Öröm. Futás. Örömfutás. Ízlelgetem a kifejezést, nekem ugyanis több évtizeden keresztül ez a két szó nem fért meg egymás mellett. Sőt, az öröm és a futás egymást kizáró fogalmak voltak. És azt hittem, ez örökké így is marad. Rémálmaimban jön elő a kötelező 12 perces Cooper-teszt a testnevelési órán, amit szinte csak és kizárólag 11-13 óra között valamikor futottunk, repedezett és hepehupás aszfalton, árnyékot csak képzelve a pálya fölé. Minden futás (nálam ez sétával kombinált kocogás volt) végén iszonyúan szúrt az oldalam és majdnem mindig hánytam is, mivel nem bírom a tűző napot. Amikor vége lett a középiskolának, megfogadtam, hogy soha többet nem futok, maximum busz után, de azt se nagyon viszem túlzásba. Sokáig tartottam is ehhez magam.

De aztán az utóbbi 3 évben megpróbáltam mégis becsempészni a kocogást az életembe, először a pajzsmirigy alulműködés egyik ellenszereként gondoltam alkalmazni, aztán az IR miatt. Azóta kiderült, hogy nem a klasszikus cardio mozgások a legideálisabbak, ha inzulinrezisztens az ember lánya, de azért ez is kell az erősítés mellé (arról majd egy külön posztot szeretnék írni, hogy pontosan milyen edzéseket csinálok most). Nem mondom, hogy a kedvencem lett, és sokkal kevesebbszer mentem ki a szabadba kocogni nyáron, mint amit terveztem, de a masszív utálat alábbhagyott. Szeretet és öröm még nem nagyon társult hozzá az első 2 évben, pláne, ha egyedül kellett teljesítenem a távot, de legalább a futópadon beiktatott edzések alatt megtanultam az egyenletes tempót és a helyesebb légvételt, és lényegesen javított az élményen az is, hogy nem ugráltak körülöttem kis rókák sem...

A kinti kocogós pályafutásom legnagyobb eredménye a teljes szigetkör megtétele volt, ezt a vőlegényemnek köszönhetem, aki elkísért kocogni, megbeszéltük, hogy csak a fele kört kocogjuk le, mert egyikünk sem edzett. Ő előttem ment, mert gyorsabb, én meg próbáltam nem nagyon lemaradni. Aztán csak azt láttam, hogy megy, még mindig megy, én próbálom utolérni, hogy szóljak, álljunk már meg, de nem sikerül, vonszolom magam utána, egészen be a célig. Kiderült, hogy ő abban a hiszemben kocogta végig a távot, hogy én lelkesen jövök utána, és ha nekem ennyire megy, akkor nem akar szégyenben maradni, és ő is fut tovább. Azóta nem voltunk együtt a Margitszigeten futni, csak edzőteremben, ott nem tudja ezt a szörnyűséget újra elkövetni! És soha többet nem akarok futni egy férfi után sem (kackac).

Az örömhöz legközelebb akkor kerültem, amikor a heti egy, személyi edzővel kiegészült tornám (hetente többször edzem, csak nem mind személyi edzős óra) bemelegítő cardio blokkja alatt rádöbbentem, hogy sokkal gyorsabban és hosszabban tudok olyan sebességgel is haladni a futópadon, ami már futásnak minősíthető tartományba tartozik, és amiről korábban nem is álmodtam. Nem kell aggódnia egyik atlétánknak sem, és a következő maratonra sem fogok benevezni, de érzem, hogy lehetséges számomra is a fejlődés, és jól esik így felpörgetni a pulzusomat. A futás szerencsére nem olyan hosszú része az edzésnek, hogy megunjam, vagy teljesen kipurcanjak, szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerüljek eme mozgásforma megszeretéséhez.

Aztán végül 2019. november 16-án sikerült egy nem csak az esemény neve miatt örömfutáson is részt vennem, amikor az öröm és a futás, sőt, még én is egyszerre voltunk egy helyen. A Margitszigeten. És az egészet a tesómnak köszönhetem, aki egyrészt rábeszélt, hogy nem anyukaként csatlakozzak be a Gyerünk anyukám! egyik edzés programjába mellé (ezzel elindítva a Gyerünk nagynéném! szekciót), hanem szólt, hogy lesz egy örömfutás a szigeten, lehet teljes kört futni (szó sem lehet róla), vagy rövidebb távot. Tudni kell, hogy Gyogyó futás iránt táplált érzései az enyémhez hasonlóak, ráadásul ő 4 éve nem futott már, így megegyeztünk, hogy bármekkora távot is teljesítünk, az már siker lesz. Nem a rossz élményű körgyűrűn lehetett csak futni, a „féltávosok” mehettek alternatív útvonalon is, mi éltünk is a lehetőséggel. 2 km volt a kitűzött cél, időt azt meg sem próbáltunk meghatározni, az életben maradás volt a fő szempont. Volt egy jó hangulatú nagy, csoportos bemelegítés, aztán indultunk is, mi végig egymás mellett maradtunk, jó testvérekhez méltón. Az alternatív útvonal nekünk duplán az lett, a visszafelé úton máshol kanyarodtunk, így a 2 kilométer helyett 3,2 kilométer lett a vége, de nem tűnt fel. Jól éreztem magam, erőt adott a tesóm jelenléte, meg húzott minket az, hogy a másik miatt is menni kell tovább.

Azt nem ígérem, hogy ezentúl minden héten futok egy laza tízest, de megbeszéltük, hogy a tavaszi örömfutáson már egy teljes kört bevállalunk. Remélem, az is örömfutás lesz.