A címbéli mondat a 2,5 évesemtől hangzott el, miközben azt kérdezgette, a környezetében ki a fiú és ki a lány. Mostanság pedig nagyon lelkesen szerepjátékozik, szokott lenni Richard, a focista, akinek minden lövése gól. Azzán szokott lenni kisbaba, Klári néni a fodrász, Rőtkarom, a félelmetes t-rex, és legutóbb Anya. Akinek kisbabája egy plüss volt, amit tologatott a kocsiban, akit lefektetett a legkényelmesebb párnára, akinek minden nap bevásárolt a finom gyümölcsökből. Kikérte magának, mikor mondtam, hogy ő fiúként apuka inkább. Nem, ő most Anya.

A mi felnőtt agyunk az, ami ennyire stricten akar nemi szerepek szerint kategorizálni. Egy gyereknek az anya a gondoskodó, óvó-szerető ember. Mindegy, hogy kövér, sovány, festett a haja vagy bajusza van, anya, mert szeret, anya, mert puha takaróval takar be este, anya, mert mesét olvas, anya, mert mellém bújik, ha félek. Ennyivel egyszerűbb a gondolkodásuk.

Tavaly egy másik ilyen skatulyázós feladatnál figyeltem meg, mennyivel másképp jár még az ember agya, ha nem a kulturális dogmák szerint gondolkozik. Az akkor 3,5 éves ovisomnak a pandémiás bezártság alatt is küldtek az oviból témákat, amikről lehetett beszélgetni, mert ez lett volna az oviban is, ha nyitva van. Az egyik ilyen téma a Föld volt, ezen belül pedig valamiért kiemelten az, hogy mutassuk meg a gyereknek, milyen rasszok élnek még a bolygónkon. Úgy voltam vele, hogy nem kezdem el traktálni mongolredővel, meg hasonló biológiai adatokkal, hanem mutatok neki egy tipikus benettonos képet, amin csupa különböző gyerek van. És feltettem a kérdést, mit látsz a képen? Milyenek a gyerekek. A válasz magától értetődően érkezett: a kislánynak színes masni van a hajában, a kisfiúnak tök jó a pólója. Csupa olyan dolgot mondott, ami a ruhákra vonatkozott vagy arra, mosolyog-e az illető. Nem érdekelte a mikrofonfrizura, a barna bőrszín, a mongolredő, sem a lángvörös haj. Mert neki ezek nem fontos szempontok, mikor megfigyel valakit. 

Szintén tavalyi tanulságos történet, hogy mikor az ovisomat ducinak csúfolták, nem értette, mit akarnak tőle. Mert nem ismeri ezeket a szavakat, nem használjuk. Nem fontos az, hogy apa sovány, anya kövér, másokra sem teszünk ilyen megjegyzéseket, nem ez alapján azonosítjuk az embereket. És neki ez a természetes, hogy van mindenféle alakú és magasságú ember, ezt nem is érdemes megjegyezni. 

És bizony, ezeket a szemüvegeket mi adjuk rájuk. Vagy mi, szülők, vagy az intézmény, barátok, tömegközlekedési élmények. Amikor olyan jellegű megjegyzéseket hallanak minden nap, hogy szép vagy, magas vagy, miért nem vagy magasabb, duci vagy, jaj, milyen a hajad. Lehetnél soványabb, alacsonyabb, kisebb lábú, nem vörös hajú. Hogy áll a pólód, túl rövid, túl hosszú, túl tatka, miért fekete?

Nem mindegy? De! Egy embernek nem az adja az értékét, hogy belefér-e az aktuálisan divatosnak tartott skatulyába.  És örülök neki, ha az anya fogalmat az alapján határozzák meg, hogy milyen tulajdonságokat társítanak hozzá (merem remélni, hogy ezeket a tulajdonságokat bennem látják, és ezért ez az anya szó jelentése számukra), nem pedig az alapján, hogy az Alaptörvénybe valaki odaírta, hogy az anya nő.

Hát nem, nem minden nő anya, még akkor sem, ha szült gyereket. És lehet olyan valaki is igazi, nagybetűs Anya, aki nem hordott ki a méhében senkit. A puszta biológiai tény, hogy valaki a világra hozott egy emberi lényt, még nem tesz senki anyává. Ahhoz nagyon sok minden kell. És örülök, hogy a gyerekeim ezt még ösztönösen tudják. Igyekszem minél kevesebb torz szemüveget rájuk rakni az évek során, hogy megmaradhassanak nyitott, érdeklődő és barétségos embereknek, mint amilyenek most.