Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezeket a gondolatokat, de kikívánkozik belőlem.

Amikor az elsötétített képernyőket és az ezzel kapcsolatban újból felmerült vitákat olvastam akkor két dolog jutott eszembe. Amióta túlvagyunk a nagyobbik fiunkkal a koponyaműtéten, mindig ezek a képek ugranak be, ha a témáról olvasok vagy hallok

1. Első este volt szobatársunk, kicsivel nagyobb volt a gyermekük, mint a miénk, ám ez sajnos sem szellemi, sem fizikai téren nem látszott. Elmesélték a történetük egy részét. Egy nappal lépték át a bűvös határt, ami után egyáltalán megkérdezik, hogy küzdjenek-e az életéért. Azt sajnos elfelejtették vázolni, hogy milyen kilátásai lesznek az újszülöttnek, hogy milyen kimplikációk nehezíthetik az életét. Mikor én találkoztam velük, akkor sem járni, sem kommunikálni nem tudott, látása alig volt. Nagy fájdalmai voltak, ki-be jártak a kórházba. A szülők aggódva figyelték az órát, hogy mikor telik le az az idő, amikor csillapíthatják kicsit a gyerek kínjait. Az anyuka elmesélte, hogy ha ezt előre mondják, vagy láthatta volna előre, hogy mi lesz a jövőjük, nem kérte volna az életmentő beavatkozásokat. Mert ez nem élet. Ezt senki nem kívánja a gyerekének. Ésszel fel nem foghatom a fájdalmukat és szenvedésüket, csak sejthetem. Abból, ahogyan megéltem a fiunk műtétjét és az ezzel járó felépülési folyamatot. Máig fel nem dolgozott traumám, hogy sikítva ordít, mikor kitépik a karomból, hogy vigyék a műtőbe. Vagy mikor holtsápadtan megkaptam őt az őrzőben, fájdalmasan nyöszörgött, de a hangomra elaludt. Amikor felmerült, hogy a kicsit is műteni kell, belebetegedtem, annyira rosszul voltam a gondolatától, hogy ezt a fájdalmat neki is át kell élnie. Pedig óriási a különbség a történetünkben amiatt, hogy mi tudtuk , hogy ennek a nehéz időszaknak vége lesz, és nem lesznek tartós fájdalmai, a további fejlődésével sem lesz gond. Ez a mankó számukra nem adatott meg. Csak a bizonytalan kimenetelű jövő. Huszonéves pár volt, több gyermekük nem lehet. Mégsem választották volna újból ezt az utat. 

2. Szintén a műtéthez kapcsolódik a másik gondolatom is. Nagyon sok csecsemő volt az osztályon, akiket a szülők egyedül hagytak bent, vagy akik állami gondozásból érkeztek. Ők a napjuk nagy részét egyedül töltötték egy szobában. Nagyrészt sírva. A nővérkéknek kapacitás hiányában nem volt lehetőségük dajkálni őket, jobb híján bekapcsolták a tv-t, hogy a hang azt a képzetet keltse bennük, nincsenek egyedül. Szívszorító látvány volt. Ahogy az is, mikor hallottam a nővérek beszélgetését, hogy a szülőket arra sem lehet rávenni, hogy hozzanak tiszta ruhát a saját gyereküknek. Nem láttam az ágyuk mellett egyetlen aktivistát sem, aki most elfeketítette az írországi hírekre a borítóképét. 

Nem érzem magam feljogosítva, hogy eldöntsem a vitát, vagy kijelentsem, hogy melyik oldalnak van igaza. Mindenki maga dönti el, hogy mit gondol a kérdésről. De amikor kijelentik, hogy bűn az abortusz, és mindenki hallgassa meg a magzat szívverését, meg gyilkosnak bélyegzik az erre kényszerülő nőket, akkor arra kérném őket, hogy gondolkozzanak el ezeken a dolgokon.