azért rossz belegondolnom, hogy ilyen emberek kezébe adom a gyerekeim egészségét, de mást nem tehetek. Nagyon kevés orvos van itt, mindenki leterhelt, átjárás a körzetek közt nem nagyon van. Így maradnak a beszólások és az, hogy legalább én kövessem a friss orvosi ajánlásokat.

A közösségi média felületein sok helyről került elő egy nyílt levél a szülőkhöz, melyben egy óvónő írja le, hogy mennyire nem fair a többi gyerekkel és dolgozóval szemben, ha valaki betegen járatja a gyerekét, aki remekül végig tudja fertőzni a teljes csoportot. Maximálisan egyetértek a levélben foglaltakkal. 3 hete így hozta haza az óvodás 6 hét egészséges időszak és lelkes ovizás után a takonykórt. 2 hétig voltunk itthon, az asztmás 15 hónapos sajnos nem úszta meg a fulladást. De legalább most nem végződött kórházzal a dolog. A fertőzés egyik indítója, vagy legalábbis lelkes terjesztője egy kisfiú, akinek két kisebb testvére és anyukája otthon vannak, neki azonban ugatós köhögéssel, térdig lógó takonnyal és némi hasmenéssel is járnia kellett oviba. Már a szülei szerint, mivel szerintük ezek a tünetek nem elegendőek ahhoz, hogy a gyereket otthon tartsák. 

Summa summarum, két hét után mindenki felgyógyult teljesen (a család többi tagján is áthaladt a kórság). Direkt itthon tartottam a nagyot még egy hétig a gyógyulása után, nehogy visszaessen, vagy fertőzzön. Nos, minden csoda három napig tart a mondás szerint, így voltunk mi is az oviba járással. Három napig tartott. Éjjelre láz, teljes orrdugulás, zöldes orrváladék és hasfájás jelentkezett, ami még most is tartja magát. Másnap reggel betelefonáltam, hogy lemondjam ezt a hetet és a következőt is. Délután bementem, hogy lemondjam az ebédet. Mikor mondtam a délutános óvónéninek, hogy mi a helyzet, azt a választ kaptam, hogy ja, igen, ő is épp ilyen felső légúti nyavaláyval küzd. Hurrá! Akkor megvan, kitől kaptuk el ezt a remek betegséget. Ha megért egy nyílt levelet a beteg gyerek szüleinek szóló intelem, akkor megérne ez is. Elhiszem, hogy emberhiány van, mert én is látom. Azt is elhiszem, hogy próbálnak nem minden kisebb náthával kiesni a munkából, hogy segítsék egymást, na meg nem mindegy, mennyi időra kapnak csak táppénzt. Tényleg megértem. De 3-6 éves korosztállyal dolgoznak, ahol 25 gyerekkel vannak összezárva, minden vírus ilyen helyzetről álmodik. Ha nem muszáj, akkor ne színesítsék a felhozatalt azzal, hogy influenza-szerű betegséggel kitartóan dolgoznak tovább. Inkább mondják azt, hogy aki teheti, tartsa otthon a gyerekét, mert a dolgozók is betegek. 

Remélem, hogy a második kört a kicsi megússza, és nem lesz egy hónapon belül két befulladása. Ahogy azt is remélem, hogy a nagynak nem csap át arcüreggyulladásba vagy középfülgyulladásba ez a makacs takonykór, mert tegnap éjjel fájlalta az arcát és a fülét. Úgyhogy szépen kérnék minden beteg óvodai dolgozót, illetve minden beteg gyerekes szülőt, hogy a többiek egészségét tiszteletben tartva, gyógyuljanak meg otthon!

Januártól nyomjuk a közösségi létet, az öltözőben találkozom a többi szülővel és gyerekkel pár perc erejéig. Vagy kicsit hosszabban, míg ebéd után várjuk a csemetéket. Egy ilyen reggel hallottam, ahogy egy anyuka megjegyzést tett a lányára. A kislány arról csacsogott nekünk, hogy ha nagyon sokáig áramszünet lesz, akkor nem lesz se étel, se innivaló, és akkor nagyon éhes lesz. Erre az anyukája foghegyről odavetette neki, hogy "neked aztán nem ártana, annyi tartalékod van".  Ledöbbentem, hogy egy maximum 6 éves lány, aki amúgy nem kövér egyáltalán, hogy kaphat ilyen beszólást a saját anyukájától. Pár héttel később a lányt az apukája hozta el ebéd után, mesélte lelkesen, hogy farsangkor milyen finomakat ettek. Erre az apja is tett egy, a fentihez hasonló megjegyzést, hogy inkább ne foglalkozzon az evéssel a lány, mert nincs rá szüksége. Elgondolkodtam egy percig, hogy szóljak-e. Nem szoktam kéretlen tanácsokat osztogatni más szülőknek, mert egyrészt nincs bevált recept, ami minden gyerek nevelésénél jó, másrészt nem tudhatom a mögöttes történéseket. Azonban van pár dolog, ami szerintem nem megengedhető egy gyerekkel szemben, mert baromira káros. És a testére tett kritizáló, leszóló megjegyzések ilyenek. Ha úgy érzi a szülő, hogy a gyerek túl sokat eszik, netán nem egészséges dolgokat eszik, akkor tegyen ezek ellen, amennyire tud. Vagy menjenek el együtt hosszabban sétálni, szaladgálni, biciklizni, hogy a bevitt kalóriákat elégesse. De a szimplán megszégyenítő beszólogatás biztos nem hozza meg a várt eredményt. Legfeljebb kamaszkori anorexiát vagy bulímiát, önbecsülési zavarokat.  Végül nem szóltam, mentünk mi is a dolgunkra, és ők is. De ezek a mondatok megmaradtak bennem. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ne használjunk önbecsülés-romboló szavakat a gyerekkel szemben. Ez nem azt jelenti, hogy ne szólnánk rá, ha valamit rosszul csinál, de például nem azt mondjuk neki, hogy buta vagy, hanem, hogy butaságot csináltál, pedig olyan okos vagy. Szerintem nagyon más a két mondat jelentése és hatása. Ha azt mondogatjuk a gyereknek, hogy kövér, buta, lusta, rossz, akkor ezzel azonosítja magát, és nem fogja szeretni azt, akit a tükörben lát. 

Úgyhogy kedves szülőtársak, próbáljunk meg tartózkodni a gyermekünket dehonesztáló kijelentésektől. Köszönöm.

A héten (vagy a múlt héten, bocsánat, összefolynak bennem a napok és a hetek) sokszor volt téma, hogy most akkor mi nők "elcsesszük" a testünket, ezzel pedig a házasságunkat, mert elhízunk. A cikkek mellett sok hozzászólás is szellemi szegénységről árulkodott, és erről jutott eszembe, hogy manapság nagy a kereslet személyi edzőkre, nagyon fókuszba került a testünk. És az egészséges testmozgáson túl nagyon nagy divatja és sikere van a "bádibilderkedésnek" és "fitneszmodellkedésnek". Írott és internetes újságokban, női magazinokban is a központi téma, hogy alakítsunk/mennyire alakítsunk a testünkön vagy fogadjuk el a hibáival. Ciki, ha kövérek vagyunk, ha narancsbőrösek, de ciki az is, ha túl soványak. Az bezzeg nem ciki, ha műveletlenek, otrombák, tapintatlanok vagyunk. Nem ciki melegítőben színházba menni, hangosan zacskóból csemegézni a felvonás közepén. Nem ciki bődületes baromságokat nyilatkozni vagy írni milliós vagy százezres követővel rendelkező oldalon. Úgy látszik, nincs igény szellemi edzőre, csak személyi edzőre.

Félreértés ne essék, én is fontosnak tartom a rendszeres testmozgást, és az egészséges ételek fogyasztását. De ugyanennyire fontosnak tartom azt is, hogy tudjak helyesen írni, hogy olvassak könyveket (nem csak szépirodalmit, de bizony azt is), hogy eljárjak kiállításokra, színházba. 

Arra gondoltam, milyen jó lenne szellemi edzőket is fogadni. Aki könyvet ajánl, elbeszélget veled egy adott tudományos kérdésről/külpolitikai történésről/történelemről. Vagy akivel megbeszélitek a tegnapi színházélményt. Aki nem azt nézi, hogy tudsz-e százat guggolni, hanem, hogy le tudod-e írni helyesen, hogy gólya. Persze itt is különböző szakterületekre specializálódás kéne, hiszen nem érthet mindenhez egy szellemi edző. Ahogy nem karate tanár oktat balettra, úgy külön tematikus szellemi edzések lehetnének. Lehetne fészbúkra posztolni, hogy ma is elolvastam egy könyvet/színházban voltam/írtam egy verset. Születhetnének cikkek a napi 10 perc tornával feszesebb lesz a feneked mintájára: napi 10 perc olvasással fejleszted a szókincsedet. 

Szeretném, ha tényleg menő lenne okosnak lenni. Ha a szellemi vetélkedők térnének vissza a ki mond nagyobb ostobaségot típusú műsorok helyére (bár nagyon régóta nem nézünk tv-t, csak filmeket vagy sorozatot). Mehetne a tv-torna is mellé. Meg sok színházi közvetítés, koncert-felvétel. 

Talán majd a fiúk pályaorientációs tanácsadásán szerepel majd a szellemi edző, és egy keresett szakma lesz.

Eljött a gyerekes életünk első nagy szakaszának zárulása, és egy új korszak kezdete. Elkezdtük az óvodát. A 3éves érintett roppant lelkes volt már a tavalyi beiratkozás óta, várta, mikor mehet már oviba. Ez a lelkesedés kitartott egészen 6 napig. Már első héten is fesztelenül berohant játszani, én csendben ültem a sarokban, egyre rövidebb ideig. Csütörtökre már csak öltöztettem, aztán ebéd előtt mentem érte. Tudtam az eszemmel, át is beszéltük az óvónővel, hogy lesz hullámvölgy, hiába ilyen jó az indulás. Amikor majd rájön, hogy az óvoda nem egy gigantikus játszóház, hanem mindennapos kötelezettség. Ahová minden nap menni kell, és bizony se Anya, se a tesó nem maradhat ott. A hetedik napon, tehát az ovikezdés második hetének keddjén jött a feketeleves. Krokodilkönnyek, Anya, ne menj el, én is haza akarok menni. Tetézte - vagy előidézte - a helyzetet, hogy hajnalban keltek, már fél hat előtt talpon voltunk, így a fél kilences ovikezdésre már kellőképpen lefáradt. A nyugiállatot bevihette magával, de az úton a sárba ejtette, így azzal indultunk neki az öltözésnek, hogy Anya visszarohan és hozza a másik, tiszta példányt. Mire visszaértünk, már könnyek nélkül reggelizett. Filozofikusabb hangulatú volt az óvónők szerint, de jól kommunikálta az érzelmeit, próbálta elhelyezni az új helyzetet az életében. Mikorra kell menni, meddig kell maradni. Halk félelem bújt elő: mi lesz, ha ott kell maradnia estére? Ha elfelejtjük? Soha nem hagytuk el, sosem hagytuk a szobájába zárva (se máshova), nem kellett idegenekkel lennie. De mégis ott van benne az otthagyottság érzése. Ma reggel az öltözőig még lelkes volt, bár ma már 5kor kelt, és többször nekikezdett a ma pont ne menjünk oviba mantrára. Újra sírva kellett beadnom az ajtón és kirobogni a tesóval, hogy minél hamrabb elterelődjön rólunk a figyelme. Bennem a műtéti előkészítős rémképek tolulnak fel, amikor nem tehettem mást, mint átadtam a síró gyerekemet más kezébe, akiben meg kellett bíznom. Kedves az óvónő, tényleg nagyon szimpatikus, tudom, hogy jó kezekben lesz. Mégis a szívem szakad meg. És gondolom neki is. Hogy otthagyom, mikor sír és kéri, hogy ne. És én csak kényszeredett mosollyal ismételgetem, hogy jó lesz, olyan ez, mint a munkahely Apának, szuper lesz bent játszani, finom lesz az ebéd, sőt még udvarra is mentek. Az óvónő szerint jól csinálom, ez némileg megnyugtat, hogy talán így segíthetjük a gyereket is, hogy megértse az új szituációt, hogy rendet tudjon tenni a lelkében, és megszeresse az óvodát. Bízom benne, hogy a nyílt, barátságos és barátkozós természete újra átveszi az iránytást, legyőzzük a félelmeket és jó buli lesz neki a következő 3 év. A mai félelme, amit említett, az elveszettség érzése. Sok az idegen, fél. Sajnos pont beteg az ismerős kisfiú, akivel egy csoportba járnak, így ez a mankó még hiányzik. De már ismer két gyereket névről, játszott is velük. Átérzem a félelmét, 25 új arc, 3 új felnőtt, szabályok, új napirend (bár hasonlít az otthinra, de más). Remélem, hogy a reggeli alatt már nem sírt. Hogy elfogadta a barátságos kislány invitálását, és vonatozott egy jót. Bízom benne, hogy újra lelkesen szalad elém az öltözőbe és csicseregve meséli a napját. És hogy a sírós kezdetek nem tartanak tovább majd, mint a mosolygósak. Én is igyekszem kevesebbet sírni az óvoda kapujától hazáig. Belejövünk majd mindketten. Addig is beszélgetünk vele sokat. Elismételjük mindig, hogy miket fog csinálni bent és mikor megyünk érte. Ezzel kialakul benne a bizalom, hogy van itt is egy rendszer, ami megismerhető és követhető. Látja, hogy nem hagyjuk őt ott estére, mindig megyünk érte a megbeszélt időben. A barátkozást eddig is igyekeztünk megalapozni babás közösségbe járással, meg a saját barátainkkal való találkozók szervezésével, hogy lássa, jó dolog másokkal lenni és játszani, beszélgetni. Az óvónők szerint fontos, hogy ne adjuk fel, tartsunk ki amellett, hogy kell jönni. Mondhatnám, hogy na jó, akkor ma ne, hisz itthon vagyok a kisebbikkel. De akkor azt fogja megtanulni, hogy a sírás (hiszti) mindent megold, hogy az ő kedvétől függ ez a program. Pedig nem, ez sajnos az első komoly leckéje annak, hogy bizony akkor is meg kell tenni bizonyos feladatokat, amikor nincs hozzá kedvünk. Mert azért ez sokkal komolyabb, mint az, hogy az asztalnál eszünk és kezet kell mosni az udvarról bejövet. Úgyhogy felvértezem magam anyai szívszakadás ellen, és kitartok. És bízom benne, hogy ezek elég jó taktikák és támpontok, amivel felvértezem a gyereket, hogy belerázódjon az intézményesülésbe. Hiszen innen már nincs megállás, remélhetőleg jó sokáig tanul és koptatja az iskolapadokat.

Egy nap 24 órából áll, ebbe kéne belepréselni olyan sok mindent.

Nagyon sok helyen lehet olvasni az énidő fontosságáról. A kisgyerekes anyukák kapcsán kerül elő legtöbbször a kérdés, mivel az éjszakázások és a nappali sűrű menetrend mellett eltűnnek észrevétlenül a saját programok, és ki se látsznuk a pelenkák, mosás, főzés, vasalás tengere alól. Nekem szerencsém van, mert van lelkes és profi segítségem: férj, nagyszülők, nagynéni, dédi. Megbeszéltük, és most már tavaly május óta tartjuk is azt a szokást, hogy heti 5x tornázok. Van, hogy a gyerekek mellett, van, hogy egyedül. Jó stresszlevezető, egészségmegőrző. Szintén próbálom énidőssé tenni a házimunkákat, amiket egyedül végzek (pl. vasalás): bekapcsolok végre olyan zenét, amit én szeretek. Mert bár a maga nemében nagyon jónak tartom Gryllus Vilmos és Halász Judit munkásságát, de azért nyolcvanadjára hallgatva már nem akkora élmény. A gyerekeknek meg az én zeném nem buli, rendre megkapom a becsempészett dalaim alatt, hogy jaj, Anya, ez nem jó zene, inkább gyerekzenét hallgassunk. Kompromisszumként azért a kedvenc disney dalaimban kiegyezünk, ezzel vigasztalódhatok. A főzés alatt szintén jól lehet zenét hallgatni vagy rövidebb filmet/sorozatot nézni, amíg a gyerkőcök kint rohangálnak apai és/vagy nagyszülői felügyelet alatt. Viszont ugyanilyen igénye énidőre van az apai oldalnak és a nagyszülőinek is. Úgyhogy úgy kell balanszírozni az időnkkel, hogy lehetőleg mindenki tudjon hódolni a saját kedvteléseinek. 

Ha az énidő és teidő is kipipálva, jöhet a miidő problémája. Mivel egészséges párkapcsolatban van igény az egymással eltöltött minőségi időre és programokra is, azonban az a fránya 24 óra még mindig csak 24 óra. Nyilván nem a kisbabás és gyerekes időszak alatt fogjuk megnézni a színházi évad összes darabját, éjszakai koncertekre járni vagy hosszas wellness programokat beiktatni. De jólesik olykor-olykor kettesben megnézni egy filmet, horribile dictu moziban, nem mindig csak a kanapén ülve. Vagy csak szabadon beszélgetni, nem mindig arra ügyelve, vajon hallgatózik-e valamelyik csemete (a percenkénti félbeszakítást már nem is említem). Minél nagyobbak a gyerekek, annál könnyebben megvalósítható, sőt, az időtartam is lassacskán növelhető. A miidő persze megoldhatatlan külső segítség nélkül, úgyhogy nagy kincs a közelben lakó nagyszülő, nagynéni, a lelkes és fáradhatatlan dédi. Emlékszem, hogy nem is olyan egyszerű bevezetni a miidőt, mert az első mozink alatt a leparkoláskor egynásra néztünk a férjemmel, és majdnem meggyőztük magunkat róla, hogy inkább jöjjünk haza a gyerekkel lenni. Aztán végül megnéztük a filmet, de a végén már az óránkat néztük és a telefonjainkat,hogy nem üzentek-e otthonról, hogy mennünk kell. Persze semmi gond nem volt otthon, a gyermek prímán elvolt a nagyiékkal, de agyban nekünk is át kellett állni arra, hogy nem jön el az apokalipszis, ha mi elmegyünk pár órára. Azóta persze már profi miidőzők vagyunk, tudjuk felhőtlenül élvezni a közös programokat. 

Úgy gondolom, nem kéne, hogy különleges legyen egy ilyen felállás, ahol az anyának és az apának jut ideje magára és egymásra. A valóság azonban kiábrándítóbb, mivel sokaknak nincs segítsége, aki tudná tehermentesíteni, és sokszor a napi 30 perc énidő is elérhetetlen. Mióta anya lettem, sok minden átrendeződött a fontossági sorrendemben. Teljesen érthetetlennek és szomorúnak tartom, hogy a világunkban az a természetes, hogy életünk nagy részét nem a családunkkal és szeretteinkkel töltjük, hanem munkahelyen görnyedve vagy fizikai munkát végezve. Értem és tudom, hogy a munkát is el kell végezni. Na de az életünk rovására? Biztos, hogy ez az egészséges berendezkedés? Ahol nem jut idő egymásra, a beszélgetésre, a sportra, a barátainkra, családra? 

Közeledik a karácsony, és ezzel együtt a legtöbb családban a hatalmas evészetek ideje. Mindenkinek van valami kedvenc süteménye, töltött káposztája, malacsültje, ami egészen biztosan ott van 43. fogásként az asztalon év végén, és akkor is eszik belőle, ha amúgy már dugig tele van.

Itt jegyzem meg, hogy néha irigylem azokat, akiknek az evés "nyűg", valami, ami kell a túléléshez, de nem éreznek késztetést arra, hogy minden fogást megkóstoljanak egy svédasztalon vagy egy családi ebéden. Cserélnék velük néha, én ugyanis imádok enni, szeretem az ízeket (az új ízeket és a régieket), és nálunk a családi és baráti körben mindenki más is így van ezzel. Szeretünk jókat főzni, enni, beszélgetni, nevetni, ha összegyűlünk valami apropóból. Most jut eszembe, azokat is irigylem, akik hozzám hasonlóan szeretnek enni, csak velem ellentétben ez kívülről egyáltalán nem látszik rajtuk. Már az IR és a pajzsmirigy alulműködés előtt is rám rakódott az az étel, amit a mellettem lévő asztalnál ülők ettek meg, hát még az, amit én...

Na de, visszakanyarodva a bejegyzés fő témájára, beszéljünk a karácsonyi menüről. Régebben imádtam, hogy a karácsonyi szünet és a nagyszülők meglátogatása azt jelentette, hogy korlátlan mennyiségű szaloncukor, aprósütemény, és bejgli vár. Mindkét nagymamám nagyon jól tudott sütni (egyikük még most is), és mivel ritkán láttak a nagy távolság miatt, szerintem még jobban igyekeztek a kedvünkre tenni ilyenkor és csupa olyan dolgot főzni, sütni, amit szeretünk. Nem is nagyon tudnám étkezésekre tagolni a régi szünidei napok habzsidőzsijét, az rémlik, folyamatosan majszoltunk valamit. És reggelente jöhetett a kakaó és a bejgli, mellé egy kis pogácsa. Persze, voltak nagyobb étkezések is, halászlé, kenyér, rántott húsok, krumplipüré, töltött káposzta, gesztenyével és aszalt szilvával töltött pulyka.

Csupa csupa olyan étel, ami tavaly szeptember óta tilos. Bevallom, a karácsonytól tartottam leginkább a szeptemberi életmódváltás után, mert könnyebb otthon, a csupa engedélyezett alapanyag között - közepesen jó szakácsként, és majdnem rossz cukrászként - tartani a diétát, mint otthon, ahol ott sorakoznak a régi kedvencek, amikből csak én nem ehetek. Aztán, nagyon nagy szerencsémre, a tavalyi volt az első olyan karácsony, amikor végre mindenki komolyabban (majdnem komolyan) vette az állandóan elmondott, de soha be nem tartott mondást, hogy "idén nem fogunk 100 félét főzni és pukkadásig enni magunkat". Így az én dolgom is egyszerűbb volt, mert csak a majonézes krumplisaláta és 5 féle sütemény volt az, amit nagy bánatomra mellőznöm kellett. Ja, meg a szaloncukor.

A család nagyon figyelmes volt, hozzám igazítottuk a vacsorát, és tényleg senki nem kezdett el tukmálni, vagy arra célozgatni, hogy megsértődik, amiért nem veszek a cukros-tejszínhabos-aszalt szilvás-csokoládészufléból egy fél kilós adagot magamnak. Amikor a vőlegényem családjánál voltunk, akkor szabad kezet kaptunk a konyhában, így caprese csirkemell és bulgur volt a menü, bejglit vittem, én meg csináltam magamnak zabpelyhes kekszet. Anyukáméknál meg a nagy mázlim, hogy a nagymamám bevált receptje a töltött káposztához gerslit ír rizs helyett, így tudtam valami régi, megszokott ételt is enni, ráadásul azt, amit a többiek.

Túlélési tippként azt tudom mindenkinek ajánlani, hogy vigyen magával/süssön olyan desszertet, ami IR kompatibilis, és akkor nem marad ki teljesen a sütizésből, szaloncukor helyett lehet akár egy kicsit módosított recepttel készített kókuszgolyó becsomagolva. Jöhetnek a túrós sütik, amibe minimális liszt kell, és akkor nem szaladnak el a CH-k, legfeljebb a kalória mennyiség emelkedik kicsit. Ugyanígy nem ciki vinni egy zacskó bulgurt/kölest/barnarizst és abból csinálni gyorsan köretet magunknak.

A dietetikusom azt mondta, ha pár napig kicsit enged az ember a gyeplőn, akkor sem lesz baj, de nekem egyszerűbb betartanom végig a szabályokat, ha egyszer ekkorát csalnék, mint a karácsonyi 3 napos evészet, nehezebben térnék vissza a 160 grammos étrendhez, így inkább maradok úóvatos duhaj.

És végül még egy tanács, ne vegyétek magatokra, ha valaki megbántódik azért, mert vissza kell utasítanotok a kínálását, nem udvariatlanok vagytok, és akinek fontosak vagyunk, az megérti ezt.

Mindenkinek jó karácsonyi készülődést, és kellemes ünnepeket kívánok!

Minden éven külön téma tárgya, hogy a családon belül is megegyezzünk, most már aztán tényleg nem ajándékozunk egymásnak, csak örülünk a közös időnek. Vagy elmegyünk valahová, eszünk egy finomat.

Nem a smucigság miatt, hanem egyszerűen manapság egy tárgy megvétele és odaajándékozása szerintem nem bír akkora jelentőséggel, mint mondjuk 30 éve. Ma már minden megtalálható a boltok polcain, vagy az internet bugyraiban, és a felnőttek meg is veszik maguknak azokat a dolgokat, amikre vágynak. Nem kell kivárni a jeles ünnepeket ahhoz, hogy megvegyünk egy telefont, könyvet, ruhát. És egyre nehezebb és értelmetlenebb számomra, hogy mindenkinek kitaláljunk valami személyes és lehetőleg nem haszontalan ajándékot.

A gyerekeknek természetesen készülünk, ők más csoport, de náluk is azt beszéltük meg, hogy inkább nagy, közös családi ajándékot kapnak, mintsem húszféle apróságot, amit megunnak, eltörnek, elfelejtenek. Ha nagyobbak lesznek, náluk is inkább az élményalapú ajándékozást fogjuk preferálni: egy állatkerti nap vagy libegőzés szerintem ugyanolyan örömöt okoz nekik, mint a 300. matchbox vagy plüssfigura. Szerencsére, a család nagy része lelkes egyetértő ebben a projektben, így egész jól haladunk ezen az úton, hogy mi felnőttek, nem ajándékozunk egymásnak. Persze kivételes, ha éppen valakinél tudjuk, hogy nagyon örülne valami nagyobb dolognak, amit így családilag be lehet szerezni, és a fa alá tenni. Régebben működött még a sajátkezűleg gyártott ajándékok adása, de két gyerek mellett esélytelen, hogy nekiálljak bonbont gyártani. Pár év múlva majd talán visszatérek ehhez. Viszont vannak olyanok, főleg az idősebb korosztályban, akiknek a szeretetnyelve az ajándékozás. Muszáj valamit adni mindenkinek, mert jaj, mi lesz, ha nem. És nem nagyon tudjuk megértetni velük, hogy a szeretet nem ezen múlik, nem szeretem kevésbé azt, akinek nem vettem egy illatgyergyát, amit aztán továbbajándékoz a következő céges Mikuláson. Elhiszem, hogy számukra nehéz kilépni a megszokásaikból, hogy tényleg nem sértő és gonosz dolog, ha csak annyi a meglepetés, hogy mindenki készül valami finomsággal, és beszélgetünk egy jót. Na de nem adjuk fel, apró lépésekben ugyan, de haladunk. 

És ez a téma, ami még nehezebb az óvodában, iskolában. Számomra a karácsony családi ünnep, illetve azon barátok tartoznak még ebbe a körbe, akiket családtagként kezelek, mivel olyan régóta részei az életünknek. Viszont a víz kiver, mikor olvasom, hogy az óvodákban és iskolákban kínlódnak a szülői munkaközösségesek és a szülők, hogy mi a bánatot is kéne venni Micinek, Mucinak, Jucinak, meg a takarítónak, a kertésznek, meg már mindenkinek a világon. Szerintem a karácsony nem az a fórum, ahol a dadusokat, pedagógusokat és munkahelyi félig ismeretlen kollégákat meg kell ajándékozni. A gyerekeinkre vigyázó és őket terelgető szakembereknek külön napja van, mikor megemlékezhetünk a munkájuk nehézségeiről, és megköszönhetjük fáradozásaikat. Nem tartom jó iránynak, hogy a gyereknevelés költségeibe bele kell kalkulálni évi 3-4 alkalommal (karácsony, évzáró, pedagógus nap, szülinap) a pedagógusok megajándékozását. Pláne, hogy a mai világban az ajándék fogalmát valamiért drága dolgokkal kapcsoljuk össze, és cikinek érezzük sokszor, ha csak valami sk. aprósággal készülünk. Holott szerintem nem normális ez az ajándékozási kényszer, elvész az ünnepek lényege ezzel. És ebben a szülőknek és pedagógusoknak közösen kellene lépni, és egy huszárvágással azt mondani, hogy köszönjük, de idéntől már nem. Azt a pénzt tényleg inkább költsék közös programra a gyerekekkel, vagy vegyenek valamilyen fejlesztő játékot a csoportnak. Meg leginkább hagyják a szülők zsebében, hogy ők arra költsék, amire szükséges.

És hogy bizonyítsam, nem a levegőbe beszélek, emlékszem az első anyukás szülinapomra azt kértem a férjemtől, hogy ne kelljen aznap pelenkáznom. :) További ajándékaink (évforduló, szülinap, karácsony témakörben): közös mozi, közös éttermi vacsora, általam sütött különleges süti (leginkább azért volt különleges, mert iszonyúan elrontottam). Úgyhogy van élet a parfümök-sálak-nyakkendők-bonbonok ördögi köre után is. Merjünk átlépni a régi beidegződéseken!

Röviden: nagyon.

Mindkét szülésem császár lett, az első fájásgyengeség miatt, meg mint utólag kiderült, téraránytalanság miatt is. A második már a várható méretekre tekintettel és a két szülés közti 22 hónap miatt programozott császár lett.

Én azon császárnők táborába tartozom, akit nem az traumatizált, hogy orvosi segítséggel jöttek világra a fiúk. Sosem éreztem magam kevesebbnek nőként, anyaként emiatt. Őszintén örültem annak, hogy a modern orvoslás lehetőséget ad arra, hogy én és a gyerekeim is károsodás nélkül távozzunk a kórházból. Ennek biztos az is az oka, hogy mi is császáros babák voltunk, így a családi szüléstörténetek része volt a császármetszés. Anyukánk sem tekintett erre soha tragédiaként, nála ráadásul tényleg életmentő volt a beavatkozás, ha megpróbálják a hüvelyi szülést, valószínűleg mindhárman meghaltunk volna. 

Az én traumám inkább a császármetszés alatti és utáni kiszolgáltatottságból és fájdalomból fakad. Az első szüléskor abszolút nem volt tervben más, csak a természetes szülés. A kisfiam vígan elvolt a 40.hét után is, azonban a fellépő toxémia miatt már nem volt mire tovább várni. Az utolsó ultrahang alapján 3.5 kilóra tippelték, átlagos mérettel. Nos, az én 155 centimhez képest ő 59 cm volt és 4200 gramm, a feje pedig 38 cm körfogatú. Nem tudott beilleszkedni a szülőcsatornába, így kb. 11 órás próbálkozás után toltak a műtőbe. Nem tudtam, mire számítsak. A spinális érzéstelenítéstől féltem, de abszolút nem fájt, észre sem vettem. Kedves csapat volt, az orvosomat ismertem. Amúgy az egész beavatkozást félkábán töltöttem. Az első rossz élményem az azonnal feltörő erős hányinger volt, de erre kaptam valamit a infúziómba, ami azonnal hatott. A műtétet rettentő hosszúnak éreztem, az arcom előtti ponyva és maszk miatt azt éreztem, megfulladok. A férjem bátorítóan figyelt az üvegfal mögül, ebbe kapaszkodtam, hogy nézem őt. Szóltam a végén, hogy mégis mennyi idő még, de megnyugtattak, hogy már nem sok. Utólag derült ki, hogy nem várt vérzés lépett fel, emiatt volt hosszabb a műtét. A nagy vérveszteségről viszont akkor nem tájékoztattak sem engem, sem a csecsemősöket. Az őrzőben is félkábán voltam a kisfiammal, az aranyórára csak szórványosan emlékszem. Nem fájt semmim, békésen szuszogott rajtam a kis csomag, a férjem is ott volt, nem volt gond. Aztán a felállításhoz egyre közelebb kezdtem pánikolni, mert csak nem akart mozdulni a lábam. De kicsit sem. 15 perccel a felállás előtt még semmit nem éreztem a lábamból, ez pokoli érzés volt, mivel attól féltem, így is maradok. A vérveszteség miatt az első felállási kísérlet annyi volt, hogy rádőltem a tőlem 15 centire lévő falra, de annyit még elmotyogtam a nővérnek, hogy elsötétül. Később próbáltunk újra felállni, eljutottam a 10 méterre lévő zuhanyzóba, ahol csak ülve tudtam tusolni, segítséggel. Forgott a világ, nem tudtam volna állni. Nem tudtam átmenni a szomszéd szobába, ez volt még egy napig. A nappali műszak bunkó és segítséget megtagadó nővérkéje nem javított a helyzeten. Második nap estére kértek labort, amiből kiderült, hogy kéne egy kis vérátömlesztés. Megtagadtam, haza akartam menni, és amilyen lekezelőek és figyelmetlenek voltak, a fejembe vettem, hogy biztos itt is elszúrnának valamit. A felépülés kínosan lassú volt, a sebem a gyerek mérete miatt nagy. A férjem mindenben segített, fürdetett (lavórban, mert a kád magas volt, nem tudtam belépni), a gyereket is nagyrészt ő látta el, mivel 4 kilónál nehezebbet nem volt ajánlatos emelnem. Egy gyógyszerallergia és a tejem elapadása sem javított a kedélyemen. Fél évig úgy gondoltam, hogy én több gyereket így nem vállalok, mert ezt nem akarom újra átélni. Az elején csak sírva beszéltem a szülésről. 

Aztán lassan megtört a jég, elkezdtem vágyni egy második babára. Más volt már készülni a császárra, ráadásul lehetőségünk volt a gyengéd császárra, ahol a férjem végig mellettem volt, a kiemelés után pedig a mellkasomra tették a kisfiunkat. Összehasonlíthatatlan. A felépülésem is gyorsabb volt, valószínűleg első alkalommal túl sok érzéstelenítőt kaphattam. Másodjára a remegés és a hasnyomkodás fájdalma volt új, ezek az első alkalommal kimaradtak. Na meg a küret 3 hét után, mert nem tudott minden vér kiürülni belőlem. Meg az ismeretlen láz.

Ezek miatt úgy döntöttünk a férjemmel, hogy bár kacérkodtunk a harmadik gyerek gondolatával, de nem. Ha csak rágondolok, hogy megint műtsenek, zsigerből kiabálnám, hogy NEM! Soha többet, én ezt nem akarom átélni újra. Minden tiszteletem és elismerésem azoké az anyáké, akik több, akár 4-5 császárt is vállalnak, elviselik annak testi-lelki nehézségeit.

Mindezek ellenére is azt gondolom, hogy én szerencsésen megúsztam, a traumáim főleg fizikaiak. Sokan viszont lelkileg sérülnek annyira, hogy nem mernek több gyermeket vállalni. Azért szeretném azt hinni, hogy tud és akar még fejlődni az orvostudomány, hogy a császármetszés ne legyen egy életreszóló lelki seb. A külső hegek a fejlett sebészi beavatkozás mellett már alig láthatóak, a lelkiek viszont sajnos ugyanolyanok maradtak. 

Janikovszky Éva e két könyvét rengetegszer olvastam tizenévesként, tetszett ez a fricska, és az üzenet: mindegy, hogy milyen gyereket kapsz, megvan a maga öröme a fiú-, és lánygyereknek is. Sokat jár a fejemben mostanság ez a mű, újra is kéne olvasni. Baráti és családi beszélgetések tárgya szokott lenni, hogy vajon lányt vagy fiút könnyebb-e nevelni. Emlékszem, hogy egy ismerősünk drukkolt, hogy fiaim legyenek, mert nehogy már anyukámnak "jó legyen", és lány gyerekek után az unokái is lányok legyenek. Ő maga 5 fiúunokát kapott a két lányától, lehet, hogy emiatt látta így a helyzetet. Az ő álláspontja egyértelmű: lányokkal könnyű, fiúkkal nem. Egy másik baráti pár viszont inkább fiút tudott volna elképzelni magának, közelebb állt a lelkükhöz egy kisfiú nevelése. Nos, az ő feladatuk egy tündéri kishölgy felnevelése lesz. Mi nem gondolkoztunk fiúban vagy lányban, gyereket szerettünk volna, a neme másodlagos volt. Ha nagyon kellett volna mondanom valamit, hogy mit gondolok, melyik az egyszerűbb, akkor maximum azért mondtam volna a lányt, merthogy magam is nő vagyok, talán jobban megértem a női lelket és a felnövés során felmerülő nehézségeket. Másik oldalról viszont, éppen ismerve a nőiségem nehézségeit és általam nem kedvelt oldalait, azt is gondoltam, hogy a mai világban talán fiúnak és férfinak lenni könnyebb. És minden szülő azt kívánja a gyerekének, hogy minél szebb és könnyebb élete legyen, tehát akkor talán mégis inkább fiú.

Nos, a gép nekünk két fiúgyermeket dobott, így ez lesz a mi utunk. Hogy nehezebb vagy könnyebb-e lányt nevelni, nem tudom, majd húsz év múlva egy nyári estén leülünk a lányos barátokkal, és megbeszéljük.

Amit látok, az az, hogy van néhány dolog, amit nem fogok megtapasztalni. Ilyen például a 20-30 percig tartó csendes, egyhelyben történő játék. Mondjuk babákkal, akik teáznak. Helyette viszont van rengeteg ugrabugra, szaladgálás, bukfenc, hajmeresztő és nyaktörő tornamutatványok, hangos kurjongatás, kipirult és lelkes arc. Néha átcsap mérgezett egér üzemmódú arcon pörgésbe, aminek a vége az esetek nagyobbik részében egy jó kis harci sérülés. De hát ebcsont beforr. A kisebbik fiunk egy fokkal nyugodtabb természet, ő szeret elmolyolni magában, bár az utóbbi hetekben rájött, hogy nagyon nagy buli a tesóval fogócskázni, birkózni. Mindemellett szerinte is roppant szórakoztató felmászni székekre/asztalokra/az ablakba, állva hintalovazni, meg hasonló adrenalinnövelő dolgokba kezdeni. Nem állítom, hogy néha nem nézem ábrándos tekintettel a nyugodtan és békésen eljátszó lánygyermekeket az ismerősi találkozások alkalmával, de már elfogadtam, hogy a mi életünk pörgősebb lesz. Vagyis eljön majd lassan az az időszak, mikor én már nem hiányzom a játékból, mert ketten is lefoglalják egymást. Ennek a jelei már most is látszanak. Úgyhogy ez a különbség legfeljebb csak pár évig ilyen markáns, aztán jönnek az újabb kihívások.

Az alapvető nevelési elvekben pedig szerintem nincs különbség akkor sem, ha az embernek fia vagy lánya van. Ha lányaink lennének, akkor is azt tanítanánk nekik, mint most a fiúknak: hogy álljanak ki magukért, de figyeljenek oda másokra is. Hogy érvényesítsék az érdekeiket, de nem másokon átgázolva. Hogy legyenek türelmesek, kitartóak, használják az eszüket az erejük helyett, hogy ne hisztizzenek, hogy nem baj, ha nem sikerül minden elsőre. Hogy legyenek büszkék magukra, ha valamit jól csináltak, de nézzenek szembe a tetteik következményeivel, ha valami bajt okoztak. És a legfontosabb, azt tanítjuk és mutatjuk nekik, hogy nagyon szeretjük őket. Akkor is, ha hibáznak, akkor is, ha nyűgösek, mindenhogy. Mi vagyunk a biztos pont az életükben, akikhez bármikor fordulhatnak. 

A kamaszkor kihívásai még előttünk állnak, biztos vagyok benne, hogy arról is írok majd. No de minden hegyet akkor kell megmászni, ha már előttünk van. Úgyhogy ezen nem is aggódok még előre. Addig még van pár kaland az életünkben: ovikezdés, iskolaválasztás.

Summa summarum, a végkövetkeztetésem az, hogy örül, hogy fiú és örülj, hogy lány! 

 Öröm. Futás. Örömfutás. Ízlelgetem a kifejezést, nekem ugyanis több évtizeden keresztül ez a két szó nem fért meg egymás mellett. Sőt, az öröm és a futás egymást kizáró fogalmak voltak. És azt hittem, ez örökké így is marad. Rémálmaimban jön elő a kötelező 12 perces Cooper-teszt a testnevelési órán, amit szinte csak és kizárólag 11-13 óra között valamikor futottunk, repedezett és hepehupás aszfalton, árnyékot csak képzelve a pálya fölé. Minden futás (nálam ez sétával kombinált kocogás volt) végén iszonyúan szúrt az oldalam és majdnem mindig hánytam is, mivel nem bírom a tűző napot. Amikor vége lett a középiskolának, megfogadtam, hogy soha többet nem futok, maximum busz után, de azt se nagyon viszem túlzásba. Sokáig tartottam is ehhez magam.

De aztán az utóbbi 3 évben megpróbáltam mégis becsempészni a kocogást az életembe, először a pajzsmirigy alulműködés egyik ellenszereként gondoltam alkalmazni, aztán az IR miatt. Azóta kiderült, hogy nem a klasszikus cardio mozgások a legideálisabbak, ha inzulinrezisztens az ember lánya, de azért ez is kell az erősítés mellé (arról majd egy külön posztot szeretnék írni, hogy pontosan milyen edzéseket csinálok most). Nem mondom, hogy a kedvencem lett, és sokkal kevesebbszer mentem ki a szabadba kocogni nyáron, mint amit terveztem, de a masszív utálat alábbhagyott. Szeretet és öröm még nem nagyon társult hozzá az első 2 évben, pláne, ha egyedül kellett teljesítenem a távot, de legalább a futópadon beiktatott edzések alatt megtanultam az egyenletes tempót és a helyesebb légvételt, és lényegesen javított az élményen az is, hogy nem ugráltak körülöttem kis rókák sem...

A kinti kocogós pályafutásom legnagyobb eredménye a teljes szigetkör megtétele volt, ezt a vőlegényemnek köszönhetem, aki elkísért kocogni, megbeszéltük, hogy csak a fele kört kocogjuk le, mert egyikünk sem edzett. Ő előttem ment, mert gyorsabb, én meg próbáltam nem nagyon lemaradni. Aztán csak azt láttam, hogy megy, még mindig megy, én próbálom utolérni, hogy szóljak, álljunk már meg, de nem sikerül, vonszolom magam utána, egészen be a célig. Kiderült, hogy ő abban a hiszemben kocogta végig a távot, hogy én lelkesen jövök utána, és ha nekem ennyire megy, akkor nem akar szégyenben maradni, és ő is fut tovább. Azóta nem voltunk együtt a Margitszigeten futni, csak edzőteremben, ott nem tudja ezt a szörnyűséget újra elkövetni! És soha többet nem akarok futni egy férfi után sem (kackac).

Az örömhöz legközelebb akkor kerültem, amikor a heti egy, személyi edzővel kiegészült tornám (hetente többször edzem, csak nem mind személyi edzős óra) bemelegítő cardio blokkja alatt rádöbbentem, hogy sokkal gyorsabban és hosszabban tudok olyan sebességgel is haladni a futópadon, ami már futásnak minősíthető tartományba tartozik, és amiről korábban nem is álmodtam. Nem kell aggódnia egyik atlétánknak sem, és a következő maratonra sem fogok benevezni, de érzem, hogy lehetséges számomra is a fejlődés, és jól esik így felpörgetni a pulzusomat. A futás szerencsére nem olyan hosszú része az edzésnek, hogy megunjam, vagy teljesen kipurcanjak, szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerüljek eme mozgásforma megszeretéséhez.

Aztán végül 2019. november 16-án sikerült egy nem csak az esemény neve miatt örömfutáson is részt vennem, amikor az öröm és a futás, sőt, még én is egyszerre voltunk egy helyen. A Margitszigeten. És az egészet a tesómnak köszönhetem, aki egyrészt rábeszélt, hogy nem anyukaként csatlakozzak be a Gyerünk anyukám! egyik edzés programjába mellé (ezzel elindítva a Gyerünk nagynéném! szekciót), hanem szólt, hogy lesz egy örömfutás a szigeten, lehet teljes kört futni (szó sem lehet róla), vagy rövidebb távot. Tudni kell, hogy Gyogyó futás iránt táplált érzései az enyémhez hasonlóak, ráadásul ő 4 éve nem futott már, így megegyeztünk, hogy bármekkora távot is teljesítünk, az már siker lesz. Nem a rossz élményű körgyűrűn lehetett csak futni, a „féltávosok” mehettek alternatív útvonalon is, mi éltünk is a lehetőséggel. 2 km volt a kitűzött cél, időt azt meg sem próbáltunk meghatározni, az életben maradás volt a fő szempont. Volt egy jó hangulatú nagy, csoportos bemelegítés, aztán indultunk is, mi végig egymás mellett maradtunk, jó testvérekhez méltón. Az alternatív útvonal nekünk duplán az lett, a visszafelé úton máshol kanyarodtunk, így a 2 kilométer helyett 3,2 kilométer lett a vége, de nem tűnt fel. Jól éreztem magam, erőt adott a tesóm jelenléte, meg húzott minket az, hogy a másik miatt is menni kell tovább.

Azt nem ígérem, hogy ezentúl minden héten futok egy laza tízest, de megbeszéltük, hogy a tavaszi örömfutáson már egy teljes kört bevállalunk. Remélem, az is örömfutás lesz.

Közelegnek az ünnepek, Mikulás, Karácsony, sokan érzik szükségét annak, hogy vegyenek ajándékot minden távoli rokonnak és ismerősnek is. Természetesen a fő célcsoport a gyerekek tábora. Ha azt szeretnénk, hogy a szülők továbbra is szóba álljanak velünk és a gyereknek is örömet szeretnénk szerezni, akkor az alábbiakkal ne lepjük meg őket:

1. bármi, ami zenél. Kisgyerekes szülőknek ezt nem is kéne kifejtenem. Biztos vagyok benne, hogy csak gyermektelenek vásárolnak ilyet ajándékba, esetleg régi sérelmeket akarnak így megtorolni rajtunk, szülőkön. A legtöbb zenélő, nyekergő, vinnyogó kütyü 1000 decibellel bömböl, nincs hangerőszabályozó, vagy ha állítólag van, az az ordítás és még hangosabb ordítás közti alternatívát jelenti. Saját tapasztalat, hogy ezek inkább megijesztik a gyereket, menekül előlük. Ha mégis tetszik nekik, akkor viszont én kapok halkan agyvérzést a játszószőnyegen az 5. perce trillázó csodajátéktól. Légyszi, inkább ne.

2. bármi, ami pszichedelikus színű és villog. Általában a zenélő szörnyűségek egyben villognak is. Szerintem epilepsziát is elő lehet idézni némelyik gyerekjáték színes villódzásával, szemfájdító. A kicsik maximum átmeneti látástompulást kapnak tőle, jobban nem fogják kedvelni ettől a játékot. Amúgy tudom, minden gyerek szereti a lámpát, az enyémek is imádták a mosogatógép lámpáit, az elemlámpázást. De maradjunk is ennyiben a fényjátékoknál. Ja, igen, és bizos, hogy a gyerek kizárólag lefekvés után akar ezzel játszani, mikor máskor.

3. bármi, ami visszafordíthatatlan károkat okozhat a kárpitban/falfestékben. Tudom, ma már olyan okszieksönök vannak, amik minden kosszal elbánnak (fontolgatom, hogy beküldöm a kisebbik fiam mászásban megedződött nadrágjait, hogy na abból tessék tisztát varázsolni a reklámban, ne a kamu foltokból), de biztosak lehetünk benne, hogy a szülők mosolya nem őszinte, ha megkapja a gyerek a minden felületre fogó filctollat, vagy vízfestéket. Tudom, hogy kb. 10 éves korunkban nagy sláger volt a ragacs, meg valami slime-szerű trutymós játék. Előbbi örök életre feltapadt a plafonra egy jól sikerült dobás után, utóbbi begyűjtött minden porszemcsét, és undorító koszgombóc lett belőle. Nálunk is megy a rajzolás, gyurmázás, de csak szűk keretek közt, kevés, általam válogatott eszközzel. 

4. cukorhegyek. Nem vagyok álszent, se véresszájú édesség-tiltó. Viszont nem szeretem, ha a gyerek kap 3 kilónyi csokit, szaloncukrot, gumicukrot (ennek az édességnek szerintem nincs létjogosultsága amúgy sem), amit nyilván nem tud ésszel beosztani, viszont minimum 1 hétre lőttek a normális étkezésnek, mert anyacsokitkéreeek, nemszeretemasonkáskenyeret, meg hasonló mondatok fognak csak röpködni az asztalnál. Vannak már cukormentes finomságok is, sőt, gyümölcs is, azt is szeretik. A szaloncukor elég a fára, az a mennyiség bőven elég. 

5. ruha. Hacsak nincs tuti információd, hogy épp mekkora a mérete a gyereknek, szinte biztos, hogy mellétrafálsz. Kisebb rossz, ha majd még belenő a gyerek. Rosszabb esetben megkapja majd valamelyik rokon vagy szeretetszolgálat a sosem használt ruhát.

A felsorolás természetesen tetszőlegesen bővíthető. Én leginkább annak vagyok híve, hogy ajándékozás helyett beszélgessünk egymással, érezzük jól magunkat együtt. Ha nagyon szeretnénk valamit a fa alá, az inkább legyen élmény, ne pedig valami tárgy. És még egy jó tanács: beszélj a szülőkkel, ők biztos adnak neked jó tippeket. 

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezeket a gondolatokat, de kikívánkozik belőlem.

Amikor az elsötétített képernyőket és az ezzel kapcsolatban újból felmerült vitákat olvastam akkor két dolog jutott eszembe. Amióta túlvagyunk a nagyobbik fiunkkal a koponyaműtéten, mindig ezek a képek ugranak be, ha a témáról olvasok vagy hallok

1. Első este volt szobatársunk, kicsivel nagyobb volt a gyermekük, mint a miénk, ám ez sajnos sem szellemi, sem fizikai téren nem látszott. Elmesélték a történetük egy részét. Egy nappal lépték át a bűvös határt, ami után egyáltalán megkérdezik, hogy küzdjenek-e az életéért. Azt sajnos elfelejtették vázolni, hogy milyen kilátásai lesznek az újszülöttnek, hogy milyen kimplikációk nehezíthetik az életét. Mikor én találkoztam velük, akkor sem járni, sem kommunikálni nem tudott, látása alig volt. Nagy fájdalmai voltak, ki-be jártak a kórházba. A szülők aggódva figyelték az órát, hogy mikor telik le az az idő, amikor csillapíthatják kicsit a gyerek kínjait. Az anyuka elmesélte, hogy ha ezt előre mondják, vagy láthatta volna előre, hogy mi lesz a jövőjük, nem kérte volna az életmentő beavatkozásokat. Mert ez nem élet. Ezt senki nem kívánja a gyerekének. Ésszel fel nem foghatom a fájdalmukat és szenvedésüket, csak sejthetem. Abból, ahogyan megéltem a fiunk műtétjét és az ezzel járó felépülési folyamatot. Máig fel nem dolgozott traumám, hogy sikítva ordít, mikor kitépik a karomból, hogy vigyék a műtőbe. Vagy mikor holtsápadtan megkaptam őt az őrzőben, fájdalmasan nyöszörgött, de a hangomra elaludt. Amikor felmerült, hogy a kicsit is műteni kell, belebetegedtem, annyira rosszul voltam a gondolatától, hogy ezt a fájdalmat neki is át kell élnie. Pedig óriási a különbség a történetünkben amiatt, hogy mi tudtuk , hogy ennek a nehéz időszaknak vége lesz, és nem lesznek tartós fájdalmai, a további fejlődésével sem lesz gond. Ez a mankó számukra nem adatott meg. Csak a bizonytalan kimenetelű jövő. Huszonéves pár volt, több gyermekük nem lehet. Mégsem választották volna újból ezt az utat. 

2. Szintén a műtéthez kapcsolódik a másik gondolatom is. Nagyon sok csecsemő volt az osztályon, akiket a szülők egyedül hagytak bent, vagy akik állami gondozásból érkeztek. Ők a napjuk nagy részét egyedül töltötték egy szobában. Nagyrészt sírva. A nővérkéknek kapacitás hiányában nem volt lehetőségük dajkálni őket, jobb híján bekapcsolták a tv-t, hogy a hang azt a képzetet keltse bennük, nincsenek egyedül. Szívszorító látvány volt. Ahogy az is, mikor hallottam a nővérek beszélgetését, hogy a szülőket arra sem lehet rávenni, hogy hozzanak tiszta ruhát a saját gyereküknek. Nem láttam az ágyuk mellett egyetlen aktivistát sem, aki most elfeketítette az írországi hírekre a borítóképét. 

Nem érzem magam feljogosítva, hogy eldöntsem a vitát, vagy kijelentsem, hogy melyik oldalnak van igaza. Mindenki maga dönti el, hogy mit gondol a kérdésről. De amikor kijelentik, hogy bűn az abortusz, és mindenki hallgassa meg a magzat szívverését, meg gyilkosnak bélyegzik az erre kényszerülő nőket, akkor arra kérném őket, hogy gondolkozzanak el ezeken a dolgokon. 

Én és a férjem is eléggé introvertált emberek vagyunk. Úgy gondolom, hogy nagyrészt az ikerségből fakad ez, mivel kiskorunk óta tapasztaltuk a kéretlen extra figyelmet, az idegenek sokszor zavaró kérdéseit. Inkább igyekeztünk elbújni a szereplés elől. Én nagyon sokat nyíltam a szülés óta. Tudatosan nyitottam, mert nem szerettem volna beszűkülni, meg a gyerekeknek is úgy gondoltam, az a jó, ha megszokják a társaságot. Akkor talán nem élik majd meg olyan krízisként, ha be kell lépni egy terembe, ahol idegenek vannak. Mindig utáltam tömegben utazni, vagy olyan helyre menni, ahol idegenekkel kell lennem és beszélgetnem. A munkám során kellett ezen a helyzeten intenzíven változtatnom, egész jól belejöttem. Aztán a gyerek mellett megtalált egy nagyon klassz közösség, így nem is volt nehéz szocializálni a gyereket. Én is kifejezetten élvezem a találkozókat, akár a játszóházban, akár a játszótéren, sőt, vannak közös túrák is. 

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy két introvertált embernek ilyen extrémen extrovertált gyereke legyen. A nagyobbik fiunk születése óta imád a társaság középpontja lenni. Egy darabig azt hittem, ez a gyerekek alaptulajdonsága, szeretik, ha babusgatják őket. De az évek múlásával, és a beszédkészség kifejlődésével rá kellett jönnöm, hogy itt bizony máról van szó. A zsigeri szereplési vágyról, arról, hogy mindig menjünk valahová, ahol sokan vannak. És ahol ő produkálhatja magát, ahol körülbelül 5 percenként harsoghatja, hogy NÉZZÉTEK, MOST MIT CSINÁLOK! Legutóbb épp a bilin ült, és halkan mormolta maga elé: zseniális vagyok, egyszerűen zseniális. Próbáltam nem hangosan röhögni. Sosem használjuk rá ezt a szót. Sok dicséretet kap, de így ebben a formában biztos nem hallotta tőlünk, hogy zseniális. A játszótéren minden újonnan betérőt úgy üdvözöl, hogy ez az ő játszótere, bemutat minden játékot, mintha mind a világ egy-egy csodája lenne. 

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi a jó hozzáállás részemről. Azt biztos nem szeretném, hogy elfojtsam benne ezt az igényt, mivel a személyisége része. Azt viszont próbáljuk nyesegetni, hogy mindig várja és elvárja a csodálatot másoktól. Akár egész hétköznapi dolgok miatt is. Nem szeretném, ha folyton külső igazolást keresne, hogy ő jó és ügyes. Az lenne a jó, ha a helyén tudná kezelni a jó és rossz tulajdonságait, ha kellően tudná értékelni saját magát. Emellett persze járjon nyugodtan társaságba, szerepeljen, ha szeretne (kíváncsian várom, megmarad-e ez a lelkesedés az ovis és iskolai fellépésekre is), de ne ettől függjön a boldogsága. Néha kicsit nehezemre esik ugyan mindig pörögni és menni, de azt gondolom, hogy rám is rámfér, hogy sétáljunk egy nagyot, ha meg minden séta a játszótérre vezet vagy a babamama klubba, az sem gond. Legalább nekem is van alkalmam felnőtt társaságban lenni és kicsit beszélgetni. 

A kisebbik fiunk egyelőre inkább ránk hasonlít, jobban elvan egyedül, de nem is zavarja a társaság. Majd kiderül, milyenek lesznek később, és végül is mennyire esett messze az az alma a fáktól. 

Itt van a MÁV, itt van újra, és megint kitol velem…

Korábbi posztban írtam arról, hogy Münchenbe hálókocsi nélkül vitt a MÁV, és hogy nem olyan egyszerű jelezni feléjük, hogy vissza szeretnénk kapni a pénzünket. Amikor megkaptam az elektronikus értesítést laza 2 hónappal az eset és a bejelentésem után arról, hogy olyan nagylelkűek, hogy egy ismeretlen képlet alapján csökkentett összeget visszautalnak a hálókocsijegyek árából és még adnak fájdalomdíjként utazási kuponokat is, nos, én naiv, azt hittem, végre lezárul a levelezés köztünk.

Mekkorát tévedtem!

Az értesítő szerint az átutalás majd pár nappal később jelenik meg a számlán, de nem kell már rá sokat várni. Ez 3 hete volt, pénz és értesítés azóta sem érkezett, a jelzésemre eddig még nem reagáltak, így nem tudom, elküldték-e az összeget egy rossz számlaszámra vagy egyszerűen csak nem küldtek semmit. Kíváncsian várom majd, mi lesz a válaszuk, és kapunk-e még az idén egy forintot is vissza, vagy csak 3 újabb ígéret érkezik, hogy már mindjárt megkapjuk a pénzt. Azt zárójelben jegyzem meg, hogy az ügyfélszolgálaton tett bejelentésre nem jött jelzés, és az elektronikusan indított eljárást lezáró tájékoztatás sem írt arról, hogy összekapcsolták volna a két esetet, így egy újabb kérdőjel a történetben, hogy arról a panaszról megfeledkeztek vagy mi lett a sorsa. Nálam megvan a papír arról, hogy mit adtam be panaszként.

És most jöjjenek a kuponok. Az egy dolog, hogy úgy néz ki, mintha valamilyen Monopoly játékból előszedett játékpénz lenne az összes, de valamiért 100 és 500 forintos címletekben adták oda a 3900 forintot (azt szintén nem tudom, milyen metódus szerint számolják ki, hogy mennyi „ajándék” kupon jár a pórul járt utasoknak 1-1 út után), nem tudom, van-e olyan jegy, ami 100 forintba kerül, de biztos van benne logika. Most a hosszú hétvégén megyünk belföldön túrázni, gondoltuk, most el tudjuk használni a kuponokat. Rosszul gondoltuk.

A kuponok egyik szépséges sajátossága, hogy nem lehet egyszerűen lehúzni őket, hanem minden egyes kupon egyedi sorszámát be kell pötyögni a gépbe. Ez 3900 forintnál, ami 100 és 500 forintos címletekben van, már egész jelentősen növeli a jegyvásárlás időtartamát, amit az ember mögött a sorban álló további 20 ember nagyon tud díjazni. Pláne, ha 3x próbálkozik a pénztáros, de mindig azt hozza ki a rendszer, hogy a kuponok nem érvényesek, mert már fizettek velük. Hogy a lincshangulatot elkerüljük, feladtuk a próbálkozást. Azt mondjuk nem értem, hogy ez mégis hogyan történhet meg, mert elektronikusan nem beválthatók a kuponok, ha meg egyszer valaki fizet már vele, akkor miért nem semmisítik meg/húzzák át? És hogyan lehet, hogy a MÁV már egyszer felhasznált kuponokat küld kárpótlásképpen azoknak az utasainak, akik egy előző útjuk során már nem azt kapták a pénzükért, amiért kifizettek nem kevés pénzt és nem biztos, hogy a legjobb véleménnyel vannak a cégről? Nekem ezek után a külföldi utazás mellett a belföldi utaktól is kezd elmenni a kedvem, pláne, hogy egy sima gyorskocsis útra 2 embernek 10. 000 forint a jegy. Nem tudom, ezek után miért meglepő, hogy nem akar sok ember vonattal utazni és inkább autóba ül, ha teheti…

Ha valakinek rosszat akarnék kívánni, azt mondanám, kárpótoljon téged a MÁV!

Boróka már megírta az élménybeszámolóját. Viszont volt olyan szerencsénk, hogy a nagyszülők vigyáztak a két pocokra, mi pedig a férjemmel mozizni tudtunk. Kíváncsi voltam nagyon a Jokerre, mert szeretem Joaquin Phoenix játékát, a trailerek alapján pedig nem popcorn mozinak ígérkezett a film.

Nem is csalódtam. A részletes leírást én most kihagyom, mert az Boróka írásában tökéletesen benne van. Inkább kiemelnék pár mondatot a filmből és gondolatot, amikkel nagyon jó, hogy foglalkozik a film. És remélhetőleg a nézőközönség is.

1. Nem mindegy, hogy hová születsz

Nagy közhely, de nagyon nagy igazság, hogy egy gyerek egész életét meghatározza a közeg, amelybe születik. A főhős árva, akinek a születésétől kezdve nehéz sors jutott. Nem tudom, hogy lehet feldolgozni azt, hogy az embert a saját szülei eltaszítják maguktól. Mikor minden fórumon olvasható és hallható az anyai szeretet különleges ereje, amely minden körülmények között kitart. Ehhez képest felnőtt emberként kell szembesülnie valakinek azzal, hogy ő iránta ezt nem érezték.

Nincs kellő hely és idő ahhoz, hogy az állami gondozás és nevelőszülőknél felnövés témáját elkezdjem boncolgatni, mindenesetre az elmondható, hogy motiváció, szeretet és támogatás nélkül piszkosul nehéz egy gyereknek kitörnie a nyomorból, és egészséges, boldog életet élnie. Mint ahogy a film is mutatja, legtöbbször ez nem sikerül, és a totális kisiklás az út vége.

2. "Az a legrosszabb az elmebetegségben, hogy a világ elvárja, hogy úgy tegyél, mintha nem lennél az."

Elnézést, nem szó szerint idéztem a filmet, de valahogy így szól Arthur egyik naplóbejegyzése. Igaz ez szószerinti és átvitt értelemben is. Igaz, hogy a mentális betegségekről ritkán és keveset beszélünk, sokan szégyellik, ha problémájuk van. Így hatékony segítség sem jut sokszor a rászorulóknak, mivel nem mennek el szakemberhez, úri dilinek tartják a depressziót, a szorongást. A komolyabb mentális zavarok, melyek gyakran nem gyógyíthatóak, csak gyógyszerrel és terápiával elfogadhatóbb szinten tarthatóak, szintén nagyon messzire vezető témát vetnek fel. Az is igaz sajnos, hogy sem anyagi erőforrás nincs elég, sem képzett segítség, így nagyon sok beteg ember elkallódik, utcára jut. Sokan közülük bűncselekmény elkövetői vagy áldozatai lesznek. 

Átvitt értelemben is nagyon találü szerintem ez a mondat, mivel a társadalmunk szerves része a színlelés, a megfelelni vágyás. Elérhetetlen ideálok néznek ránk a reklámokból, mindenhonnan ömlik ránk, hogy boldognak és sikeresnek kell lenni. Hogy csak akkor lehetsz boldog, ha anyagi javakat halmozol és luxusutakra mész. A közösségi média torzító hatásáról is sok adat olvasható, hogy milyen káros gyerekekre és felnőttekre egyaránt. És erről mi tehetünk. Mi emeltük piedesztálra ezeket a dolgokat (a csontsovány modelleket, a luxus hajszolását, a sikeresség pénzben mérését), és csak mi tehetünk ez ellen a tendencia ellen.

3. Aki nem vitte valamire, nem sikeres, az maga tehet róla, és megérdemli.

Thomas Wayne szájából hangzik el a gondolat egy tv-s interjú alkalmával. A saját bőrünkön is érezhetjük, nagy a nyomás, hogy az élet minden területén (család, munka, hobbi) megfelelően teljesítsünk. A gyerekekkel kapcsolatban is kongatják a vészharangot a pszichológusok és pedagógusok, hogy nem egészséges az egészen kicsi kortól rájuk szakadó különóra és teljesítményhajszolás. Nincs idejük gyereknek maradni, játszani, élvezni az életet. De igaz ez később is. Hajszoljuk a sikert a munkában, az előléptetést, a "karriert" (mi is ez? vezetői pozíció? minden éven előléptetés?), a kevés szabadidőben élményeket hajszolunk. Kezdünk elszakadni attól, hogy örüljünk az élet apró örömeinek. Hogy élvezzünk egy erdei sétát, a napsütést tavasszal, egy jól sikerült ebédet. Hogy örömmel végezzük a munkánkat, ne az előléptetést és vezetői pozíciót nézzük csak. Hogy elfogadjuk azt, hogy nem kell mindenáron történelemkönyvbe jutnunk, akkor is értékes emberek lehetünk. 

A gyerekek kapcsán megbeszéltük a férjemmel, hogy nem szeretnénk versenyistállóba adni őket, hagyni szeretnénk nekik gyerekkort, tele mozgással, játékkal, közös élménnyel.

Kicsit csapongó lett a beszámoló, de egy kórházi intermezzo miatt nem tudtam frissen leírni. Viszont zárszóként még elmondanám, hogy ajánlom ezt a filmet. Nem könnyű, nekem görcsben volt a gyomrom végig. Nincs katarzis, nincsenek repkedő, világmegmentő szuperhősök. Viszont van sok gondolkodnivaló. Magunkba nézésre ösztönöz sokszor a film. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon én hogyan viselkednék egy hasonló mentális betegséggel küzdő emberrel. Vagy hogy mit teszek azért, hogy segítsek a társadalmi rétegek közti szakadék ne mélyüljön el vészesen. És ez jó, ez lenne szerintem a feladata a filmeknek.

Költői a kérdés, hiszen jogszabály nem tiltja. Sem etikai előírás. Sem felvételi követelmény nem zárja ki, hogy valaki dohányzóként óvópedagógus lehessen. Ha nem tud tiszta hangon énekelni, akkor nem lehet az. Ha nem profi valamilyen hangszeren, szintén nem. Ha láncdohányos, az nem gond.

Vagyis szerintem igen, ugyanis úgy gondolom, hogy nikotinéhséggel küzdve nem lehet 25-30 kisgyereket türelemmel kezelni. Az egyetemen az egyik szemináriumvezetőnk volt nagy bagós, tudtuk, hogy nála nem lesz soha 90 perces óra. Nagyjából a 60. percnél kezdte a rituálét: először csak babrálta a felső inggombját, egyre sűrűbben. Mikor már köhécselés is társult ehhez a mozdulatsorhoz, tudtuk, hogy 2-3 percen belül vége az órának. Ennyit bírt ki ugyanis cigi nélkül. Pedig felnőtt embereknek tartott órát, általa kedvelt témában. Nem volt olyan stresszes helyzet, mint mondjuk egy kettős fronthatáskor 25 gyereket koordinálni egy szobában. Szerintem. Így tehát nem tudom, hogy zajlik egy dohányzó óvónő napja. 60 percenként szünetet tart? Bocs gyerekek, oldjátok meg? Vagy akkor a dadus oldjon meg mindent? Aki remélhetőleg nem dohányzik, vagy nem akkor akar, mikor ő. Arról a hozadékról már nem is beszélek, hogy nem szeretem én sem, ha valaki füsttől bűzlik, a keze, a szája, a haja, mindene árasztja a cigifüst szagát. A gondolatra, hogy ezzel a kézzel osztja a gyümölcsöt, a hideg kiráz.

Nagy a pedagógushiány, így nyilván nem most vezetik majd be a korlátozást, de ettől függetlenül nem örülök neki, mikor az óvodánk mellett elhaladva látom a csapatban dohányzó dolgozókat. Legyenek akár konyhai dolgozók, akár dadusok, akár óvópedagógusok. Kevésbé -nem, igazából abszolút nem - zavarna, ha nem tudna kristálytiszta hangon énekelni, vagy nem zongoravirtuóz. Én is hamisan énekelem a gyerekdalokat, de ez nem zavarja a két fiút. Lelkesen mondókáznak és énekelnek velem.

Talán majd egyszer ez is szempont lesz az alkalmassági tényezők meghatározásánál.

Nehéz dolog a névadás. Számos szempontnak kell megfelelnie az ideális utónévnek: legyen jó anyának, apának (nehezebb esetben a nagyszülőknek), lehessen becézni, ne csúfolják érte, passzoljon a családi névhez. Sokaknál fontos az, hogy egyedi legyen, vagy a jelentése a fő szempont. 

Gondolom ezt a stresszes választási ceremóniát akarták megspórolni eleink azzal a hagyománnyal, hogy az utódok a szülők nevét kapják. Ilyenkor csak a másodszülötteknek volt esélye saját névre szert tenni, a többiek beálltak a Bélák és Erzsik hosszú sorába. Hatalmas előnye ennek a névadási formának, hogy a családi ismerkedéskor mindössze 2 nevet kell megjegyeznünk, és ezt a nemeknek megfelelően lehet is bátran használni, nem lőhetünk mellé. Az ünnepnapok dátumai sem bővülnek megjegyezhetetlen számúra. Persze vannak nehézségek is. A családi anekdotákban követhetetlen, hogy épp melyik Laci vagy Józsi is a főszereplő, de ha elég jó a sztori, végül is ez csak részletkérdés. Monogrammos vagy névre szóló törölközőt viszont ne nagyon ajándékozzunk karácsonyra, mert biztosan nagy kavarodás támad az első használat után, hogy vajon a kis-, vagy a nagyJenő törölközője-e a kék. 

Senki nem adott még nekem meggyőző magyarázatot arra, hogy miért jó automatikusan a saját nevünket adni a gyereknek, miért nem választunk olyat, ami tetszik. Kivétel nyilván, ahol ez a név függetlenül a felmenők nevétől a favorit mindenkinek. Minket is elért amúgy ez a névláncolat-mánia. Bár a férjem még az ismerkedési szakaszban elárulta, hogy sose szerette a nevét (nem, nem Jenő vagy Béla), de amint kiderült, hogy fiunk lesz, a listája élén a saját neve virított. Nem is tágított mellőle a további 6-7 hónapban sem. Mivel nekem az volt a fontos, hogy a családi névben megjelenjen az én nevem is, így az utónévben kompromisszumot kötöttünk, így lett tehát apa-fia közös név. Ami a gyereket prímán megzavarta a neve megtanulásakor. Sokáig Apának mondta magát, mivel ugyanaz a név, tehát az Apa is nyilván kétszer használatos. Annyi a szerencsénk, hogy a férjem másodszülött. így legalább nem a 20. azonos nevű férfi a sorban, csak a 2. Itt jegyzem meg, hogy a rokonok nevének megtanulásakor is nehézkes volt magyarázni, hogy most épp nagypapai, nagybátyi, vagy unokatesói minőségben használom ugyanazt a nevet. De talán megugrottuk az akadályt. Nem tudom, hogy ebből fakad-e, de a nagyfiunk szerint minden tesót úgy hívnak, mint az övét. Mondtam, hogy nem, sokféle név van azért a palettán, nem kell leragadni egynél.

Mondjuk azt se szeretem, mikor megjelennek a divatos sorozatok és filmek főszereplőinek a nevei fonetikusan. Deneriszkék és Tirionkák játszanak az oviban. Bár nyilván kevésbé unalmas Kovács Akvamennek lenni, mint Kovács Jánosnak. Nehéz dolog ez, mondom én. De hogy 28. Bélának/Lászlónak/Józsinak lenni sem túl izgalmas, abban is biztos vagyok. Úgyhogy titkon remélem, mindkét szokás kikopik lassan a gyakorlatból. És mindenki kap magának egy saját, normális nevet.

Ebben a bejegyzésben az inzulinrezisztencia diagnózis utáni első, botladozó lépéseimet szeretném megosztani, és azt, hogy nekem milyen volt az átállás egy másik életmódra.

Szeptember közepén volt 1 éve, hogy megkaptam a diagnózist az endokrinológusomtól, a pajzsmirigy alulműködésem mellé becsatlakozott az inzulinrezisztencia is. Nem lepett meg annyira a diagnózis, mert azt tudtam, hogy valaminek lennie kell még lennie a háttérben a pajzsmirigy gond mellett, ami akadályozza, hogy heti 3 edzés és normális étkezés mellett elkezdjek fogyni. Normális étkezés alatt azt értem, hogy a nassolást tudatosan elhagytam már korábban, minimálisra csökkentettem a péksütemények és a fehér lisztes ételek számát, nem ittam cukros üdítőket, gyümölcsleveket sem. Szóval, meglepő nem volt a diagnózis, de az alapján, amit előzetesen olvastam az IR diétáról, nem okozott felhőtlen örömöt a tudat, hogy egy sokkal szorosabb keretrendszerben tudok majd mozogni, ahol nem csak azt kell néznem, mit eszek, hanem azt is, hogy mikor.

Az orvosom szerint enyhe inzulinrezisztenciára utaltak a leleteim, 160 grammos szénhidrát diétát javasolt és rendszeres edzést. Én kértem elérhetőséget tőle egy dietetikushoz, mert szerettem volna szakember segítségét kérni, hogy jól tudjam beállítani az étrendet és csak olyan ételeket egyek, amit tényleg lehet.

Emlékszem, egy pénteki nap estéjén kaptam meg az e-mailt a javasolt életmódváltásról, még nem volt időpontom a dietetikushoz, de elhatároztam, hogy ezt a váltást én csak drasztikusan tudom bevezetni, így szombat reggel azzal kezdtem, hogy kipakoltam minden tiltott dolgot, már amit az előző esti internetes keresések alapján annak minősítettem. Így kikerült a nem teljes kiőrlésű liszt, a zsemle, mazsolával turbózott zabpehely, nem cukormentes kakaó, rizs, tésztafélék is a szekrényből, és landolt a szüleimnél, akiknek nincs előírt étrendjük. Így nem kellett kidobnom semmit sem, viszont azonnal elkezdhettem beszerezni az új alapvető élelmiszereket.

A családom megértő volt és tiszteletben tartják azóta is, hogy én nem eszem már egy csomó olyan ételt, amit korábban megettem, és amit ők továbbra is szeretnek és főznek, mindig van olyan köret, amit én is tudok enni, nem kaptam eddig senkitől sértett megjegyzéseket azért, mert nem ettem valamilyen süteményből vagy tiltólistás ételből. Így azért szerintem egyszerűbb a dolgom, mintha kapnám az állandó lelki terrort, hogy Mancika néni csúnyán fog nézni, ha nem eszem 6 szeletet a cukormázas habcsóktortájából. Otthon sem kell kétfelé főznöm, mert a vőlegényem szereti a reform köreteket, a tk. lisztes kenyeret, ez szintén egyszerűsíti a dolgomat, mert nincs tele a hűtő meg a polcok kísértéssel.

Na de, vissza az első botladozó léptekhez.

Azzal nem volt gondom, hogy reggelivel kell kezdeni a napot, régebben sem hagytam ki ezt az étkezést. Az viszont már furcsa volt, hogy van egy tízórai a reggeli és az ebéd között, és az ebéd is 12 és 2 között kell, hogy legyen. Nekem régebben a hétvégi és a kirándulós menetrend az volt, hogy jól bereggeliztem, aztán legközelebb délután/este ettem. Na, ezt el lehetett felejteni, a napi 5 étkezés (vagy 6, ha valaki este bontva eszi a vacsorát) az muszáj az IR életmódnál, ugyanis a stabil, egyenletes vércukorszinthez az az ideális, ha az ember többször eszik, kevesebbet a nap folyamán. A szénhidrátok fajtáiról és arról, hogy mikor melyiket lehet enni, egy másik posztban írnék. Egyébként ezt a napi 5 evést első nap sikerült nem betartanom, mert reggeli után elmentem az anyukámmal ruhákat nézni és reggel 8 után legközelebb 3-kor ettem…de hát, végül is, minden kezdet nehéz…Azóta az esetek 99%-ban tartom az időpontokat.

Az adagolás is nehézkes volt az elején, pedig ez is fontos része a diétának, szigorúan meg van szabva, mikor, mennyit lehet enni. Még nem volt konyhai mérlegem az első 3 hétben, ezért szemre próbáltam saccolni, hogy miből mennyit egyek, és ha bizonytalan voltam, inkább kevesebbet ettem. A tízóraim egy kis natúr joghurt és egy alma volt például, fél adag barnarizs felét ettem meg a menzán, és mindig nagyon éhesnek éreztem magam. Valahogy a tízórai mellett is alig bírtam kivárni, hogy dél legyen és mehessek ebédelni. A délután egyszerűbb volt, meg az este is.

3 héttel a diagnózis utánra kaptam időpontot az orvosom által ajánlott dietetikushoz, vártam nagyon a konzultációt, mert volt egy csomó kérdésem, ugyanis, természetesen az IR diéta is olyan téma, amiről rengeteg cikk és szakember által írt jó tanács létezik, csak éppenséggel ezek közül több is egymásnak teljesen ellentmondó információkat tartalmaz. Én úgy voltam vele, hogyha szimpatikusnak és hitelesnek találom a dietetikust, akkor elfogadom a tanácsait és azokat követve alakítom ki az étrendemet, a vitás, nem egyértelmű kérdésekben az ő iránymutatásaira fogok hagyatkozni. A konzultáció előtt kellett készíteni egy 3-4 napon táplálkozási naplót, amiben volt hétköznapi étkezés, hétvégi, és nem egymást követő napokról szólt a bejegyzés. A konzultáció tanulságos volt, felkészült volt, van egy jól összeszedett „tananyag”, amit elmondott a követendő életmódról, ajánlott termékeket lelőhellyel is, én úgy éreztem, megérte elmenni oda. A naplóm alapján kiderült, hogy kelleni fog egy mérleg nagyon sürgősen és hogy alábecsültem az ételek nagy részénél az adagot, és ekkor tudtam meg azt is, hogy az IR diétában (életmódban) nem az a szempont, hogy minél kevesebbet egyen az ember, és felezze az előírt mennyiségeket, hanem az, hogy pontosan betartsa az előírtakat, hogy ne ingadozzon a vércukorszint, meg az inzulin. Ez nagy tanulság volt, ahogy az is, hogy a dietetikus szerint nem nyerő a saláta grillcsirkével menü, mert nem jut a szervezet elég hasznos szénhidráthoz, és ezért „éhező” üzemmódba kapcsol a szervezet, vagyis, ha utána legközelebb valami tartalmasabb ételhez jut, azt raktározni fogja. Kaptam tanácsot az edzésekkel kapcsolatban, erről szintén szeretnék majd hosszabban írni.

Folyt. köv.