Kevéssé ismert, ám sajnos egyre gyakrabban előforduló probléma a koponya valamilyen csontosodási rendellenessége. Mi sem hallottunk róla egészen addig, amíg a nagyobbik gyerekünknél nem kaptuk meg a diagnózist. Pár bejegyzésben szeretnék mesélni a saját tapasztalatainkról, hátha másoknak is segít a felismerésben, a szakember megtalálásában.

Ebben a bejegyzésben a diagnózishoz vezető, kissé rögös, ámde happy enddel végződő utunkról szeretnék írni.

Az első babánk prímán érezte magát a hasamban, kb. a 25. héten szépen befordult, aztán növekedett vígan. Az ultrahangok során egyszer sem jeleztek semmi eltérést az orvosok, sem azt, hogy más lenne a fejforma. 2 nappal a kiírt dátum után toxémia miatt indították a szülést, ám semmilyen segítség hatására sem indult be a folyamat, így végül császároztak. Minden rendben volt a babánkkal, annyit mondtak, hogy 38-as a feje, illetve 4 kiló feletti volt a súlya, és az én 1,5 méteremhez ő 59 centi volt már ekkor. Nem csodálta senki, hogy nem indult el magától, nem volt helye a manőverhez és a beilleszkedéshez. A nagyobb buksira csak annyit mondtak, hogy jobb, hogy nem kellett megszülnöm. Ennyiben maradtunk. A hazaengedés napján a gyermekorvos tett egy megjegyzést, hogy olyan a koponyája, mintha medencevégi fekvésű lett volna. Mondtam, hogy már félidőtől fejvégű volt, illetve császáros. A doktornő szerint akkor ez lehet családi vonás. Mindenesetre bogarat ültetett a fülembe, hogy valami nem stimmel a kobakkal. Utólag visszanézve a képeket, egyértelműen látszik az eltérés, de élőben, első babaként nem láttunk semmi furcsaságot, vagy aggodalomra okot adó furcsaságot. A hazaérkezés másnapján azért rákérdeztem a választott gyerekorvosunknál és a védőnőnél a dologra. Mindketten arra gondoltak, hogy családi örökség lehet a kissé hosszúkás fejforma. Pár nap vagy hét után egy kis csonttaréjt éreztem a kisfiunk koponyáján, erre ismét rákérdeztem, de a gyerekorvosunk szerint semmi ok az aggodalomra. 2 hónapos volt a babánk, mikor elköltöztünk, így új védőnő és új orvos gondozásába kerültünk, akiknek szintén elmeséltem az előzményeket. Eddigre újabb jelként felmerült a kutacs korai szűkülése. A mozgásfejlődés rendben volt, de azért azt beszéltük meg a védőnővel és a gyermekorvossal, hogy elmegyünk neurológiára. A neurológus havi kontrollt javasolt, illetve felvetette idegsebésszel történő konzultáció szükségességét, ha a kutacs idő előtt beforr vagy a fejlődés megtorpan. A fejlődésben szerencsére nem volt eltérés, mindent időben vagy még korábban kezdett el csinálni a kisfiunk, szellemileg is teljesen ép.

Sorsszerű fordulat, hogy egy ismerős gyermekét hasonló problémával kezelték, így a neurológus által javasolt idegsebészről és a csontosodási problémáról már hallottunk.

Mikor a féléves státuszvizsgálaton kiderült, hogy nincs kutacsa a fiunknak, a gyerekorvos és a neurológus javaslatára időpontot kértünk az idegsebészhez. Kétoldali koponyaröntgent kellett vinnünk magunkkal, a képet és a babánk fejét pár percig vizsgálva egyértelmű diagnózist kaptunk: csónakfejűség, melyet műteni kell.

Azt gondolom, hogy óriási mázlink volt, hogy nem sikkadt el az ügy egy sima "családi örökség" címkével. Ha nincs a költözés, ha nem hallunk az ismerősünktől hasonló problémáról, lehet, hogy elfogadtuk volna az első orvos tanácsát és annyiban hagyjuk az ügyet. Sajnos kevés orvos és védőnő ért ezekhez a rendellenességekhez, így azt sem tudják, hogy hová kellene küldeni a gyermeket további vizsgálatra. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy ha hasonló jeleket, vagy megjegyzéseket kap, esetleg ő maga látja furának a kicsi fejét, ne hagyja annyiban a dolgot. Inkább legyen egy vagy két felesleges kivizsgálás, minthogy később derüljön fény a bajra.

A következő bejegyzésben írok bővebben az idegsebész professzorról és a műtétről.