Boróka már megírta az élménybeszámolóját. Viszont volt olyan szerencsénk, hogy a nagyszülők vigyáztak a két pocokra, mi pedig a férjemmel mozizni tudtunk. Kíváncsi voltam nagyon a Jokerre, mert szeretem Joaquin Phoenix játékát, a trailerek alapján pedig nem popcorn mozinak ígérkezett a film.

Nem is csalódtam. A részletes leírást én most kihagyom, mert az Boróka írásában tökéletesen benne van. Inkább kiemelnék pár mondatot a filmből és gondolatot, amikkel nagyon jó, hogy foglalkozik a film. És remélhetőleg a nézőközönség is.

1. Nem mindegy, hogy hová születsz

Nagy közhely, de nagyon nagy igazság, hogy egy gyerek egész életét meghatározza a közeg, amelybe születik. A főhős árva, akinek a születésétől kezdve nehéz sors jutott. Nem tudom, hogy lehet feldolgozni azt, hogy az embert a saját szülei eltaszítják maguktól. Mikor minden fórumon olvasható és hallható az anyai szeretet különleges ereje, amely minden körülmények között kitart. Ehhez képest felnőtt emberként kell szembesülnie valakinek azzal, hogy ő iránta ezt nem érezték.

Nincs kellő hely és idő ahhoz, hogy az állami gondozás és nevelőszülőknél felnövés témáját elkezdjem boncolgatni, mindenesetre az elmondható, hogy motiváció, szeretet és támogatás nélkül piszkosul nehéz egy gyereknek kitörnie a nyomorból, és egészséges, boldog életet élnie. Mint ahogy a film is mutatja, legtöbbször ez nem sikerül, és a totális kisiklás az út vége.

2. "Az a legrosszabb az elmebetegségben, hogy a világ elvárja, hogy úgy tegyél, mintha nem lennél az."

Elnézést, nem szó szerint idéztem a filmet, de valahogy így szól Arthur egyik naplóbejegyzése. Igaz ez szószerinti és átvitt értelemben is. Igaz, hogy a mentális betegségekről ritkán és keveset beszélünk, sokan szégyellik, ha problémájuk van. Így hatékony segítség sem jut sokszor a rászorulóknak, mivel nem mennek el szakemberhez, úri dilinek tartják a depressziót, a szorongást. A komolyabb mentális zavarok, melyek gyakran nem gyógyíthatóak, csak gyógyszerrel és terápiával elfogadhatóbb szinten tarthatóak, szintén nagyon messzire vezető témát vetnek fel. Az is igaz sajnos, hogy sem anyagi erőforrás nincs elég, sem képzett segítség, így nagyon sok beteg ember elkallódik, utcára jut. Sokan közülük bűncselekmény elkövetői vagy áldozatai lesznek. 

Átvitt értelemben is nagyon találü szerintem ez a mondat, mivel a társadalmunk szerves része a színlelés, a megfelelni vágyás. Elérhetetlen ideálok néznek ránk a reklámokból, mindenhonnan ömlik ránk, hogy boldognak és sikeresnek kell lenni. Hogy csak akkor lehetsz boldog, ha anyagi javakat halmozol és luxusutakra mész. A közösségi média torzító hatásáról is sok adat olvasható, hogy milyen káros gyerekekre és felnőttekre egyaránt. És erről mi tehetünk. Mi emeltük piedesztálra ezeket a dolgokat (a csontsovány modelleket, a luxus hajszolását, a sikeresség pénzben mérését), és csak mi tehetünk ez ellen a tendencia ellen.

3. Aki nem vitte valamire, nem sikeres, az maga tehet róla, és megérdemli.

Thomas Wayne szájából hangzik el a gondolat egy tv-s interjú alkalmával. A saját bőrünkön is érezhetjük, nagy a nyomás, hogy az élet minden területén (család, munka, hobbi) megfelelően teljesítsünk. A gyerekekkel kapcsolatban is kongatják a vészharangot a pszichológusok és pedagógusok, hogy nem egészséges az egészen kicsi kortól rájuk szakadó különóra és teljesítményhajszolás. Nincs idejük gyereknek maradni, játszani, élvezni az életet. De igaz ez később is. Hajszoljuk a sikert a munkában, az előléptetést, a "karriert" (mi is ez? vezetői pozíció? minden éven előléptetés?), a kevés szabadidőben élményeket hajszolunk. Kezdünk elszakadni attól, hogy örüljünk az élet apró örömeinek. Hogy élvezzünk egy erdei sétát, a napsütést tavasszal, egy jól sikerült ebédet. Hogy örömmel végezzük a munkánkat, ne az előléptetést és vezetői pozíciót nézzük csak. Hogy elfogadjuk azt, hogy nem kell mindenáron történelemkönyvbe jutnunk, akkor is értékes emberek lehetünk. 

A gyerekek kapcsán megbeszéltük a férjemmel, hogy nem szeretnénk versenyistállóba adni őket, hagyni szeretnénk nekik gyerekkort, tele mozgással, játékkal, közös élménnyel.

Kicsit csapongó lett a beszámoló, de egy kórházi intermezzo miatt nem tudtam frissen leírni. Viszont zárszóként még elmondanám, hogy ajánlom ezt a filmet. Nem könnyű, nekem görcsben volt a gyomrom végig. Nincs katarzis, nincsenek repkedő, világmegmentő szuperhősök. Viszont van sok gondolkodnivaló. Magunkba nézésre ösztönöz sokszor a film. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon én hogyan viselkednék egy hasonló mentális betegséggel küzdő emberrel. Vagy hogy mit teszek azért, hogy segítsek a társadalmi rétegek közti szakadék ne mélyüljön el vészesen. És ez jó, ez lenne szerintem a feladata a filmeknek.