Köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki aktívan vagy passzívan hozzájárult ahhoz, hogy akadályok nélkül teljesíthessem be női princípiumom!

Nem gátol már ebben hivatás vagy munka, napi ingázás, akták, ügyfelek, gondolkodás.

A diplomám ugyan egy kicsit zavar, mert a portörléskor plusz egy kacat, amit le kell törölgetni, de végül is belefér a napomba. Akár kétszer is. A színe  szép bordó, mint az őszi levelek kint, ha még egyszer valakit érdekelne, ez azt jelenti, hogy az egyik évfolyamelső voltam a jogi karon. Mondjuk latinul van írva, azt meg ugye ki érti már, talán ha same in English lenne, több hasznát vehetném. Az alakja hengeres, a gyerekek játszhatnak majd vele star warsosat (összeveszve azon, hogy most akkor fénykard vagy lézerkard), szóval mégis inkább megtartom.  Akár nekitámaszhatom a csekkeket, már ami nem online érkezik, egyedi lakberendezési tárgy. 

Külön köszönöm a társadalomnak, hogy nem hagyja magát megrontani olyan tévképzetekkel,  mint rugalmas munkavégzés, részmunkaidő, távmunka. Borzasztó lenne belegondolni, hogy ha a 21. századra beadták volna a derekukat ezeknek a démoni gondolatoknak, akkor hány kisgyerekes vagy vidéki tudna szabadabban munkát találni. De nem, szerencsére erről szó sincs.

Köszönöm, hogy lángoló szavakkal szónókolnak az egyenlőségről, egyenjogúságról, a nők emancipációjáról! Persze a gyakorlatba való átültetésig nem jutnak el, elég néhány sajnálkozó ténymegállapítás a nemi különbségekről, a nők rosszabb helyzetéről. Pár statisztikai adat érdekességképpen, hogy mekkora hátránnyal indul valaki pusztán amiatt, hogy nincs Y kromoszómája. Kis színesben pont megteszi egy pársoros érvelés arról, hogy mennyivel hatékonyabban dolgozik 6 órában egy kisgyerekes anya, mint mondjuk egy nikotinfüggő ötvenes férfi. Néhanapján egy kis infografikon, hogy a covid két éve alatt nem történt semmi tragédia attól, hogy nem lepukkant irodaházakban ücsörögtek emberek, hanem otthonról látták el napi feladataikat. Buksisimi, (le)sajnáló tekintetek, ennyi elég is lesz, mehetsz vissza a konyhába. Úgy is szeretsz sütni, nem?! Akkor meg? Én a helyedben örülnék, hogy nem kell korán kelnem.

Köszönöm, hogy családbarát országban élhetek! Hogy korlátlan időm lesz a családomra és a barátaimra, hiszen állást nem találok. Summa cum laude álláskereső. Milyen jól hangzik. Mondjuk kicsit fáj az önérzetemnek és az önbecsülésemnek, hogy ide jutottam, de önérzeteskedni ronda szokás, jobb hamar leszokni róla. 

Köszönöm a lehetőséget, hogy tanulhatok új szakmákat, hátha legalább a vállalkozások egy része eljutott lélekben és agyban 2022-be, és a tudást és az emberi értékeket nézi. 

Köszönöm, hogy nem kell rohannom reggelente a gyerekekkel az oviba, ráérünk nyugodtan megreggelizni, és még egy társasozás is belefér. Mondjuk ez így lenne akkor is, ha nem kéne ingáznom. Vagy ha dolgozhatnék 6 órában. Nézhetem a kedvenc sorozataimat angolul, hogy erősítsem az aktív nyelvtudásomat. Sőt, akár elkezdhetnék mandarinul is tanulni, úgyis baromira ráérek. Tiszta haszon.

Minden cinizmus nélkül köszönöm a családomnak, hogy támogatnak. 

Először azt gondoltam, kisgyerekes álláskeresésem tragikomukis pillanatain majd röhögünk a barátnőimmel. Előre tippelünk majd, hogy hány blőd, teljesen jogsértő kérdést kapok a gyerekekre vagy szülésre vonatkozóan. Az nyilván fel sem merült, hogy szülőképes, sőt mi több, kisgyerekes anyaként ne futnék bele minimum egy ilyen kérdésbe, itt inkább azon lett volna a hangsúly, hogy hányat mernek kérdezni, és mennyire pofátlanul.

Az első élményem annyira alulmúlta a várakozásaimat, hogy elkezdek naplót írni az állásinterjúkról.

Elöljáróban még annyit, majd' 5 év releváns szakmai tapasztalattal rendelkezem, piacképes diplomával és angol nyelvismerettel.  

Térjünk is rá az első delikvensre.

Felkapott környék, jó megközelíthtőség, az épület berendezésén látszik, hogy nem a megélhetésért küzd a tulajdonos. Minden makulátlan, csillog-villog, mégis zsigerileg érzem, hogy ez nem az én helyem. A külsőségeknél sokkal fontosabb az ott dolgozók viselkedése, kisugárzása. Azzal indítunk, hogy a csengetésre épp csak kidugja a fejét valaki, megnyomja a kapunyitót és azzal a lendülettel el is tűnik. Bemegyek, sehol senki. Hangosan köszönök, kissé kínos az előtérben toporogni egy vizes ernyővel, úgy, hogy az ott dolgozók egyike sem hederít rám. Végül odajön valaki, a bemutatkozást nem érzi fontosnak. Mindegy, azért én elmondom, ki vagyok, és miért érkeztem. És megkérdezem, hová tehetném az ernyőm. 

Pár percet várakoznom kell, ezalatt hallgathatom a bentiek beszélgetését. Ha egy interjúzó előtt így bánnak egymással, nem akarom tudni, milyenek, ha csak magukban vannak.

Végül bebocsátást nyerek a legbelsőbb termekbe. Az interjú kerek 5 percig tart maximum. Ezalatt kiderül, hogy meghallgatóm arra sem vette a fáradságot, hogy elolvassa a szakmai önéletrajzomat. Azok után, hogy abban is bizonytalan, milyen pozícióra érkeztem, végül is már meg sem lep. hogy sem a végzettségemmel, sem a tapasztalataimmal nincs tisztában. És elérkezünk a slusszpoénhoz, mikor is megmondom, hogy GYES után váltottam munkát. A pártatlan, igazságos jogszolgáltatást és professzionális munkát ígérő jogvégzett beszélgetőpartnerem ekkor felhördül: jaaaaa, kisgyerekeees, hát akkor nem. Ez itt nem családbarát hely. 

Ja, vagy úgy. Azért álnaívan rákérdezek, hogy így 2022-ben a részmunkaidő, otthoni munkavégzés mennyire ismert fogalmak itt. Ismertek, de hát itt ilyet nem lehet. Miért? Mert csak. 

Még mindig tudja tetézni, hogy elborzad a vidéki lakcímemtől, és hogy onnan aztán pláne lehetetlen lenne. Halkan felvilágosítom, hogy 40 perc beérnem, Csepelről vagy a Pesterzsébetről ennek sokszorosa lenne, de mindegy is.

De azért sajnálja, mert amúgy jó lennék. A fejemben párhuzamosan folytatott beszélgetés során itt kérdezem meg, hogy mit? Hogy van családom? Vagy hogy nem titkoltam el őket, és tettem úgy, mint aki élvezettel ücsörög egy irodában napi 8 órát? Vagy sajnálja, hogy megrekedt ezen a szinten, hogy fogalma nincs, hogyan működtethetné úgy ezt a helyet, hogy nem kapnak sikítófrászt egy anyától? Uram bocsá, élve a technika vívmányaival és a 21.század csodáival, emberibb és élhetőbb munkarendet alakítanak ki? 

Én nem sajnálom. Már azt, hogy nem engem választanak. Mert azt viszont mérhetetlenül, hogy 2022-ben egy munkáltató ilyet kiejthet a száján. Persze annak boldog és biztos tudatában, hogy bizonyíthatatlan lenne, hogy ez elhangzott, tehát nem lesz következménye. Az egyenlő bánásmód meg köszöni szépen, jól van,  nem sokan használják, így kicsit azért unatkozik.

Sok sikert kíván még búcsúzóul, én nem mondom ki hangosan, amit gondolok. Minek. Jó keresést kívánok neki, bár halkan jegyzem meg, rengeteg jó jelölttől zárkózik el azzal, ha élből elutasít minden anyát, nőt.

Ja, meg azt sajnálom, hogy 2 évnyi covid után sem sikerült átállni az online interjúra. Erre az 5 percre sajnálom a buszjegy árát.

Bár nem most tértem vissza a munka világába, hanem egy éve, de mostanra érett be a kisgyerekes nőként való munkavállalás minden kínja és keserű tapasztalata.

Kétségbeejtő, hogy a munkaerőpiacon nőként először azért nem vagy kelendő, mert biztos elmész szülni. Aztán persze várandósan még rosszabb, de itt a jogszabályi kötöttségek miatt mégse tudnak elküldeni. Aztán a szülési szabadságon rémálom téged alkalmazni, hiszen csak a pénzt viszed, na de igazán kitaszított munkába visszatérő kisgyerekes anyaként leszel. Hirtelen már senki sem a diplomádat, nyelvtudásodat és szakmai tapasztalatodat nézi, csak gyorsan ledarálja az önéletrajzod és motivációs leveled, és keres egy "problémamentes" jelentkezőt. 

Bíztam benne, hogy a covid időszak kényszerű otthoni munkavégzési rendje meghozza az áttörést, és elterjedtem lesz a rugalmas foglalkoztatás. Sajnos azt látom, bilibe lóg a kezem, mert az első adandó alkalommal visszarendeltek mindenkit az irodákba. Mit számít, hogy továbbra is sok a fertőzött, hogy a közoktatási intézményekben sokkal szigorúbban veszik, mikor lehet vinni a gyereket, akármilyen tünettel is kell otthon őrizni.

Még mindig reménykedem, hogy az elszálló közüzemi számlák újra reflektorfénybe helyezik az otthoni munkavégzést, ami óriási segítség lenne minden kisgyerekes munkavállalónak. Eddig sem értettem, miért nem ismerte fel a hazai munkaerőpiac, mekkora potenciál van a kisgyerekes nőkben, akik attól, hogy gyereket is nevelnek, még nem szűntek meg ügyvédek, orvosok, kutatók, tanárok, mérnökök, asszisztensek, HR szakemberek lenni. Pusztán a napi átlag 10 órás otthoni teendők mellé már nem fér bele a korábbi 10-12 órás napi munkarend, megspékelve az átlag 40 percnyi ingázással. Napi 4-6 órában vagy otthonról akár 8 órában igenis értékes és hasznos tagjai lennének továbbra is a munkahelyi kollektívának. Ehelyett a legtöbben szakmaváltásra kényszerülnek, mert korábbi területükön nincs nyitottság a rugalmas munkakörülmények megteremtésére. Mindez 2022-ben, az egyre digitalizálódó világban elszomorító.

Elgondolkodtam rajta, vajon mennyivel nőne a mozgásterem, ha az önéletrajzomban lecserélném az utónevem egy férfi névre. Vajon az előszűrés során töprengenének azon, hogy veszélyes-e nemzőképes korú férfit alkalmazni? Vagy azonnal kukáznák a jelentkezésem, amint meglátják, hogy kétgyerekes apa vagyok? Ekkor is vízionálnák, hogy soha nem dolgoznék, mert a beteg gyerekeket őrizném? Nem hinném. Pedig nálunk tényleg felesben működik a táppénz, hiszen mindketten dolgozó szülők vagyunk.

Nőként egy állásinterjún az ember nem csak a szakmai feladatokrakészül, de igyekszik felvértezni magát a magánéletét, termékenységét és gyerekvállalási terveit firtató kérdésekkel szemben is. Méltatlan, kínos helyzet, fel sem tehetnék őket, de nyilván az erre irányuló reklamációval csak magunk alatt vágnánk a fát.

Sakk matt. Marad a remény, hogy lassan talán lecserélődnek azok a vezetők, akik nem képesek a megújulásra és a flexibilitást szitokszónak tartják. 

A kérdés már lassan 3 éve foglalkoztat, amikor a nagyfiunk miatt kezdtünk nézelődni. Az akkori helyzet röviden: óvópedagógushiány, fásult óvónők és dadusok, sok gyerek, régi épületek, érdektelen vezetőség, nulla tényleges alternatíva.

Volt lehetőségem a helyi magánovikat is közelebbről megfigyelni, akár baráti tapasztalat útján, akár úgy, hogy kötetlen programot biztosítottak, ami alatt remekül meg lehetett tapasztalni, hogyan is zajlik az átlagos működés, nem a nyílt napos csilli-villi szülőbájolás. 

Megnéztük a hozzánk nagyon közel eső állami intézményt is, meghallgattuk az ismerősök élményeit. Volt olyan csoport, ahonnan a gyerek - és vele egyetértésben mi is - kb. 10 másodperc után fordult ki, hogy itt nem jó. Megdöbbentő volt látni, hogy voltak olyan óvónők, akik a nyílt nap kedvéért sem akartam kedvesnek és gondoskodónak látszani, egyikük kurtán odavakkantotta, hogy ő már csak a nyugdíjat várja.

Összességében az volt a tapasztalatunk, hogy a magánovi annyiban más, hogy kicsivel kevesebb gyerekre vigyáz kevés ember, sok pénzért. Megdöbbentő élmény volt látni, hogy a hangoskodó 3 évest kizárták a folyosóra a tornateremből, majd felé se néztek percekig. Mivel ekkor a nagyjából bárki által látogatható program is ment, senki nem vette volna észre, ha a kisfiút valaki elviszi. Mindezt havi 150.000+étkeztetésért. Na ne.

Találtunk egy csoportot, ahol elégedettek voltunk az óvónőkkel, a gyerek is jól érezte magát, sőt, jó ismerősök is ide készültek hozni a saját gyereküket.

A helyzet azóta semmivel sem jobb, de legalább sokkal rosszabb. És már két gyerekkel veszünk részt a játékban.

A beiratkozás óta várom a hírekben, mikor vallják be végre az igazat, hogy bocsi, de nincs tovább állami ovi. Nincs ember, nem is lesz, aki működtesse. A csoportok sorra zárnak be, ahogy a nyugdíjazást kibekkelők is kiesnek a rendszerből, a tehetségesebbek pedig inkább elmennek magánszektorba vagy szakmát váltanak. Amit meg is értek: a felelősség és a fizetés sajnos fordítottan arányos.

Apránként puhulnak a szabályok: korábban két óvópedagógus kellett, most már elég csak délelőtt. Majd lassan elég lesz intézményenként egy, és 2-3 csoportonként 2. Felvigyázónak meg jók lesznek a dadusok, a gondnok bácsi, esetleg a takarítók, mert ők úgyis ott vannak, szóval adja magát. Meg őket lehet minimálbéren is tartani, hiszen nem kell szakirányú végzettség, meg olyan úri huncutságok, mint egyetemi végzettség

Az a szülőkön kívül senkit nem izgat látszólag, hogy a gyerekek semmilyen nevelést vagy fejlesztést nem kapnak az óvodai 3 évük alatt. Szülői értekezlet a covidra hivatkozással nincs, fogadóóra, ahol elbeszélgethetnánk arról, mit látnak szakértő szemek a gyereken: jól be tud illeszkedni, szükséges valamiben terápia és felzárkóztatás, nos, szintén nincs. A szeptemberben iskolát kezdők szülei esetleg kapnak egy kurta mondatot, hogy kéne vinni a gyereket, mert ez így kevés lesz az erőltetett tanmenethez. Persze magánban kell megoldani, kapacitás az oviban erre sincs.

Összességében tehát az óvoda mint köznevelési intézmény elvesztette nevelési intézmény jellegét valahol menet közben. Maradt a rossz minőségű felügyelet. Már amennyiben annak nevezhetjük, hogy délután félájultan, betört fejjel veszem át a gyereket, és a jelen lévő 5 ott dolgozó sem tudja, mi is történt valójában. A covidra hivatkozással nem mehetünk az épületbe sem reggel, sem délután, ami miatt a gyereknek elveszett a kesztyűje (valahol a bejárati ajtó és a csoportszoba közti 20 méteren...rejtélyes), rendre kifordítva és fordítva félig felvett ruhákban kapjuk meg a 3 éves gyereket. A legalja számomra, mikor már levelet is írtam, az volt, hogy a friss ovis háromévesemet szinte minden alkalommal kipirosodott fenékkel és kakimaszatos nadrággal engedték haza. A gyerekek azt mondták, nem kapnak segítséget a mosdóban, megoldják egyedül. Értem az emberhiányt, az odafigyelés hiányát azonban ez nem magyarázza. Nincs a csoportban sok kicsi, és nem töltik az egész napot a wc-n, nem hiszem el, hogy minden nap olyan fontos elfoglaltsága volt minden felnőttnek, hogy nem tudták a gyerekemet segíteni. Érdekes módon a levél óta a probléma megszűnt.

Lehet, hogy hatékonyabb is lenne bezárni az ovikat, a munkáltatóknak odaadni egy kisebb összeget, amivel a munkahelyen vagy ahhoz közel biztosítják a gyerekek napközbeni felügyeletét és étkeztetését. Szerintem olcsóbban megúsznánk, jobbak lennének a körülmények, még az is lehet, hogy ide sikerülne óvópedagógusokat felvenni, és ténylegesen nevelő munkát végezni.

A közoktatás bugyraiba alászállást még elképzelni sem mertem eddig, de lassan sort kell keríteni rá, Persze lehet, hogy inkább házitanítót kéne fogadni melléjük, ha azt szeretnénk, hogy hasznos tudást szerezzenek.

1.Reggelente émelygek, hányingerem van, zavarnak a szagok, a munkahelyen a kollégák szeme láttára kell szaladnom a mosdóra.

 Kapom a mosolyokat, hogy ó, biztos nemsokára jobb lesz, kacsintás, kacsintás.

Én meg magyarázom, hogy február óta minden nap, nem csak reggel vagyok rosszul, és neeem, nem kell gratulálni, egy gyógyszer mellékhatása.

Néhányaknál azt vélem látni, hogy nem hisz nekem, és várja, mikor lesz egyre nagyobb a hasam. A hasam a mellékhatás miatti rosszullétek mellett egyébként egészen nagyra tud nőni, és tovább erősíti a téves látszatot.

Furcsa dolog ez, hogy a gyógyszer, ami segít (vagy kéne segítenie kéne) hosszabb távon, hogy majd egyszer első trimeszteres rosszullétek miatt szaladjak a mosdóra, rövid távon a lehetőséget is elveszi, hogy ne mellékhatásos émelygésem legyen, viszont pont olyan tünetekkel jár a szedése, mintha…

2.Sétálunk az unokaöcsikkel, kiegészülve a nagymamámmal. A gyerekek futkároznak, bicajoznak, kacsákat figyelnek, hódok után kutatnak. Épp lelkesen mesélik, hogy a hódok megrágnak minden fát, mikor nagymamám megkérdezi, hogy na, nem kaptam már kedvet, hogy nekem is legyen ilyen két aranyos és eleven gyerekem…

De, kedvet már rég kaptam, csak valahogy a hormonháztartásom és az IR-em ettől nem állt helyre.

Vannak napok, mikor nem zavarnak a kérdések, célozgatások, de nincs mindig erőm elejétől végéig elmesélni, mi van velem, miért nincs még gyerekem. És néha olyan egy-egy ilyen kérdés, mintha egy fullánk szúrna belém. Fáj, csíp, kellemetlen, majd elmúlik. De jobb lenne, ha nem méhészkednének velem és hagynák, hogy meséljek, amikor van kedvem és van miről.

A címbéli mondat a 2,5 évesemtől hangzott el, miközben azt kérdezgette, a környezetében ki a fiú és ki a lány. Mostanság pedig nagyon lelkesen szerepjátékozik, szokott lenni Richard, a focista, akinek minden lövése gól. Azzán szokott lenni kisbaba, Klári néni a fodrász, Rőtkarom, a félelmetes t-rex, és legutóbb Anya. Akinek kisbabája egy plüss volt, amit tologatott a kocsiban, akit lefektetett a legkényelmesebb párnára, akinek minden nap bevásárolt a finom gyümölcsökből. Kikérte magának, mikor mondtam, hogy ő fiúként apuka inkább. Nem, ő most Anya.

A mi felnőtt agyunk az, ami ennyire stricten akar nemi szerepek szerint kategorizálni. Egy gyereknek az anya a gondoskodó, óvó-szerető ember. Mindegy, hogy kövér, sovány, festett a haja vagy bajusza van, anya, mert szeret, anya, mert puha takaróval takar be este, anya, mert mesét olvas, anya, mert mellém bújik, ha félek. Ennyivel egyszerűbb a gondolkodásuk.

Tavaly egy másik ilyen skatulyázós feladatnál figyeltem meg, mennyivel másképp jár még az ember agya, ha nem a kulturális dogmák szerint gondolkozik. Az akkor 3,5 éves ovisomnak a pandémiás bezártság alatt is küldtek az oviból témákat, amikről lehetett beszélgetni, mert ez lett volna az oviban is, ha nyitva van. Az egyik ilyen téma a Föld volt, ezen belül pedig valamiért kiemelten az, hogy mutassuk meg a gyereknek, milyen rasszok élnek még a bolygónkon. Úgy voltam vele, hogy nem kezdem el traktálni mongolredővel, meg hasonló biológiai adatokkal, hanem mutatok neki egy tipikus benettonos képet, amin csupa különböző gyerek van. És feltettem a kérdést, mit látsz a képen? Milyenek a gyerekek. A válasz magától értetődően érkezett: a kislánynak színes masni van a hajában, a kisfiúnak tök jó a pólója. Csupa olyan dolgot mondott, ami a ruhákra vonatkozott vagy arra, mosolyog-e az illető. Nem érdekelte a mikrofonfrizura, a barna bőrszín, a mongolredő, sem a lángvörös haj. Mert neki ezek nem fontos szempontok, mikor megfigyel valakit. 

Szintén tavalyi tanulságos történet, hogy mikor az ovisomat ducinak csúfolták, nem értette, mit akarnak tőle. Mert nem ismeri ezeket a szavakat, nem használjuk. Nem fontos az, hogy apa sovány, anya kövér, másokra sem teszünk ilyen megjegyzéseket, nem ez alapján azonosítjuk az embereket. És neki ez a természetes, hogy van mindenféle alakú és magasságú ember, ezt nem is érdemes megjegyezni. 

És bizony, ezeket a szemüvegeket mi adjuk rájuk. Vagy mi, szülők, vagy az intézmény, barátok, tömegközlekedési élmények. Amikor olyan jellegű megjegyzéseket hallanak minden nap, hogy szép vagy, magas vagy, miért nem vagy magasabb, duci vagy, jaj, milyen a hajad. Lehetnél soványabb, alacsonyabb, kisebb lábú, nem vörös hajú. Hogy áll a pólód, túl rövid, túl hosszú, túl tatka, miért fekete?

Nem mindegy? De! Egy embernek nem az adja az értékét, hogy belefér-e az aktuálisan divatosnak tartott skatulyába.  És örülök neki, ha az anya fogalmat az alapján határozzák meg, hogy milyen tulajdonságokat társítanak hozzá (merem remélni, hogy ezeket a tulajdonságokat bennem látják, és ezért ez az anya szó jelentése számukra), nem pedig az alapján, hogy az Alaptörvénybe valaki odaírta, hogy az anya nő.

Hát nem, nem minden nő anya, még akkor sem, ha szült gyereket. És lehet olyan valaki is igazi, nagybetűs Anya, aki nem hordott ki a méhében senkit. A puszta biológiai tény, hogy valaki a világra hozott egy emberi lényt, még nem tesz senki anyává. Ahhoz nagyon sok minden kell. És örülök, hogy a gyerekeim ezt még ösztönösen tudják. Igyekszem minél kevesebb torz szemüveget rájuk rakni az évek során, hogy megmaradhassanak nyitott, érdeklődő és barétségos embereknek, mint amilyenek most.

Amióta visszamentem dolgozni, és a mindenféle ügyek intézési lehetősége jelentősen beszűkült, komolyan azt érzem, mintha a világ nagy része nem dolgozna. Vagy teljesen kötetlenül. Vagy pont 16.30 és 8.00 között.

Akárhová szeretnék időpontot egyeztetni, mindenhol ufónak néznek, hogy miért nem jó neked a kedd 11 óra, vagy a csütörtök 15 óra. Mikor elmondom, hogy mert hivatali munkarendben 8tól 16.30ig dolgozom, akkor jönnek a délután 4 jó lesz? kérdések. Nem, nem lesz jó, a félöt az pont 30 perccel van 4 utén, és mivel sajnos még nem tanultam meg teleportálni, és valószínűsítem, hogy nyugdíjas koromig nem is fogok tudni megtanulni, így a munkaidő vége nem azt jelenti, hogy 1 perccel később már a város másik végén vagyok.

Munkakeresés mellett az ember azt tapasztalja, hogy a részmunkaidő mint olyan, valami elvont fogalom, rosszabb esetben szitokszó a munkáltatóknak, így tényleg teljes döbbenettel állok az előtt, hogy egy délután 5 órai időpontra az emberek úgy hördülnek fel, mintha azt mondaném, éjjel 11kor szeretnék egy kis bankügyintézést vagy fejlesztést a gyereknek.

Nemrég egy közösségi oldalon olvastam egy felháborodott pedagógusi reakciót, hogy a bunkó szülő már fél8kor ott akarja hagyni a gyereket. És 5re akar érte menni. Szerencsére többen is jelezték neki, hogy mert ezek a szörnyeteg szülők nem kapnak a munkáltatótól semmilyen munkaidőkedvezményt a nyári szünetben. Oldják meg, hogy 8ra beérjenek, és nem mehetnek el előbb, csak mert a nyári táborok 30-40.000 forint/fős ár mellett sem foglalják magukba a délutáni gyerekmegőrzést.

Több helyről hallottam a kérdést, hogy jaj, a gyerekeid mennek ügyeletbe? Mennek. És nem, nem azért mert unjuk őket, hanem mert 86 napnyi szabadságunk nincs. A családi összefogással sikerült 4.5 hetet megoldani, de tartalékolni kell az őszi és téli szünetekre, az ovis beszoktatásra is. 

Nekem még szerencsém is van, mert a munkáltatóm ebben rugalmas, nem probléma, ha 8.15re érek be. De ez sajnos nem általános jelenség.

Kéne egy időnyerő, megyek és kölcsön is kérem Hermionétól.

Mindegy, hová megy az ember dolgozni, a próbaidő jogintézményével találkozni fog. A közszférában 6 hónapos próbaidő jár, úgyhogy egészen hosszan lehet abban a bizonytalan állapotban dolgozni, hogy bármelyik nap indokolás nélkül búcsút vehetnek tőlünk.

Teljesen jogos, hogy legyen egy olyan bevezető időszak, mikor a munkavállaló és a munkáltató is mondhatja azt, hogy köszönöm, de nem fog menni az együttműködés.  Valamiért azonban nálunk ez is a visszaélés és fenyegetés eszköze lett, a remekül lehet zsarolni vele az új munkaerőt, ha az szabadságot akar kivenni, esetleg szót emelne a kifizetetlen túlórák miatt.

Az első munkahelyemen is tapasztaltam, hogy ha túlóra, vagy neccesebb munka elvállalása volt a téma, akkor finoman mindig hozzátették, hogy ugye még próbaidőn vagy, szóval nem igazán van választásod.

Nincs különbség az új helyen sem, betegek lettek a gyerekek, nem komoly, de nem vihetem őket oviba. Mivel korrekt ember vagyok, nem vártam meg a következő munkanapot, hogy kész tények elé állítsam a munkáltatóm, hogy akkor oldják meg nélkülem a hetet, hanem szóltam vasárnap, hogy 3 napig mindenképp itthon kell maradnom, kiíratom magam. Erre felajánlották azt a megoldást, hogy itthonról dolgozzak, és itt jött a jolly joker próbaidős fenyegetés: mert nem örülnek neki, ha valaki beteg lesz... Nem tudom, miért nem ölte még ki belőlem az elmúlt lassan 8 év, hogy eminens diákként oldjam meg a feladatot, és próbáljak mindenáron segíteni a munkáltatómnak. Teszem mindezt megtetézve azzal a téves elgondolással, hogy ha én korrekt vagyok és segítőkész, nyilván én is hasonló elbánást kapok majd. Aha, bilibe lógott a kezem.

Két nap is be kellett mennem a gyerekekkel, és mindkét esetben kiderült, hogy ezek piszlicsáré, mondvacsinált dolgok voltak, bőven ment volna nélkülem is tovább az élet. Ha nem így lenne, akkor elég komoly problémát jelez, hiszen ha az 1 hónapja beállt újonc nélkül megáll a tudomány, akkor elég alapos önvizsgálat javasolt a munkáltatónál.

Sikerült megkoronázni mindezt azzal, hogy a 21. században szerintük értekezletre online nem lehet csatlakozni, de kegyesen közölték telefonon, hogy bevihetem a gyerekeket. Mondtam, hogy pont nem érdekel ezügyben a véleményük, két kisgyereket nem fogok felügyelet nélkül hagyni. A slusszpoén ott várt az értekezleten, hogy ebédidő és alvásidő alatt maradjak elintézni egy hirtelen marhára sürgőssé váló feladatot, ami egy hétig bőven ráért, és nem is hozzám tartozik, de most aztán enélkül nem lehet tovább élni, és én is nélkülözhetetlen vagyok. Itt jött el a pont, hogy megmondjam, ezt így nem. Elvárom a korrektséget, elvárom, hogy ne nézzenek hülyének, ne próbáljanak kihasználni aljas és sunyi módon, pláne nem pitiéner zsarolási kísérlettel, a próbaidőre hivatkozva.

Írtam már a határok meghúzásáról, újabb fordulópont jött el, amikor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mit műveltek. Nem is mentem el, írtam egy levelet. Kíváncsian várom a választ.

És türelmesen várom, hogy felnőjön oda agyilag minden munkáltató, hogy a jó munkaerőt meg kell becsülnie, és nem erőből és zsarolással kell megtartania, hanem értelmes támogatással.

A héten kaptam egy hívást, a háziorvosi rendelőből, teljesen felvillanyozott, hogy végre, utolsóként a családból sorra kerülök, és kaphatok oltást.

Az endokrin betegség miatt a szputnyik sajnos nálam nem jöhet szóba, az astra zenecát nem merném a vérrög-képződéses hírek miatt. Mindkét császár után kellett vérhígítót szúrnom, mert az orvosok úgy látták, van annyi rizikója egy esetleges trombózisnak, hogy szükséges. A családban volt példa trombózisra, így én nem merném beadatni. Emiatt számítottam rá, hogy tovább kell várnom a soromra, nincs ezzel gond. Március elején regisztráltam, nem vagyok türelmetlen. Egyedül amiatt örülnék, ha belátható időn belül oltanának, mert április óta újra dolgozom, és a maszkhasználat és kézfertőtlenítés, kázmosás mellett növelné a biztonségérzetemet. No meg persze a kicsi asztmája miatt is nyugodtabb lennék, hogy már mind be vagyunk oltva körülötte, így talán kisebb eséllyel fertőzhetünk.

Na de vissza a hívásra. Első örömöm hamar elmúlt, és viharos sebességgel váltott át elképedt haragba. Ugyanis azt a tanácsot kaptam, hogy adjam ki magam kismamának, mert úgyse fogja senki nézni, hogy tényleg szoptatok-e.

Biztos vagyok benne, hogy sokan azt mondták volna erre, hogy milyen igaz, hogy ez nekem nem jutott eszembe?! Azt sem kétlem, hogy lennének olyanok, akik azt mondják a védőnőjüknek, hogy szoptatnak, csak hogy megkaphassák soron kívül az oltást. Bár őszinte leszek, nem követem, hogy most épp a várandósok mellett mennyire élveznek elsőbbséget a szoptatós anyák. 

Én viszont nem is értettem a felvetést. Mondtam, hogy de hát már nem szoptatok, 27 hónap után, kb 2 hónapja abbahagytam, tud róla a védőnő is, de ha nem tudna, akkor sem hazudnék. Becsületes embernek tartom magam, és igen, lelkiismereti problémát okoz, hogy valaki azt javasolja, egy kicsit hazudjak, hogy jobb legyen nekem. Mondtam, hogy köszönöm, nem. Nem ér annyit egy kétes hamarabbi oltás. Ha a háziorvos a pajzsmirigy betegségemmel, szívbillentyű problémámmal és az asztmás gyerekemmel nem ítélte úgy, hogy esetleg az oltási sorban előrébb kerülhetek, akkor én biztosan nem fogom magam behazudni egy olyan elsőbbségi sorba, amelynek nem vagyok a tagja. Sosem tudtam pofátlan lenni, mindig kivártam a sort a boltban, a postán, életemben nem loptam, nem puskáztam dolgozatoknál. Ilyen vagyok, és már ilyen is maradok. 

Elszomorít, hogy az élet minden területén ezzel szembesülök, hogy ha kijön egy szabály, akkor mindenki rohan kiskaput vagy kibúvót keresni. Az én arcomra nem férne rá, hogy elveszem a helyet egy várandós elől vagy olyan embertől, aki jobban rászorul. Úgyhogy nemet mondtam, a vonal másik végén értetlenkedéssel fogadták, hiszen ők csak segíteni akartak. Köszönöm, de így ne.

Vagyis inkább hová álljanak azok, akik nem lelkendeznek a 19-ei nyitástól, de életkörülményeik miatt nem tehetnek mást, mint intézménybe engedni gyermekeiket és visszatérni az irodába?

Volt már pár alkalom, mikor megkaptam kérdésként a Te visszaengeded a gyerekeket az oviba??!! Körülbelül azzal az utózöngével, hogy te hozzájárulsz a világ elpusztulásához?? A válaszom erre röviden igen, hosszabban pedig a miért, mit tehetnék?

Nincs mindenki abban a kényelmes élethelyzetben, hogy megtehesse az évekig tartó bezárkózást. Nem mindenkinek IT szektorban 6-7 számjegyű nettó fizetést kapó, reggel 10es munkakezdésű a párja (vagy ő maga). Nincs mindenhol segítő nagyszülő, aki már nyugdíjas, vagy rendkívüli szüneten lévő pedagógus. Nincs mindenki cseden/gyeden/gyesen. Nincs mindenkinek annyi passzív jövedelme, hogy azt mondja, 2 évre kivonul a munkapiacról. Ezeket azért írom le, mert jellemzően a fenti paraméterekkel bíró ismerőseim azok, akik elefántcsonttornyukból nézve nem értik a sok "felelőtlent", akik a nyitásra nem úgy reagálnak,  ahogy ők.

Nem szeretem a petíciókat, amik egysíkúan annyit kérdeznek, egyetért-e ön a nyitással, vagy ugye ön sem viszi 19-étől iskolába a gyermekét? Az egyikben sem szerepel, hogy kisgyermeket nevelő szülők esetén a járványhelyzet miatti rendkívüli szünet időtartamával megegyező fizetett szabadságot biztosítsanak. Az meg már pláne nem szerepel a petíciókban, hogy ha valóban minden kisgyerekes szülő otthon maradna, akkor bizony nem lenne elég bolti eladó, patikus, árufeltöltő, futár, rendőr, orvos. Nem lenne online rendelés, tűzoltás, leugrok a pékségbe kenyérért. Sokkal összetettebb probléma ez annál, mint ami akármelyik oldali petícióban szerepel.

Hiányolom azt, hogy kompetens, döntésképes felnőtt emberként kezeljenek, nem pedig dróton rángatott bábuként, aki eszementen csinál mindent, amit előírnak. Inkább legyen szó arról, hogy aki megteheti és szeretné megtenni, az maradhasson otthon, amíg így látja biztonságosnak. Aki viszont azt mondja (szerintem jogosan), hogy teljes munkaidőben (részmunkaidőben sem) felelősséggel és odafigyelve nem lehet dolgozni kisgyerek mellett, az kérhesse a bölcsődei/óvodai/iskolai ellátást. Ugyanis nőnapi ajándékként megkapták a nők újfent azt az extra terhelést, amit hosszu távon nem lehet bírni. Rövid távon is nehezen. Az a mentális és fizikai teher, ami rajtuk van, valahogy nem része a petícióknak, nyitási terveknek. Mint ahogy gyermekeink mentális egészsége is valahogy kiöntésre került a fürdővízzel együtt. Nevelkedik egy generáció, akiknél fogalmunk nincs az elmúlt 1 év (és még ki tudja mennyi) hatásáról. És néha úgy látom, sokakat nem is érdekel. Mielőtt felcsendülne a háborúban is felnőttek gyerekek, meg lágerekben is, kérem, mindenki nézzen mélyen magába: ép lélekkel nőttek fel? Milyen terheket cipel az a generáció, és az ő leszármazottaik?

Belgának érzem magam. Hová álljak? Nem értek egyet a totális nyitással, de nem tehetem meg, hogy itthon legyünk még egy évig. És még mindig a szerencsések közé tartozom, mert van munkánk, nincsenek pénzügyi gondjaink, nem bántalmazó kapcsolatban szenvedünk, sem pedig 40 négyzetméteren vagyunk összezárva egy panel 10. emeletén. Nem írnék alá petíciót sem a nyitásról, sem a további teljes bezártságról. Várom az oltásom, mást nem tehetek. Azokat a kontaktokat csökkentettük, leépítettük, amik nem szükségesek. Jó lenne olyan megoldási javaslat, ahová a belgák is jó szívvel beállhatnak.

Eljött ez a nap is, visszatértem a munkába. Ugyan nem gondoltam januárban, mikor elfogadtam az ajánlatot áprilisi kezdéssel, hogy ismért bezár minden. Azt persze gondoltam volna mellé, hogy nyilván megint senkit nem érdekel, hogy a gyerekek felügyeletét ki hogy oldja meg, valahogy a veszélyhelyzeti jogalkotásból mindig kimarad a kisgyereket nevelők részére a rendkívüli óvodai/bölcsődei/iskolai szünetek tartamával megegyező fizetett szabadságos passzus.

Amiatt, hogy legalább áprilisban tényleg a betanulással és 4,5 év itthoni élet után a visszaszokással tudjak foglalkozni, megbeszéltük, hogy a férjem bevállal 2 hét szabadságot, aztán anyukám.

Tudom, tengernyi irodalma van a láthatatlan munkának, annak, hogy mennyire nem reális az emberek fejében a kép arról, mit is csinált egy "úgyis otthon vagy a gyerekkel" anyuka, de azért leírom, mik azok a dolgok, amik nagyon szemet szúrnak.

Az első hét mérlege: a bal oldalon a férjem teljesítménye, mellette az enyém

beindított mosás: 0            3

teregetés:            1            2

ruhák leszedése: 0            3

ruhák összehajtása és elpakolása: 0    3

a kenyérkészlet számontartása, időben pótlása: 0    1

mosogatógép indítása, pakolása: 2     2

Volt már korábban posztom róla, hogy vannak azok a házimunkák, amiket valahogy nem bírok kétemberessé tenni, mert kérés ellenére sem csinálja velem együtt más. A fenti táblázatból jól látszik, hogy ezen bizony a munkába visszatérésem sem javított. Mondtam is a férjemnek, hogy kicsit jobban kéne nyomnia a háztartást, mert ez így bizony kevés lesz. Arról nem beszélve, hogy a kenyérnél megmutatkozott, hogy az a háttér szervezés és folyamatos logisztika, amit az anyukák csinálnak, az mennyire fontos dolog. Nem hiszem, hogy ne tűnne fel neki reggelikészítés alatt, hogy már az utolsó szelet kenyeret keni, de nem lát addig, hogy ha vacsorázni is akar, akkor bizony napközben el kell mennie a pékségbe. Igen, gyerekekkel, mint ahogy én is teszem nem egyszer. 

Vicces volt hallgatni tőle, hogy hú, mennyire elment a délelőtt, nem is volt idejük nagy sétára, mert főznie is kellett, az meg idő. Igen. Tudom. Nekem is idő. Ezért ragaszkodom a napirendhez, hogy 9kor már legyünk kint, úgyis korán kelnek a srácok. A férjem úgy volt vele, hogy á, mit rugózok én a strict napirenden, jó lesz az máshogy is. Persze, úgyis elmegy a nap, csak nem fér bele a nagy séta, kapkodni kell a főzésnél és a gyerek nem alszik, ami rányomja a bélyegét a nap további részére. Kemény meló ám ez a gyerektutujgatás, meg otthon ülés gyesen. :)

Az már csak kis színes, hogy a gyerekek egymás ruháinak eklektikus válogatását hordják, az évszaknak nem mindig megfelelően. De tényleg ez legyen a legnagyobb baj. 

Nem mondom, hogy ne becsülte volna meg eddig az itthoni munkámat, de bízom benne, hogy ez a 14 napos gyakorlat azért még jobban rávilágít arra, mennyi minden háttérmunka és nehézség húzódik amögött, hogy mire hazaér a munkából, van két jóllakott, kipihent gyerek, lesz mit enni vacsorára és a tiszta ruha is összehajtva várja a polcon, hogy elővegyék.

Most éppen a munka világában. Annak kapcsán jött elő újfent ez a kérdés, hogy az új helyem kérte, hogy a szabadságom alatt segítsek pár munkával. Én elvállaltam, ami azt jelentette, hogy este és hétvégén is dolgoztam, tekintettel arra, hogy a két gyerkőc itthon van, aktív odafigyelést és játékot igényel, nem vonulhatok el órákra a laptoppal. Azért vállaltam be a dolgot, mert tudom, mennyire kell nekik a segítség, és mert nagyon rugalmasak és kedvesek voltak, hogy megvártak, míg tudok kezdeni, pedig már februártól szerettek volna valakit alkalmazni.

A férjem mondta viccesen, hogy na akkor ezért mennyit kérsz, hogy a szabadidődben segítesz? Ezen a vonalon agyaltam tovább, hogy nagyon észnél kell lennem. Új hely, új szabályok, új határok. Mikor 23 évesen elkezdtem dolgozni, nem volt családom, kevésbé dilemmáztam még azon, vajon normális-e 6.30-tól 21.45-ig bent lenni, kihagyni a reggelit, ebédet, több napon át, nem csak 1x-1x. Hogy vajon attól, hogy jól tudok dolgozni, egyértelműen be is kell vállalnom minden húzós feladatot, amit rám akarnak bízni? A lojalitás felülírhatja azt, hogy közben szeretnék ember maradni, aki akar pihenni, enni, a munkán túl élni, szórakozni? Akkor azt választottam, hogy igen. Ma már visszanézve egyértelműen hibásan láttam a dolgokat, ugyanúgy jó munkaerő és lojális lehetek, ha közben nem csinálom ki magam. Attól, hogy jól dolgozom, még meg kell tudnom húzni a határokat, mutatnom kell, hogy nem robot vagyok, hanem egy ember. 

Még két hét, és visszatérek a munka világába, úgyhogy előre igyekszem kialakítani a fejemben, hogy mire mondok majd nemet. Nem hagyom, hogy újra bekerüljek abba a darálóba, mint korábban, pusztán azért, mert azt a lovat ütik, amelyik jobban húz. Továbbra is természetes lesz, hogy a lehető legjobban csináljam a dolgom, ugyanakkor az is természetes kell, hogy legyen, hogy nem végzek munkát mások helyett, nem húzok magamra minden nehéz projektet, csak mert a főnök szépen kér, mert bennem bízik a legjobban/csak én tudom megcsinálni (ami nyilván nem igaz, vagy nem mindig). Nehéz játszmák ezek, valahol megértem a munkáltatókat is, akik örülnek, ha valakire sokat lehet bízni, ugyanakkor nekik is szem előtt kellene tartaniuk, hogy bizonyos tempót hpsszú távon nem lehet bírni, mert egyenes út vezet a kiégéshez.

Kizárt, hogy újra bevállaljam az éjszakázást, a folyamatos túlórákat. Most már kiváló motivációm lesz arra, hogy ne legyek munkalkoholista újra: a gyerekeim és a férjem. Tartalmas, minőségi és mennyiségi időt szeretnék velük is tölteni. Mert csak akkor leszek jó munkaerő, ha hagynak feltöltődni és pihenni. Nagyon bízom benne, hogy ebben partnerre lelek az új főnökeimben!

Megkaptuk a tájékoztatót az óvodai és bölcsődei nyári szünet időtartamáról, ami összesen 6 hét, azaz 30 napnyi szabadsággal oldható meg. Merthogy még véletlenül sem esnek egybe a gyerekek szünetei, no meg a számomra kijelölt igazgatási szünet időtartama, ahol kötelező kivennem a szabadságot. És ez csak a nyári szünet, mert van ám még tavaszi, őszi és táli, ami átlagosan 5-5 munkanapot ölel fel, aztán vannak még a nevelésmentes napok, ezen felül vannak még az előre nem ismert vízhiányos napok, mikor szintén otthon kell tartani a gyereket. Ez körülbelül 50 nap szabadságot ölel fel. És nem beszéltünk arról, hogy a gyerekek betegsége idejére is meg kell oldani a felügyeletet, a téppénz időtartama pedig véges. A covid előtti békeidőben ugyan jó közérzetű, alkalmanként átlátszó orrváladékot eregető gyereket még lehetett vinni, a járvány óta viszont elég egy óvatlan napba nézéses tüsszentés, és már viheti is haza a gyerekét a szülő legalább egy hétre.

Egy ideje már a tudatalattimban motoszkált a hogy a fenében gondolják a kisgyerekes családoknál a törvény adta szabadságok mellett megoldani ezt a tengernyi szünetet, de most, hogy egy hónap múlva visszaállok dolgozni, véres valósággá vált a dolog. Dolgozó szüleimmel és férjemmel leültünk és egyeztettük naptárainkat, hogy a két kiskorú tavaszi, nyári, őszi és téli szünetelős elhelyezését hogyan tudjuk majd levezényelni. Olyan vad gondolatokat meg se mertünk fogalmazni, hogy esetleg közösen elmegyünk valahová, mert annyi szabadságunk nincs. Majd reménykedünk a hosszú hétvégékben. Bár ugye a bezártság miatt felesleges is bármit tervezni, örüljünk neki, hogy zárva van minden, így nem marad hiányérzetünk a szabadságolási terveinket böngészve. 

Csak a februárunkat elnézve, kíváncsian várom, hogy alakul majd a dolgozó szülők, dolgozó nagyszülők és két intézményesített gyerekkel ez a járványos időszak. Home office senkinél sem lehetőség, illetve azért halkan jegyezném meg, hogy egy négyévessel és egy kétévessel a hómofiszolás olyannyira mission impossible, hogy még Tom Cruise-nak se sikerülne dublőr nélkül. A sok különleges jogrendi szabályba egyszer sem fért bele, hogy azok a szülők, akik 14 éven aluli gyermeket saját háztartásban nevelnek, automatikusan kapjanak annyi nap plusz fizetett szabadságot, ahány napot otthon kell tölteni a munkahelyi vagy óvodai/bölcsődei igazolt covid fertőzések miatt. Ebbe beletartozik a szoros kontaktság miatti 10 napos otthoni megfigyelés is. Csak a saját ehavi példánkat tudom említeni, a két fiú egy hét eltolással, váltásban volt náthás, ami egyértelműen nem covid volt, 2020 márciusa előtt még mehettek volna nyugodtan közösségbe 2 nap után, ám a mostani helyzetben 2,5 hetet töltöttünk itthon. Aztán kemény 3 nap óvoda után (volt egy nevelésmentes nap és a TSMT nap is kimarad, mert az óvoda nem hajlandó beengedni 9 után a gyereket...) kaptuk az értesítést, hogy az óvónő covid gyanús, majd 2 nap múlva jött a pozitív teszteredmény. Szóval a februárt lényegében itthon kellett töltenünk, ami most még nem probléma, áprilistól viszont azt jelentené, hogy az időarányosan nekem járó 25 nap szabadságból 15-t már el is használtam volna. Külön szépsége a történetnek, hogy az óvoda semmilyen hivatalos igazolást nem adott ki arról, hogy covid érintettség miatt nem visszük a gyereket, arra a bemondásra pedig egyik munkáltató sem tud értelmesen reagálni, hogy G. néni azt üzente, pozitív a covid tesztje. Mikor ezt páran jeleztük, semmilyen választ nem kaptunk. 

A törvény alapján 4, azaz négy pótszabadság jár a két gyerek után, ami remélem komoly, mert viccnek elég durva lenne. Egy munkahétnyi idő se, két gyerekre. Nem tudom, mire gondolhatott a költő jogalkotó, mikor ezt írta, de abban egészen biztos vagyok, hogy sosem látott testközelből gyereket, és kizárt, hogy életvitelszerűen lenne legalább egy kiskorú a háztartásában. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy "Marikám, mondj már egy számot egy és öt között légyszike! 2, de miért? Köszi, á semmi fontos, csak a pótszabikra kell egy szám." 

Kíváncsian várom, hogy mikorra sikerül nulláznunk a szabadságainkat, remélem, azért kitartunk decemberig. Ha kitartunk, akkor forgatókönyvet írok belőle, hagy filmesítse meg Tom Cruise.

Magyarul normális emberek címen fut a sorozat, röviden egy ír kisváros két végzős gimnazistájának a felnövéstörténetéről szól. A hivatalos leírások alapján ez egy szerelmi történet, de szerintem sokkal inkább a felnőtté válásról és az életkezdési pánikról szól ez, mintsem szerelemről.

Bevallom őszintén, nekem nagyon nem tetszett. Csupa pozitív kritikát olvastam, hogy milyen jó, sallagmentes, szuperek a szereplők is. Számomra sokkal kifejezőbb lett volna mondjuk a Mérgező kapcsolatok vagy Elcseszett életek cím, jobban visszaadta volna, hogy mire is számítson a néző.

Connell egy tinikori botlás gyümölcse, ahogy ezt egyszer vicceskedve mondja is neki az anyja. Mondjuk még így is jobban járt a lány főszereplőnél, mivel a nagyvonalakban felvázolt családi kapcsolat legalább szeretetteljesnek tűnik. Igaz ugyan, hogy nem élnek jólétben, de nem nyomorognak, a taníttatás finanszírozása nem okoz gondot. Ha nem mantráznák a szereplők teljesen súlytalanul és megalapozatlanul, hogy ez a Connell milyen hiperokos és szuperrendes ember, akkor pusztán a színészi játék és a dialógusok alapján a bumfordi, kicsit tahó, de a lelke mélyén jószívű, butácska sportolófiúként jellemezném az első rész alapján. Attól, hogy sok vágóképen látjuk, amint könyvet fog, még nem lesz okos. A legtöbb szó, amit hallunk tőle, az umm és hmmhmhm. Mindenre ez a reakció, minden mondatában hebeg-habog, makog, egyszavas válaszokat vakkant. Sosincs mélyebb érzelmeket vagy gondolatokat bemutató jelenete, a ferdén tátott száj és meredt tekintet ugyancsak nem segít megfejteni, mi játszódik le benne. Nem tudtam azonosulni vele, a gimnáziumban elvan a sokszor agresszív és bántalmazó barátaival, sosem áll ki a(z állítólagos) szerelme mellett. Csak az foglalkoztatja, hogy mit gondolnak róla mások, akikkel amúgy nincs semmilyen komolyabb baráti kapcsolatuk, nincs kirekesztve sehonnan, az anyja és osztálytársai, edzője is maximálisan elfogadja, sőt, kifejezetten kedveli. Az egyetemen sem talál rá a barátság, pedig ott aztán már elméletileg az ő szellemi szintjén állókkal van körülvéve. Érthetetlenül flegma és nyitni képtelen személyiség, de valahogy nem tudtam drukkolni neki, nem éreztem át, mi lehet ennek a gyökere, vagy mi lehetne a megoldás. Állítólagos intelligenciája biztos nem az érzelmi intelligenciára utal, ugyanis az valahol -200-on áll. Ahogy a szerelmével, partnereivel bánik, az alapján nekem kifejezetten taszító lett. Egy uralkodó, bántalmazó jellem, ha nem is fizikailag abúzálja társait, de az érzelmi kihasználás, tárgyiasítás is éppen elég ahhoz, hogy számomra semmi szimpatikus ne legyen a karakterében. 

A lány, Marianne az első pár rész alapján az osztály rút kiskacsája és okos, határozott, erős női karaktere, aki viszont tényleg azért nem tud beilleszkedni, mert túlnőtt szellemileg a városán, az osztálytársain, tanárain. Az ő szájába legalább tényleg adtak olyan mondatokat, ami alapján elhiszem, hogy a korosztályát megelőző, kifejezetten értelmes ember. Nem olvastam a mű alapjául szolgáló könyvet, nem tudom, hogy ott mennyire van kifejtve a családi háttere, itt elég homályos utalásokat kapunk csak. Az apja meghalt, de a párszavas elejtett történetekből az áll össze, hogy fizikailag bántalmazta a feleségét, a gyerekeit pedig lelkileg terrorizálta. Az anyuka egy szeretni képtelen, hideg, merev karakter, aki a folyamatosan szorongatott borospohár alapján valószínűleg alkohollal próbálja feldolgozni tragikus házasságát és özvegységét. A család kifejezetten gazdag, de igazából ennek komolyabb jelentősége nincs, nem élnek vissza a hatalmukkal, nem uralják a várost. Van még egy szintén agresszív báty, aki utálja a húgát, amiért okosabb nála (mondjuk ennek sincs kifejtve az oka, nem azonos korosztály, a család nem preferál senkit, semmilyen komolyabb kapcsolatuk nincs).  Marianne kezdeti, látszólagos független személyisége egy betegesen szeretetre vágyó, instabil lelket takar. A sorozat további részében azt látjuk, amint egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba ugrál.

Nekem lelkileg megterhelő volt ez történet, egyszerre csak 2 részt néztem egy nap, pedig átlag 25 percesek, mert annyira ráült a hangulatomra, hogy azt nézem minden alkalommal, hogy egy értelmes, erős nő hogyan épül le, hogyan válik totálisan senkivé, aki bármelyik férfinek önként lesz a játékszere azért, hogy egy kicsit azt érezze, szeretik, kell valakinek. És nem kap mentőövet az elvileg nagy szerelemnek beállított Conneltől sem. Sosem vállalja fel nyilvánosan, mert nem elég menő. Egy rész erejéig, kb 1 évig tart a kapcsolatuknak az a szakasza, ami tényleg normális, ami már nem a kihasználásról és érzelmi rabszolgaságról szól. Engem ez végig nagyon zavart, hogy ezt közvetíti az egész történet, hogy ez normális. Ez egy átlag tini és fiatal felnőtt sors. De nem. Nagyon nem, ezeknek az embereknek egytól egyig komoly terápiára lett volna szüksége. Nem vagyok prűd, fontos a jó szex egy párkapcsolatban. de azzal nem tudok egyetérteni, hogy egy filmben a jó párkapcsolat definiálása az legyen, hogy oldottak az ágyban egymással. Ez édeskevés egy normális párkapcsolathoz. Az, hogy soha nem tudtak egymásnak érzelmileg megnyílni, igazi támaszt nyújtani, sokkal jobban mutatja, hogy milyen is volt valójában ez a "szerelem". A folyamatos egymáshoz visszatáncolásban sem azt láttam, hogy ez egy egész életen át tartó nagy szerelem, amely mindig utat tör magának, hanem egy hihetetlenül mérgező kapcsolat, amiből nem tudnak kiszakadni, pedig muszáj lenne a saját érdekükben. Bár lehet, hogy az eredeti műnek ez lenne az üzenete, csak a beharangozók  akarják klasszikus, rózsaszín felhős, klisés love storyként eladni. Ha ez utóbbiról van szó, akkor mea culpa, tényleg jó a sorozat. 

Van egy hihetetlenül jól evő kétéves gyerekünk, akinek tényleg öröm főzni. Megeszi a spenótot, imádja a párolt zöldséget, a halat, az édeskrumplit, jöhet a zöldség és a gyümölcs is.

De mostani bejegyzés ihletője nem ő, hanem a problémásabb bátyja. Kicsinek ő is jobban evett, de az évek és az óvoda nem éppen javított a finnyásságán. Mondjuk egy rossz szavam nincs, mi is válogatósak voltunk, és vagyunk is. Ma már talán kevésbé.

Szóval, íme az elmúlt évek kulináris gyöngyszemeiből összeválogatott gourmet menü:

Előétel: gumicukor, de csak piros, rózsaszín és narancssárga, mert a sárga és a fehér nem finom, a zöld meg mert csak.

Főétel: mézes kenyér csirkesonkával, a tetején mosolygós ketchup és majonéz díszítéssel (a séf ajánlása szerint a sonkáról le kell nyalni a díszítést, majd páros napokon elhajítani a sonkát, páratlan napokon viszont elfogyasztható az is). Amíg a pincér épp hátat fordít, titokban az üres tányérba nyomjunk még ketchupot és majonézt, majd nyalogassuk ki! Alkalmanként kérjünk hozzá paprikát vagy uborkát, de soha ne azt, amelyik épp van otthon, és amit legutóbb hajlandóak voltunk megenni. Az uborkát csak héj nélkül, karikázva!

Desszert: csoki. De nem lehet "ropogós", "túl csokis", "nem finom". 

Már megtanultam elengedni az egészséges menü eszményképét és szemrebbenés nélkül kicserélem pirtósra vagy rántottára a főfogást. A csoki helyett szerencsére vevők a gyümölcspürére (cukormentes, adalékmentes) és a gyümölcsre is, de azért résen kell lenni, mert ha tehetnék, nyugodt szívvel élnének pizzán és csokin. 

28.500 forint, aminek a 10%-t levonják, na nem mintha hinnék abban, hogy 35 év múlva lesz állami nyugdíjam, de ez egy másik kérdés. Szóval, ami marad, az 25.650 forint. Ennyi jár akkor, ha az ember a sokat hangoztatott egyedülálló magyar példát követi, és 3 éves koráig otthon neveli gyermekét, fizetés nélküli szabadságot igénybe véve. Most abba nem is mennék bele, mert külön posztot ér, hogy egy "csakotthonvagyokAnya" egyszemélyben dajka, gyerekorvos, szakács, bejárónő, asszisztens, projektmenedzser, sofőr. Nyilván nem ez az egyetlen "szakma", ami totálisan lenézett, alulértékelt és alulfizetett. Persze nem akarom eltagadni a családi pótlék horribilisen magas összegét 2 gyermek esetén: 13.300 forint.

És most az alábbiakban a teljesség igénye nélkül, hogy ez mire elég.

1. egy heti zöldség-gyümölcs: ~10.000 forint

2. egy havi pelenka (nem a legdrágább, mielőtt valaki szóvá tenné, hogy luxuspelenkára költöm a pénzt): 8.000 forint

3. egy havi nedves törlőkendő: 480 forint

4. az ovis étkezése egy hónapra: ~ 6.000 forint (állami intézmény, nincs szerencsére semmilyen ételallergia)

5. az asztmás kisfiunk egyik gyógyszere egy hónapra: ~ 5.000 forint

6. egy heti bevásárlásunk (ami nem tartalmazza a zöldség-gyümölcs árát, mivel máshonnan rendelem): ~ 15.000 forint

Amint látható, már csak ez túllépi körülbelül 6.000 forinttal a keretet. És akkor nem beszéltünk arról, hogy nem egy hétből áll a hónap, tehát mág 3x15.000 forint elmegy élelmiszerre, a számlák fűtési időszakban vízzel, gázzal, árammal, internettel, szemétszállítási díjjal szintén kitesznek alaphangon 40.000 forintot. Nem számoltam bele, hogy néha ruhát is kell kapniuk, akármennyire is figyelünk arra, hogy szép állapotban őrizzük meg a ruhát, így a családban nagyon jó örökölt darabok is vannak. Nincs benne a tisztító-, és tisztálkodószerek ára, a nagyobb gyermekünk TSMT foglalkozásának heti 6.000 forintos ára, az évente esedékes koponyakontroll (2x30.000 forint), az esetleges utazások ára (BKV jeggyel, nem nyaralásra gondolok), eseti gyógyszerek ára, a vitaminok ára.

Azt gondolom, hogy semmilyen luxus dologra nem költünk. A minőségi élelmiszer ugyanis nem szabadna, hogy az legyen. Ahhoz, hogy egészségesek legyünk, muszáj normálisan táplálkozni, a vitaminraktárakat feltölteni (sajnos pusztán változatos táplálkozás ehhez nem elég). Az sem szabadna, hogy kiváltság legyen, hogy a gyermekek fejlődéséhez szükséges segítséget megvegyük. És bizony ezeknek borsos ára van. Mint ahogy a fűtésnek is, pedig 19,5-20 fok közti a lakás hőmérséklete, az asztma miatt ugyanis nem javasolt a túlzott meleg. 

És még így is szerencsésnek tartom magunkat, mert nincs hitelünk, ami súlyos összeg lenne. Nem kell sokféle fejlesztésre járni, sem számos gyógyszerre költeni. Nem kell azon sakkozni hónap végén, hogy együnk vagy fizessük be a számlát, esetleg járjon-e a gyerek még egy hónapig kicsit lyukas cipőben, hátha nem lesz eső. 

Hiába teszünk úgy, mintha fontosnak tartanánk, hogy az emberek gyereket vállaljanak, hiába találunk ki hangzatos programneveket és családbarát szlogeneket, a tények makacs dolgok. A mostani társadalmi elvárás az, hogy ha egy gyermek betölti második életévét, a szülei tegyenek úgy, mintha nem létezne, álljanak vissza a napi 8-10-12 órás munkába (a részmunkaidős munkalehetőségek száma csekély), sokszor órákat ingázva (sajnos az otthoni munkavégzés kultúrája sem tud meghonosodni mindenhol, ahol pedig lehetne). Hogy ez érzelmileg és fizikailag megterhelő a családnak? Így jártak. Kit érdekelnek a gyerekek jogai, hogy ne kelljen hajnalban kelteni őket, hogy mindenki időben beérjen a bölcsi-ovi-munkahely útvonalon? Kit érdekel, hogy egy nap nettó 10 perc értelmes idő jut egymásra? Kit érdekel, hogy Apa és Anya semmi mást nem csinál, mint utazik-dolgozik-próbál megfelelni az otthoni teendők és a gyereknevelés kihívásainak? Engem. Engem nagyon is érdekelne. Nem tudom, mikor jutunk el arra a szintre, hogy előrább valónak tartsuk saját testi és lelki egészségünket, a gyermekeink boldog fejlődését annál, hogy termeljünk még egy kis profitot. Vagy még azt se, csak üljünk bent monoton feladatokat végezve, sok-sok idegennel töltve életünk nagy részét.

Kíváncsi leszek, az új munkahely mennyire váltja be az ígéretét a rugalmasságból. Eddig jól állunk, a részmunkaidő megvan. Élesben majd tavasszal tapasztalom meg, hogy hogyan működik a hárman háromfelé járás (pontosabban négyen négyfelé, de a gyerekeket én hozom-viszem majd), és mennyire igényel nagy zsonglőrködést.

Több, mint 3 év telt el a nagyobbik fiunk koponyaműtétje óta. Többször is volt már rövid a haja, látta sokszor a heget, ami hajpéntként húzódik végig a fején, beszéltünk is már róla, minden kontroll előtt és után foglalkoztatja a téma. Viszont eddig még soha nem foglalkozott ezzel a halvány fehér vonallal. Nem zavarta, nem akarta elrejteni, igazából nem vett róla tudomást. Mi sem igyekeztünk sosem takargatni neki, nem gondoljuk cikinek vagy tabunak, azt szeretnénk, ha nem feszélyezné őt a téma, és el tudja fogadni, hogy ez már a teste része.

Nagyon nagy volt a hajuk, így karácsony előtt egy nappal a férjem beindítota a házi fodrászatot, de mivel a hajnyíró hangjától mindkét fiunk frászt kap, a borotvával állt neki a nyírásnak, aminek a leghosszabb állása is nagyon rövid hajat eredményez. Természetesen első dolguk volt megcsodálni az új frizurát a tükörben.

Ekkor hangzott el először a címbeli kérdés. Majd az ezt követő napokban nagyon sokszor nézte magát a tükörben, direkt oldalról, hogy jobban lássa a heget. Megkérdezte anyukámtól is, hogy mi az ott a fején. Gondolom a kérdésekkel tapogatja le, vajon mi mit is érzünk és gondolunk egy ilyen testi különcségről. Elmondtuk neki, hogy ott segített neki a professzor, hogy a kobakja minden irányban tudjon nőni. Megmutattam a saját császáros hegemet is, hogy bizony nekem is van ilyenem, csak egy kicsit máshol. Nem akarta takargatni, de azért érezhetően inkább zavarta a dolog, nem csak a kíváncsiság miatt tért vissza újra, meg újra a kérdéssel. 

Anyukám és nagymamám kérdezte még tavaly, mikor nyárra is rövid hajat vágtunk neki, hogy jaj, de hát nem fogják csúfolni? Nem gondolom, hogy azt az üzenetet kéne átadnunk a gyereknek, hogy takargassa a testét, mert van rajta egy "hiba". Azt vallom, hogy mi ültetjük el benne a szorongást és szégyent, ha így állunk hozzá, ha sapkát rakunk rá örökké, ha úgy fésültetjük a haját, hogy minden milimétert eltakarjon a hegből. Ellenben, ha az ő szintjén beszélünk vele a műtétről, annak a testi hatásáról, választ adunk a kezébe, ha a kortársai érdeklődnének. Nem fog zavarba jönni a kérdéseiktől, hanem meg tudja mondani, hogy mi történt vele. Ezzel pedig elveszik az élét a csúfolódásnak, mivel nem azt látják, hogy zavarba jön a kérdéstől, nem szégyelli magát miatta.

Biztos vagyok benne, hogy sokszor előkerül még majd ez a téma, és részletesebben is fogja őt érdekelni a műtét és az állapota is, de állunk elébe. A nyílt kommunikáció a legjobb.

Írtam már korábban is róla, hogy foglalkoztat a család-munka egyensúly megteremtése. És mivel ez az utolsó itthon töltött évem, így még élesebben jönnek elő ezek a kérdések. Mi sem mutatja jobban a lelkemben dúló vihart, mint egy pár hete látott álmom: az amúgy szabadnapjain is öltönyt hordó, szociális élet terén kihívásokkal küszködő főnökömmel volt találkozóm, aki ennek örömére neonJézusnak öltözött, fején karácsonyi égőkből font koszorúval bizonygatta nekem, hogy ne aggódjak, simán tudok majd itt dolgozni a két gyerek mellett is, és hogy ő rengeteget lazult, sokkal jobb már a légkör. Én valamiért vittem magammal a srácokat, és végig el akartak rohanni, én meg fél szemmel őket lestem, fél füllel meg azt hallgattam, mi lesz a munkám. A vége az lett, hogy nem találtam a gyerekeimet, mert annyira lekötött az egyik feladat, meg a kollégák, és a férjem jött értem, hogy nyugi, vele vannak, de ideje lenne már indulni haza. És akkor elsétáltam onnan, meg fel is ébredtem.

Minden benne volt ebben a pár perces rémálomban. Hogyan fogok tudni két fronton megfelelni? A korábbi munkaköröm és munkaidőm kiegészülve a napi 2x50 perc (ja, nem is, elköltözött a munkáltató, szóval inkább 65 az az 50) ingázással nem fér össze a kisgyerekes élettel. Én nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a fürdetésre esik haza kilúgozott aggyal, és azzal a görccsel, hogy még kéne főzni/mosni/holnapra készülni/a gyerekekkel játszani/férjjel lenni/magammal is foglalkozni. Mert ez nem fér bele abba az otthon töltött nettó 2 órába, ami hazaéréstől fektetésik tart. Én nem hiszek a minőségi idő mítoszában, ugyanis abban nincs semmi minőségi, hogy reggel elmegyek, míg a gyerek alszik, és este hazaérek 7re, mikorra már csak 1-1.5 órát vannak ébren. Nem tud minősági lenni az az idő, ahol a felek fáradtak, és sok egyéb feladat is vár rájuk. Még akkor sem jobb a helyzet, ha a férjem jelenlegi munkaideje marad, és délután 4től itthon van a srácokkal, és tudja csinálni az itthoni teendőket is. Én abban hiszek, hogy a gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Nem csak napi 10 percre.

Nagyon bízom benne, hogy mikor ősszel sor kerül a munkahelyi hogyantovábbos elbeszélgetésre, akkor nyitottan állnak a részmunkaidőhöz és a részben otthoni munkavégzéshez. Ugyanis az ingázással rengeteg időt tudnék spórolni, amit délelőtt munkával, délután pedig a gyerekekkel tudnék hasznosan eltölteni. Tudom, hogy nagyon sokan ugyanezzel a dilemmával állnak szemben, hiszen pénzügyi okokból muszáj visszamenni dolgozni, egy fizetés ritkán tart el egy négyfős családot. De két kisgyerekkel a régi rutinok már nem működnek,

És nem is baj. Végiggondoltam, hogy mennyire élhetetlen volt az a tempó, hogy reggel fél7-kor már a gép előtt ültem az irodában, és este 10kor hívta a taxit a főnök, hogy végeztünk. Sokszor választtanom kellett az evés vagy pisilés közül, mert ennyi szünetet adtak. Nem egyszer a kollégák és a tesóm kedvességén múlt, hogy hoztak nekem ebédet, amit a gép előtt, kihűlve ugyan, de be tudtam lapátolni több részletben. Ez nem élet. Akkor sem volt az, a mostani fejemmel nézve pedig elborzasztó. Miért tartjuk normálisnak ezt a tempót? És nem, nem kórház sürgősségi osztályáról van szó, nem is tűzoltóság vagy rendőrség, ahol tényleg vannak nem halasztható feladatok. 

Úgyhogy azokkal a tervekkel és gondolatokkal felvértezve megyek majd vissza, hogy bizony meghúzom a határokat, mert máshogy nem lehet. A gyerekeimet nem áldozom fel a munka oltárán. Ha teljesen rugalmatlanok, inkább keresek más helyet. De azért bízom benne, hogy az álmomnak az a része, amiben a főnök biztosít róla, hogy lazábbak és megértőbbek, mégiscsak igaz lesz. A neonJézus jelmezhez nem ragaszkodom.

Brutella.

Tegnap reggel óta nem tudom kiverni a fejemből a szót. Az ultrahangon hangzott el az orvos szájából, miután megkérdezte, hogy „Szült má’ vagy csak úgy nagyot hízott, hogy ilyen a hasa.” Mikor mondtam, hogy nincs még gyerekem, hangzott el ez a nyelvújító(nak szánt) kifejezés. Elsőre csak ledermedtem, nem tudtam erre mit mondani, igen, tudom, hogy a hasam olyan, mint amit valami démon tépett meg, de nem tudok vele mit csinálni, én is örülnék, ha nem ilyen lenne. Ha lapos lenne. Ha sima lenne rajta a bőr. Ha nem fájna idegességemben, ha nem lenne sérv gyanús.

Gyerekkorom óta hadilábon állok a testem elfogadásával, hullámzó a viszonyunk. 16 évesen volt egy rövid időszak, mikor egészen megkedveltük egymást. Aztán jött – a sokáig fel nem ismert – pajzsmirigy gond, és én 2-3 hónap alatt híztam 15 kilót. Akkor szakadt szét először a lelkem bőröm és akkor utáltam meg nagyon a testet, amit a tükörben láttam. Ellenségem lett, ami felett nincs uralmam. Mindez egybeesett az egyetem kezdésével, új közegbe kerüléssel, nem segített abban, hogy oldott legyek, próbáltam magam takarni, amennyire lehetett. De aztán egy kicsit félretettem a haragomat, lassan elfogadtam, hogy nálam a csoda diéták nem működnek, és nem csak alaktalan ruhákban lehet bujkálnom, igenis lehetek magamhoz képest egész csinos.

Aztán a kicsit felépített önbizalmamat újból megtépázták, ráadásul egy olyan személy, akinek nagyon akartam volna tetszeni. Mikor többször elhangzott, hogy a korábbi barátnői mind sportosak voltak, elkezdtem újra szégyellni magam, feszengeni. De egyúttal elszántságot adott és beiratkoztam egy edzőterembe. Olyan terembe, ahová csak nők jártak, és így sem volt könnyű belépni a terembe, egyedül nem is mertem, csak a barátnőmmel. A közeg nagyon jó volt, nem éreztem azt, hogy kinézne onnan bárki, amiért nem kockás hassal megyek már a 2. edzésre. Sikerült elérnem a kitűzött célomat azon a nyáron, a tesóm esküvőjére belefogytam a vágyott ruhába, jól voltam, azt éreztem, hogy igen, megint én vagyok az ura a helyzetnek, ha mozgok, akkor mennek le a kilók, formásabb leszek. A lendület vitt tovább személyi edzésre, kocogni is elmentem hébe-hóba. A legjobb állapotban akkor voltam, mikor megismerkedtem a férjemmel és egy időre az ő szemével láttam magam, szépnek, nőiesnek, csinosnak. Ekkor sikerült leadnom 10 kilót, az erőnlétem egyre jobb lett, többet mosolyogtam, elkezdtem örömmel ruhákat venni. Az IR diagnózis és a diéta sem rendített meg nagyon, csak kicsit alakítottunk az edzésemen, hogy izmot építsek, ne csak cardio legyen.

Aztán valahogyan megint feljött hipp-hopp 10 kiló, pont, mikor az esküvőnkre készültem, és én megint tehetetlen szemlélője voltam testem árulásának és egyre kevésbé tudtam meghallani a pozitív visszajelzéseket a páromtól, mert én egy borzalmas, visszataszító izét láttam a tükörben.

 Az edzéseket nem hagytam abba, az étrendben volt pár rövidebb kilengésem, de néha nagyon nehéz (volt) szőnyegre állni/elmenni edzeni, mert olyan reménytelen küzdelem az egész, miközben úgy érzem, rajtam kívül mindenkinek csettintésre sikerül az, ami nekem 4 év alatt nem sikerült (tudom ésszel, hogy nem így van, de az érzés…). A 2 évvel ezelőtti top formámhoz képest 14 kiló és egy adag vérvörös csík többlet van rajta, a keserűség nehezen mérhető egzakt számokban. Érzem a szorongást bent, hogy kéne fogyni kéne fogyni, mert babát szeretnék és javulnia kell az értékeimnek, de közben azt is érzem, hogy a túl nagy elvárások és görcsösség pont, hogy nem segít. De nehéz nem ugyanazokat a köröket futni fejben, ellazulni. Tudom, hogy jó lenne, próbálok is, de ebben a téli, járvánnyal súlyosbított időben valahogy a kedvem is borongósabb. Erre jött derült égből a villámcsapás, hogy lehet, hogy sérvem van, így kerültem egy ultrahangos készülék alá, én és a „brutella” hasam.

Nem gondolom, hogy tudatosan meg akart volna bántani az orvos, szerintem 10 perccel a távozásom után már arra sem emlékezett, hogy ott jártam. Mégis, ezek a végig nem gondolt, nem is a személyemnek szóló szavak valahogy jobban belém martak, mint vártam volna. Mikor meséltem itthon, a szemembe könny szökött, mert beigazolódott az, amit a tükörbe nézve annyiszor gondoltam, hogy szörnyű a látvány. A test. kép. zavar. Mást is, de talán igazán mélyen csak engem.

Nem tudom, mi lenne a történet tanulsága, miért álltam neki megírni. Talán az, hogy a kimondott szavaknak mekkora ereje tud lenni, és mennyire meg kéne válogatni a másoknak és még inkább a magunknak kimondott szavakat. Vagy legalább mérsékelni a romboló megjegyzéseket. Megfogadtam, hogy csakazértis elkezdem megkedvelni ezt a testet, és segítek, hogy együtt változzunk. És nem akarom, hogyha lesz majd gyerekem, akkor ő valaha is „brutellának” lássa magát. Igaz, nem vagyok tökéletes, van mit csiszolni még rajtam, de annyi mindenen átmentünk közösen ezzel a testtel itt és annyi jó dolog vár még ránk, csak esélyt kell adnom. És talán, ha minden nap valami szépet meglátok magamon, akkor a hangulatom is jobb lesz.

Mézeskalács két segítővel (4 és 2 évesek)

1. Végy 1 kiló lisztet, amiből a gyerek minimum 25 dekányival meghinti a pultot és a padlót. 

2. Porszívózd fel a kiömlött lisztet, aztán ne vedd észre, hogy a kicsi megkaparintotta a porszívót és azon ügyködik, hogy kiszedje a teli tartályt. Naná, hogy sikerrel jár.

3. Most már porszívózd fel az egész konyhát és nappalit is. Ha mázlid van, az egyik gyerek lelkesen segít ebben, te addig hozzáadhatod a további hozzávalókat a tésztához.

4. Gyúrd a tésztát ábrándos tekintettel és egy enyhe, de kitartó hiányérzettel a lelkedben. 5 perc után ébredj rá, hogy a mézeskalácsból kihagytad a mézet. Nem gond, ha erre még a sütés előtt jössz rá, mint én.

5. A formázást bízd nyugodtan a kicsikre, ez a rész minidg sikert arat náluk. 

6. Ha sikerült megmentened a nyers tésztából annyit az éhenkórász kuktáktól, hogy legyen értelme megsütni, akkor szúrd ki a formákat, tedd sütőpapírral bélelt tepsire.

7. Kövesd a recept utasításait és égesd oda maximális figyelem mellett is az egész tepsinyi mézeskalácsot. De tényleg szenes legyen ám az alja! A tepsi kivételénél kesztyűn keresztül is égesd meg egy kicsit a kezed, aztán dobd gyorsan úgy a mosogatótálcára az egészet, hogy megnyomd vele a csapot, elárasztva így a szenes aljú, forró sütiket. Csak hogy garantáltan menthetetlen legyen az egész eddigi munkátok. 

És még csak 9 óra. No sebaj, azért jó móka volt, sokat nevettünk.