A nagyobbik fiam lassan 4 éves, érdeklődő, értelmes gyerek. Nagyon várta a Mikulást, írt neki egy kazal levelet, minden egyes újsághirdetésben vagy tv-ben látott játékot aszerint értékelt, hogy kéri-e a Mikulástól vagy sem. Lelkesen rajzolt neki, díszítette a lakást, kikészítette a csizmát. Azt persze már menet közben megbeszéltük vele, hogy a Mikulás biztosan nem hoz el neki minden játékot, amit kér, mert a Mikulás szerint is sok játéka van, és ő sem gondolja jónak a nagyon drága játékokat, amikkel nem is lehet érdekeseket játszani, csak csillognak-villognak és hangosak. A játékok egy részéről megbeszéltük, hogy majd ha nagyobbak lesznek, és még mindog kérik, akkor kérjék majd újra.

Elhangzott párszor a Mikulás ezt látja ám, és lehet, hogy csak levelet és virgácsot kapsz tőle, ajándékot nem. Nem szeretek a Mikulással zsarolni, meg úgy egyáltalán zsarolni a gyereket, így is szegény nagyszakállú Télapónak az egész novembere és december eleje csuklással telik, annyiszor emlegetik a szülők. 

Tavaly már voltak nehezen megmagyarázható dolgok, ugyanis a boltokban, az apja munkahelyén és a tv-ben mindig más és más külsejű Mikulások voltak, de végül valahogy mindig elfogadta, hogy most kicsit más frizurával jelent meg a Mikulás. Idén már konkrét emlékei voltak a tavalyi apai céges Mikulásról, emlékezett, hogy hol ültünk, hogy mit kapott. Mondtuk neki, hogy most sajnos a vírus miatt nem tud eljönni együtt ünnepelni velük a Mikulás, csak a csomagot küldi el. A város viszont rendezett egy lovasszános Mikulás körutat, és a túra egyik állomása az utcánk alja volt, így kisétáltunk megnézni. 

És itt jöttek a keresztkérdések:

1. Ha vasárnap érkezik a Mikulás, mit keres itt 2 nappal korábban? (szétnéz, hogy hova kell majd hozni az ajándékokat.)

2. Miért egylovas szekere van, mikor a rajzok és dalok szerint rénszarvasok húzzák a szánját? (Ők most pihennek a nagy túra előtt, ez csak a városi szekere.)

3. Miért néz ki teljesen máshogy, mint tavaly apáéknál? (Mert lenyírta a szakállát és sokat sportolt. Így is örültem, hogy nem ismerte fel a termelői piacról az urat, ugyanis rendszeresen vásárolunk tőle.)

4. Hogyan jön be a házba? Itt nem akartam előállni se a kéményes sztorival (nincs kandallónk, szegény öregnek a kazánban kéne landolnia, ami elég horror), sem azzal, hogy belopózik ide álmunkban. Így is fél a szörnyektől és attól, hogy bemásznak a farkasok az emeleti ablakon, nem hiányzik a muníció a félelmekhez. Így azt mondtam, hogy miután elaludtak, én lementem, megvártam, hogy a Mikulás bekopogjon, beengedtem, hogy letegye az ajándékokat, aztán kikísértem és becsuktam az ajtót. Ezt elfogadta, sőt, közölte, hogy ő is hallotta ám a kopogást, csak nem jött le. Még szerencse, hogy felriadtam 10kor, mert olyan jól elaltattuk a gyerekeket, hogy mi is ott maradtunk a férjemmel. De 10kor gyorsan lementem, megírtam a levelet, elhelyeztem az ajándékokat.

Természetesen a vágyott ajándékok egy része egyáltalán nem volt olyan izgalmas élőben, mint a reklámban, a Mikulás intelmei ellenére összevesztek azonnal, hogy melyik kié (direkt olyan dolgokat kaptak, amikkel közösen lehet játszani) és ki nyúlhat hozzá. Szerencsére a tonnányi édesség (a munkahelyi és ovis csomagok tele voltak vele, mi direkt nem vettünk nekik) 1 napig volt izgalmas, elfogadták a beosztást, hogy egy nap mennyit lehet enni, és második ma már egyáltalán nem tolonganak reggeli előtt, hogy mit fognak ma választani. Én meg felelős szülőként eszegetem a halmot, nehogy túl sok cukrot a gyerekek.

Kevés TV-t nézek, igazából majdnem kizárólag a gyerekek meséi miatt megy a készülék. De ez a kevés idő is elég arra, hogy a most bedurvuló karácsonyi szezon reklámjai maradandó károsodást okozzanak bennem. Remélem, a gyerekekben nem. Próbálok ranglistát állítani, ami elég nehéz feladat, mert nagyon sok az esélyes a győzelemre. Mindegyik reklámban közös a mélységesen irritáló zene, némelyik még dallamtapadást is okoz, ami külön gyötrelem. 

5. Fluffy kitty robocica

Az egészen biztos, hogy az idei sláger a robot, egész pontosan valamilyen robotizál kisállat. Gondolom, ez egy karantén-kompatibilis és állatbarát megoldásnak tűnt a fejlesztők részéről, mert élő állatot játékszerként árulni ma már nagyon nem etikus. De a cukiságfaktora miatt nem lehet mégse teljesen lemondani róla, így jönnek szépen sorban a robotkutya (aránytalanul hatalmas fejjel és szemekkel), a robotnyúl (még egészen élethű), robotgyík és robotkígyó (amitől a reklámban apuka ültéből az asztalra pattan guggolásban, szeretnék ilyen fitt szülő lenni, hogy egy ilyen mutatvány sikerüljön), de számomra a csúcsa az egésznek a fluffy kitty robocica. Egy szivárványszínűre festett hajú, agyonsminkelt kislány - nem nyitok most itt egy alcímet annak, mennyire kiborít, hogy a reklámban szereplő kb 10 éves kislányok hogy vannak öltöztetve és sminkelve - fújkál és vegzál egy regiment ilyen szőrös robotmacskát. Amik a legkevésbé sem élethűek, számomra nem is aranyosak. Na de ami miatt az élen végzett a robotok közt a reklám, az ez a mondat: és ha többet robocica találkozik, együtt lesik minden parancsodat....  És lehet, hogy csak nekem, felnőttként zavaró az, hogy egy élőlényre hasonlító játék lényege abban van megjelölve, hogy uralkodni lehet rajta. De szerintem ez nagyon nincs rendben. Nem az a játék, hogy parancsolsz valakinek vagy valaminek, hanem, hogy együtt játszol velük, esetleg tanítod őket, nézed, milyen trükköket tudnak, vagy te is programozol nekik valamilyen feladatot. 

Íme a videó erős idegzetűeknek: https://www.youtube.com/watch?v=okHy7lzlpE8

Az én nagyobbik gyerkőcöm domináns személyiség, rengeteg beszélgetés van mögöttünk, és még áll is előttünk arról, hogy nem parancsolhat másoknak. Hogy tiszteletben kell tartania, hogy másoknak nem mindig ugyanaz az elképzelése, mint neki. És nem mindig azt csinálják a többiek, amit ő akar. Nem egyedi eset, nem is kirívó, viszont az ilyen jellegű játékok baromira kártékonyak, mivel pont azt erősítik, hogy mindennek te vagy az ura és parancsolója. Ráadásul köze nincs egy élő állatnál megjelenő felelősséghez sem, hiszen egy robot nem kér enni, inni, ha nincs kedved foglalkozni vele, csak kikapcsolod. Nem veszi zokon, ha rá se nézel 3 hétig. Úgyhogy tényleg nem értem, miért lett most ennyire népszerű az ilyen típusú játékok gyártása. Azt persze nem tudom, hogy milyen eladási számokat produkálnak, hogy tényleg ekkora igény van/lesz ezekre a majdnem igazi állatokra. Remélem, hogy a húsvéti reklámok közt már nem szerepelnek.

4. Pufi Röfi

Egy játék, aminek a lényege, hogy halálra tömsz egy malacot. Na jó, nem halálra, mert ruha van rajta, és a játék vége, hogy az öve nem bírja a hastágulást, és elszakad. Nem világos sajnos számomra a reklám alapján, hogy az nyer, akinél szétszakad az öv, vagy pont ellenkezőleg, ő veszít. Nem igazán látom magam előtt a képet, hogy lelkesen ülünk családilag a röffencs körül, és hihetetlenül átszellemülten  tömjük hamburgerrel. Azt pláne nem értem, miért jó, ha egy játéknak a célja a halálba zabáltatás. De lehet, hogy csak a gyermeki én veszett ki belőlem.

https://www.youtube.com/watch?v=BmidqynGHFQ

3. Undi Guszti

Egy nagy, amorf férfifej hatalmas orrlyukakkal és orral, amiből gusztustalan figurákat kell kihúzni. Előzetesen kártáykat kell a pakliból húzni, és ha a kibányászott dolog megegyezik a kártyán szereplővel, akkor nyertünk. Vagy valami hasonló. Szintén egy olyan játék, ami sutba dobja milliónyi szülő kétségbeesett tanítási kísérletét arra, hogy ne piszkáld az orrod!! Mert gusztustalan, mert marhára nem higiénikus. Erre itt egy társasjáték, ahol nem is a saját orrunkban kell könyékig túrnunk, hanem máséban. Wow, hogy ez nem nekem jutott eszembe. Mindenesetre ilyet sem fog kapni egyik csemeténk sem, az biztos.

https://www.youtube.com/watch?v=QDizYz1zl7g

2. Szuper Mágikus Jinn

Nehéz volt győztest hirdetnem, és tényleg csak egy hajszállal csúszott le az első helyről ez a csoda. Valami tigrisnek látszó izé kitalálja, mire gondoltál. Na persze előtte meg kell adnod pár kritáriumot, hogy mik közül találgasson ez a szuoer mágikus jinn. Amit kb. így képzelek el: az állat rovatba be van táplálva a pillangó, elefánt és tigris. A gyerek benyomja, hogy állat, mire felharsan a kérdés: veszélyes az emberre? Igeen. Tigris? Igeeen. Húúú, aztaaaa, honnan tudtaaaa. Tényleg azért nem értem ezt a játékokt, meg azt se, aki kitalálta, hogy egy barkochba játék emberekkel sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb. Vagy ez olyan elhanyagolt egykéknek van kitalálva, ahol a szülő még barkochbázni sem szeretne a gyerekkel 5 perc erejéig? Nem értem, tényleg. 

https://www.youtube.com/watch?v=iocfVtMwnUw

1. Potyi, a flamingó

Jöjjön hát a győztes, Potyiii! A flamingó, ami irritáló fejhangon dalolja végtelenítve, hogy úú-úú, mennem kell, ú-ú mennem keeeelll. Majd a reklámban elég zavarosan összevágott jelenet miatt olyan, mintha a saját székletét etetnéd meg vele újra és újra.

Félreértés ne essék, nekem is volt pisilős babám, de az csak pisilt. És tudom, hogy sajnos sok gyerek küzd a kakilással,pisiléssel. Nem tartom kizártnak, hogy ilyen célzattal készült ez el, de szerintem bizarr egy wc-n trónoló flamingó, aminek a nyaka olyan, mint egy perisztaltikus mozgást végző bél. És még irritáló is. Szerintem a műfajban sokkal jobb pisilő-kakiló babák vannak, amik talán kicsit emberközelibbé teszik a problémát.

https://www.youtube.com/watch?v=dHBbuOSdRJI

Nem gondoltam, hogy valaha pizsamában fogok színházi előadást nézni, ráadásul a kanapéról, de múlt szombaton ez az élmény is megvolt. És nem, nem tiszteletlenségből voltam pizsamában, színházba mindig kiöltözve megyek, de mivel otthonról néztem a darabot, kétséges volt, hogy a kétéves és a négyéves hogy bírja majd, hajlandóak lesznek-e az apukájukkal elaludni. Emiatt harci készültségben ültem 18.30-tól.

A kisgyerekes életemben a leginkább a színházat hiányoltam, szívesen néznék akár tévés közvetítéseket is, amíg a gyerekek elérnek abba a korba, hogy komolyabb logisztikai bravúr és gyomorgörcs nélkül indulhassak megnézni egy-egy előadást.

Különösen örültem, hogy a kedvenc darabomat, a Padlást közvetítették az eszínházon keresztül, nem volt kérdés, hogy veszünk jegyet és megkérem a férjem, hogy oldjuk meg a "kimenőmet". Többször is láttam már élőben a darabot, megvan a CD, a gyerekekkel is szoktuk hallgatni a dalokat, tervben volt, hogy az esküvőnkön a Csupa csoda Padlás szóljon, úgyhogy bíztam benne nagyon, nem lesz fennakadás az internetes közvetítéssel.

Még így, tévén keresztül is libabőrözős, sírós, végigéneklős (itt végre hangosabban énekelhettem, a színházban csak tátogok) volt, nagyon jó élmény volt. Érdekes volt így nézni a darabot, sok olyan részletet láttam, amit eddig nem vettem észre, mert egyszerűen nem arra néztem az adott pillanatban.  A szereposztásban sok új név volt számomra, sem a Kölyköt, sem Sünit, sem Barrabást nem hallottam és láttam még korábban. Hiányérzetem Mészáros Máté miatt volt, nekem ő a kedvencem Barrabásként, de összességében meg voltam elégedve az új gárdával is. Na jó, bevallom, Pápai Erika gyönyörűen csengő hangja is sokszor felcsendült a fejemben, a dalok automatikusan az ő hangján szólnak a fejemben. 

Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó lehetőség, hogy olyan célközönséget is elérjenek, akinek a felutazás vagy a gyerekfelügyelet megoldása miatt évekig nem opció a színházbajárás. Szívesen néznék még így darabokat, bár az esti idősáv még mindig elég kritikus a kicsik altatása miatt. Nem gondolom, hogy az elektronikus közvetítés elszívná a színházi közönséget, és kiürülnének a kőszínházak, mivel én is úgy tervezem, hogy ha lesz rá újból lehetőség, akkor megyek élőben is megnézni darabokat. Viszont sok esetben "ott tudnék lenni" legalább a közvetítéssel, ha máshogy nem is tudnám megoldani. És igaz az is, amit írtak a Padlás végén: köszönik, hallják a tapsot. Hallhatták is, mert mi tapsoltunk, és szerintem mindenki más is így volt ezzel a darab végén, hiába volt üres a nézőtér. Mármint a kőszínházi, mert a virtuális eléggé teltházas volt. Olvastam, hogy sokan sajnos nem kapták meg a szükséges linket, hogy csatlakozhassanak. Bár bevallom, nem tudom, hogy ez milyen vásárlásoknál fordult elő, mennyire voltak last minute jegyvételek. Remélhetőleg a hibát kiküszöbölik a következő előadásig. 

Addig is tervezgetek, melyik darabot nézzem meg legközelebb.

Nem az első posztom az ovis élményekről, nem is az utolsó, mivel még 4 évnyi óvoda áll előttünk, ha a kicsi kötelező 3 évét is beszámítom ebbe. Sajnos minden fenntartásomat lassan beigazolja az óvoda, pedig valami naív idealizmussal kezdtem bele ebbe, voltak olyan botor elvárásaim és tévlépzeteim, hogy az óvodában jól képzett óvópedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel, akiknél alap az, hogy szeretik a kicsiket és tudják is őket kezelni. A tesómat idézném az elképzeléseimről: "te mégis mit gondoltál, ez egy ovi!" 

Mielőtt a fent elhangzott pedagógusi megnyilvánulásra kitérnék, leírom, mik a legrosszabb élményeim.

1. Jöjjön Anyuka, betört a gyerek feje!

A májusi újranyitás után talán egy vagy két héttel történt, hogy a szokásos félnégyes érkezésünkkor egy csapat kétségbeesett óvónő várt minket azzal, hogy a fiunk elesett, nem tudott felállni, zokog, hányingerre és fejfájásra panaszkodik. Csodás. Mindketten azt gondoljuk a férjemmel, hogy természetes dolog, ha a kicsikkel történik olykor baleset. Az viszont egyáltalán nem természetes, hogy arra érek be, hogy 4 óvónő jól hallhatóan a fülem hallatára próbál közös verziót egyeztetni arról, mi is történt. A gyerekem egyszer szólalt meg erről, hogy gyorsan futott, mire lehurrogták, hogy dehooogy, csak sétáltál, igaz?! Nem az a gond, ha nem látták (éppenséggel mondjuk érdekes, hogy elvileg a délutáni játékra sltáltak ki kettesével sorbarendezve, kb max. 10 gyerek, és senki nem látott semmit), a gond a hazudozás. Nem fenyegetőztünk perrel, kirúgatással, elmondtuk, hogy nem gond, csak tudnunk kellene, mi történt, mert a mentőknek nem mindegy, mit mondunk, milyen jellegű a sérülés. Ezt már sosem fogjuk megtudni, állításuk szerint lassú sétatempóban haladtak, mikor elesett: a fején és a csípőjén voltak sebek, a térdén és a tenyerén nem, ami egy elbotlásnál természetes lenne. Ez volt az első verzió. Három nap alatt oda jutottak, hogy igazából inkább nem mondanak semmit, hogy történt az eset. Szerencsére megúszta a gyerek, nem tört be a koponyája, enyhe agyrázkódásos tünetei javultak, estére haza is mehettünk. 

2. "Kujva dühös vagyok"

Nincsenek illúzióim, hogy nem fog eltanulni olyan szavakat a társaitól, amiket itthon nem hallhat. De amikor felcsendült a 3.5 éves szájából a "kujva mozdony", rákérdeztem, hogy szerinte mit jelent a szó. A válasza az volt, nem tudom, az egyik kisfiú mondja mindig, hogy kujva dühös vagyok, letépem a fejed. És verekszik is. Oké, mély levegőt veszek, csendben elmerengek azon, hogy miért kell felnőnie ilyen otthoni közegben egy gyereknek, ahol ezt kell hallania, majd elmagyarázom, hogy nem bántjuk egymást és nem csúfolódunk, nem beszélünk csúnyán a másikkal, mert bántó és rossz dolog. És itt jön a naív kérdésem: ugye megbeszéltétek az óvónénivel is ezt? Nem, sosem szólnak....Ezt azért nehezen hiszem, hogy a nyári 6fő/csoportos időszakban a folyamatos felnőtt felügyelet mellett egyszer sem hallotta senki, hogy van egy gyerek, akinek a vitakultúrája nem épp megfelelő. Pár hete érezhetően zavarta valami a fiunkat, frusztrált volt és levert. Kiderült, hogy ez a dolog piszkálja őt, szimpatikus neki ez a kisfiú, de nem tud mit kezdeni ezekkel a kirohanásokkal, agresszióval és ami a legfontosabb, az erre adott reakció hiányával.

A szülői értekezleten rákérdeztem, mire azt a választ kaptam, hogy igen, tudják ki ez a problémás gyerek, bízzak az otthoni jó példa erejében. Na meg, az én gyerekem is temperamentumos, és ebből fakadnak konfliktusok, két dudás egy csárdában tipikus esete. Aha, értem én, csak nálunk éppen az a tanítás lényege, hogy nem az agresszió a megoldás, hanem a megbeszélés, kompromisszum. Ha az óvodában nem ezt a példát látja, akkor összezavarodik, mert az otthoni világ és az óvodai világ közt túl nagy lesz az eltérés, nem tudja, minek feleljen meg. Mondhatnám stílusosan, hogy kujva dühös vagyok, mikor ennyivel elintézik a kérdést.

3. Csúfolódás

Szintén a nyári, kiscsoportos óvoda alatt került elő a csúfolódás problémája. A kisfiamat és a barátját nagyob gyerekek kipécézték maguknak és szekálták: elvették a kismotort tőlük és ducinak hívták őket. Az egy dolog, hogy nem azok, meg nem is értik ezt a szót, de tökéletesen érezték, hogy valami bántót mondtak nekik. A kisfiam szomorú volt miatta napokig, emlegette a dolgot. Ismét kérdeztem, hogy ugye megbeszélitek az oviban, hogy csúfolodni nem szabad, mert megbántod vele a másikat. A válasz sejthető. No nem baj, nem vagyok ijedős, a következő alkalommal jeleztem az óvónőnek, hogy fennáll ez a probléma. És érkezett a sablon válasz: jaj, nem is vettük észre. Gondolhattam volna, kb 20 gyerek udvari játékát 6 felnőttnek végigkísérni nem lehet. 

És elérkezünk az elmúlt hetekhez, amikor is a kisfiam viselkedésében megindult egy negatív irányú változás. Dühkitörések, növekvő agresszió, dekoncentráltság. Múlt héten többször említették, hogy rosszul viselkedett, nem fogadott szót, kifordult magából. A pénteki focin tényleg elképesztő volt nézni, hogy semmit, de tényleg semmit nem hajtott végre a feladatokból, a mélypont az volt, mikor skandálni kezdte az edzőnek, hogy kaka bácsi (igen, újabb ovis tudomány). A héten vízhiány miatt el kellett hoznom ebéd után, ekkor hangzott el a címbeli mondat. Kilépett a csoportszobából az öltözőbe az óvónő, ahol nem csak én voltam, majd közölte, hogy várjunk még, mert megy a meseolvasás. Mellékesen pedig benyögte ezt a mondatot. Maximálisan egyetértek és el is várom, hogy informáljuk egymást a gyerekről, szerintem kritikán aluli a kommunikációja az ovinak, amit megkoronáztak (hahh, de pocsék szóvicc) a vírus miatti intézkedéssel: kapuban kell leadni a gyerekeket, az óvónővel semmi kapcsolat nincs. De! Könyörgöm, ha azt látja, hogy baj van a gyerekkel, annak a közlésére szerinte ez a legjobb mód? Ebben a stílusban? Én nem a címbeli választ adtam, hanem elsírtam magam, hogy soron kívüli időpontot fogok kérni a neurológushoz, mivel a csónakfejűség állapotromlásának egyik jele is lehet, és én is érzékelem a változást, de ez az a pont, amikor inkább kérek egy konzultációt, hogy kizárjuk a legrosszabbat. Erre azonnal stílust váltott, és megkérdezte, hogy akkor lehet, hogy nem így kén kezelnie a gyereket, hanem megértőbben? Gratulálok, hogy nem először kérdez és konzultál velem, hanem prejudikál és értelmetlenül bünteti a gyereket. Az év pedagógusa díjat azt hiszem, nem neki kell odaítélni. 

Hosszan beszélgettünk a férjemmel és a szüleimmel, hogy ha a szervi okot kizárják, akkor mi lehet a viselkedésbeli változás oka. A családban nem volt haláleset, sem válás, nem költöztünk, nem született kistesó, így nem gondolom, hogy itt van az ok. Azt viszont már elképzelhetőbbnek tartom, hogy a vírus miatti stressz, ami igenis érezhető az óvodában is (megváltozott szabályok, folyosói beszélgetések, naponta változó csoportbeosztás és óvónők), valamint a fenti dolgok összeadódtak nála. Az, hogy az óvoda nem akarja vagy tudja kezelni a gyerekek közti, amúgy természetesen felmerülő konfliktusokat, na az gáz. Még nagyobb gáz, hogy azt érzem, a gyerekemet előre elkönyvelték temperamentumosnak, balhésnak, tehát ha vita van, meg se kérdezik, mi történt, hanem reflexből az én gyerekem áll büntetésben. Ezt támasztja alá egy friss eset, amit a fiam és a barátja is ugyanúgy meséltek el, függetlenül egymástól. A kisfiam nem akarta hagyni, hogy a barátja mással játsszon (ez is egy új élmény neki, hogy a barát nem azt jeletni, hogy csak ketten lehetnek jóban, illetve, hogy nem marad egyedül, ha épp a barátja mással játszik), emiatt húzni kezdte a kezét. Erre egy fiú odament és hasbaverte többször. A fiam visszaütött, megütött egy kislányt is, aki szintén ott volt. Az óvónők pedig csak az én fiamat büntették meg. Állítólag, mert nem látták, hogy a másik is verekedett. Kérdem én, nem beszélték meg a gyerekekkel, hogy mi történt? Nem magyarázták el, mit tettek rosszul? És nem mesélték el, hogy a barátságnak mi a lényege és miért nem megoldás az agresszió?? Megint annyit tudnék mondani, hogy kujva dühös vagyok. Mert ezt igenis elvárom az ovitól, akkor is, ha leterheltek, ha alulfizetettek, mert a gyerekek szellemi és szociális fejlődése múlik ezeken a dolgokon. Hiába vagyok én itthon a jó példa, ha a nap nagy részében meg ennek totál ellentmondó környezetben kell lennie a gyereknek. Arról nem beszélve, hogy egy gyereket beskatulyázni és rásütni 3 évesen a rossz és agresszív bélyeget iszonyúan mérgező. Erre nem mentség sem a fizetés, sem a fárasztó napi munka. Kujva dühös vagyok, de folytatom a szélmalomharcot. Kérek fogadóórát és beszélek a tanerővel, mert én ebben hiszek. Hogy meg kell beszélnünk a dolgokat. 

A 21. században, a nyugati civilizációban élve jó dolgom is van, ha fogamzásgátlásról van szó. Sokféle eszköz vagy gyógyszer közül választhatok. Látszólag.

Ugyanis, ha kicsit közelebbről megnézzük a dolgokat, akkor a pearl indexen rosszul teljesítő módszereket köszönöm, de nem kérem. Van belőlük bőven, a helyi hatású fogamzásgátlók eredményessége annyira kérdéses, hogy inkább nem hazárdíroznék ezzel.

Hormontartalmút nem szeretnék, épp elég a pajzsmirigy alulműködésem, nem szeretném terhelni a rendszert még egy plusz hormon-beavatkozással. A fogamzásgátlók ráadásul, az arra hajlamosaknál trombózist okozhatnak. A toxémiás és magasvérnyomásos terhességeim után épp elég kockázatot szereztem a későbbi vérnyomásproblémákhoz, így ezt nem szeretném a listára felvenni még ezt is.

A két várandósság közt, illetve előtte óvszerrel védekeztünk, ami biztonságos és teljesen rendben is van, de hosszú távon ennél kevésbé macerásat szerettem volna. Anyukám tanácsa az volt, hogy innentől inkább ne szexeljünk a hagyományos módon. Mondtam, hogy ezt így 30 évesen, egészséges szexualitással kizártnak tartom, úgyhogy igen, a viccbeli összeszorított lábak persze kiváló megoldást nyújtana, de ezt inkább 30 év múlva gondolom megvalósíthatónak.

Az internetet böngészve találtam a rézgyöngyre, ami kvázi egy hormonmentes spirál, csak éppen a formája más. A korábbi nőgyógyászommal átbeszéltem a dolgot, ő jó szívvel ajánlotta ezt a módszert. A sors fintora, hogy mire kiköltözött külföldre, az én ciklusom még nem állt be, úgyhogy végül nem vele vittük végig ezt a projektet. Márciusban kezdtem újra menstruálni, nyárra már fixen be is állt a rendszer, úgyhogy egy kicsit bonyolultabb (a covid ebbe is bekavart) keresési folyamat után megtaláltam az új orvosomat. Akit a korábbi orvos ajánlott maga helyett, covidos részlegre lett átirányítva, így hozzá nem mehettem. Egy másik, szimpatikus kollégájuk lelkiismereti okból ilyet nem vállal (itt nyitnék egy zárójeles megjegyzést, ugyanis szerintem az ő lelkiismereti dolgai a saját testére kellene, hogy kiterjedjenek, orvosi esküjébe ugyanis belefér a biztonságos fogamzásgátlási módszerek biztosítása a pácienseknek, amiről nem neki tisztje dönteni). A tesóm által javasolt orvos rendelője a covid miatt csak meghatározott napokon fogadott hívásokat, amikor kérhettem volna időpontot. Végül a legjobb barátnőm orvosának a kollégája lett a befutó, ugyanis nem elég megfelelő orvost találni, de annak olyan időpontban kell rendelnie, mikor az ember lánya a vérzése végén jár, ugyanis ekkor kevésbé fájdslmas a beavatkozás.

És akkor elérkeztünk a konkrét tapasztalatokhoz. Olvastam, hogy kellemetlen lehet a felhelyezés, a korábbi orvosom is mondta, azzal, hogy ha zárt méhszájjal szeretném felrakatni, bódítást javasolna. Ebből inkább nem kértem, elégnek érzem egész életemre a két császármetszést és a küretet, ha lehet, nem szeretnék ilyen beavatkozást. Az új orvosom kicsit megijesztett, mikor azzal kezdte, hogy jól átgondoltam-e és ezt szeretném-e. Mondtam, hogy igen, de miért, ennyire fáj? Hááát, kibírható a legtöbbeknek...Ajaj, ha egy férfi orvos egy beavatkozásra azt mondja, hogy kellemetlen, az igazából azt jelenti, hogy piszkosul kellemetlen, fádalmas. Vajon mit jelenthet akkor, ha szerintük is fájdalmas egy beavatkozás? Inkább nem kezdtem ezen agyalni, gyorsan rávágtam, hogy oké, csináljuk! Mint kiderült, félúton is dönthetünk úgy, hogy ez nem fog menni, inkább legyen bódítás a vége. Utólag visszatekintve, nem a felhelyezés a legrosszabb, az egy elhúzódó méhnyakrák-szűrés élményét adja. Na de amikor egy csipesszel (?) megfogják a méhet (elnézést, nem orvos vagyok, csak az emlékeim vannak arról, mit mondott az orvos), na az azért nem olyan érzés, amit sűrűn szeretnék átélni. El is hagyta a számat egy basszus, ez fáj!! Szerencsére az orvos nagyon normális, megnyugtató volt, előre megbeszéltem vele, hogy előfordulhat, hogy sziszegek, vagy kicsúszik ez-az, mondta, hogy semmi gond, én vagyok a folyamat fájdalmas végén, simán jogom van ehhez. Megdicsért a végén, hogy jól csináltam. Szerencsére a felhelyezés pár perc, nem kell sokáig a kínpadon lenni, 

A tájékoztatóban olvastam, az orvos is megerősítette, hogy erősebb vérzés és pecsételés jelentkezhet, de az eszköz azonnal működik, nyugodtan ki is próbálhatjuk már aznap. Mondtam, hogy köszönöm, de jelenleg inkább azskéta leszek még egy ideig, amíg ezt kiheverem.

Nos, én sajnos hozom a papírformát. Mióta felrakták a gyöngyöt (1,5 hónapja), lényegében folyamatosan vérzek vagy vérezgetek. Kb. egy hét volt a leghosszabb egybefüggő időtartam, amíg semmi nem volt. A 6 hetes kontroll szerint a gyöngy a helyén, minden rendben. A tüneteim egyéni érzékenység függvényében fognak elmúlni. Már ha egyáltalán. Most azt gondolom, hogy fél évet adok ennek a dolognak, de ha ez így marad, inkább búcsút mondok az 5 éves használatnak és levetetem. Bár kétségkívül hatékony módszer a nem kívánt terhesség elkerülésére a folyamatos vérzés, de azért nem akkora buli.

Csak halkan jegyzem meg, hogy én szívem szerint kértem volna a művi meddővé tételt a második császárom alatt, ugyanis két veszélyeztetett terhesség, szövődményes szülés és egy genetikai csontosodási rendellenesség után határozottan, felelősségteljesen tudom azt mondani, hogy nem szeretnék több gyermeket. Örülök, hogy életben vagyunk, hogy nem lett komolyabb baj, hogy a fiúk nem a súlyosabb formájától szenvednek ennek a genetikai problémának. Nem szeretnénk kockáztatni, De a jogi környezet nem teszi ezt lehetővé, mert nem vagyok 35 éves, és csak 2 gyerekünk van. Bár nem gondolom kevésbé elfogadhatónak az érveimet, de nincs mit tenni. 

"Miért nem lettem éles, tiszta szellem?
A fájdalomnak testet mért adok?
Miért fordultam békességem ellen?
Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?
Azt hittem: épp így leszek halhatatlan.
Vagy – tudom én? Az érv nem izgatott,
csak foganni és teremni akartam,
csak fogadni a teremtő magot.
—
De aki a magot magába fogadta,
megnyílik az idő mélye alatta,
világok méhe vajúdik tőle –

ki tudja, kit ránt elő belőle,
szűk üregekből tág levegőre,
messzi időkből kit tol a létre,
újra ölésre, új ölelésre."

Szabó T. Anna verse gyönyörűen foglalja össze azt az érzéskavalkádot, amit az első fiam születése óta érzek. És most nem is azzal a részével szeretnék foglalkozni, hogy milyen okkal szerettünk volna gyereket. Nincs egy konkrét, meghatározott cél vagy indok, ami miatt azt éreztem, hogy a férjemmel szeretnék családot alapítani. A vers első része az, ami teljesen mellbe vágott, mert annyira tökéletesen írja le, mi is kavarog bennem. Én eddig a halandóság félelmeként fogalmaztam meg. Amikor elképzeltem, milyenek leszünk családként, milyen lesz a karomban tartani a gyerekünket, bizony abban nem szerepelt ez a pusztító félelem. 25 éves voltam, mikor megfogant az első fiunk. Ebben a korban, hacsak nem küzd az ember valamilyen komoly betegséggel, még nem igazán foglalkozik önnön halandóságával. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy ismerhettem a nagyszüleimet, sőt, az egyik dédnagymamánk is sokáig az életünk része volt. Egészen eddig tehát nem volt közeli élményem az elmúlás. Aztán sajnos az egyik nagypapám elment. Azt még el tudtuk neki mondani, hogy babát várunk, de már nem várta meg az első dédunokáját. Pedig hogy örült volna neki! Sokszor eszembe jut, hogy az a gyerekek iránti rajongás, amiben mi is lubickoltunk minden nyáron, mikor náluk voltunk, az biztosan még nagyobbá duzzadt volna benne, ha láthatja a dédunokáját. 

Aztán jött a szülés. Nem várt műtét, különösen nem várt nagy vérveszteség, pánik a műtőasztalon. Itt legyintett meg először a halandóság félelme. Gyomorszájon vágott óriási erővel, az kattogott bennem, hogy nekem maradnom kell, olyan nem lehet. hogy ne én neveljem fel a fiam. Aztán a felépüléssel ez az érzés elhalványodott, visszavonult. A kisfiam koponyaműtétje kapcsán jött elő abban a formában, hogy az nem lehet, hogy az én halandóságom később érjen ide, mint az övé. És azon az őszi napon ez a két félelem erős gyökeret vert bennem. Nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap rettegek attól, hogy meghalok, vagy hogy a gyerekeim meghalnak. De minden olyan alkalommal, mikor nem várt egészségügyi probléma üti fel a fejét: akár nálam a második császármetszés utáni komplikáció, akár a másik kisfiunknál felmerülő koponyacsontosodási zavar lehetősége, ez a félelem bizony előkúszik. Nem szeretnék 100 évig élni, sőt a 90-hez sem ragaszkodom, bár nőági rokonaim elég magasra tették a mércét. Azt szeretném, ha látnám a két fiunkat révbe érni, boldog emberré cseperedni, szeretném, hogy tudjam őket segíteni és támogatni, amíg testi és szellemi értelemben is ép vagyok. Ha ez 60 évet jelent, akkor addig. Szerintem nem irreális elvárás ez, és mégis elő-előjön a félsz, hogy megvalósul-e.

A szüléseim előtt sem szerettem, ha filmekben vagy könyvekben egy gyerek meghal vagy szenved. A fiúk érkezése óta viszont tényleg nem tudom elviselni, mert fizikai fájdalmat okoz. Inkább ellapozok vagy nem nézem meg az adott jelenetet. Mikor mentünk a kisebbik fiunkkal a röntgenre, hogy kiderüljön, kell-e műteni, előző este teljesen rosszul lettem. Hányás, fejfájás, sírógörcs. Aztán a pozitív hírek hallatán óriási megkönnyebbülés, nyugalom. Törékeny egy nyugalom ez az asztmás kicsivel és a csónakfejű naggyal. Minden fulladás, minden olyan tünet. ami a koponyarendellenesség visszatértére utal, bekapcsolja ezt a zsigeri félelmet. Állítólag egy kínai mondás azt tartaja, ha nyugodt életre vágysz, ne legyen gyereked. Nem tudom, hol olvastam ezt, vagy hogy van-e ilyen mondás bárhol a világon, de azért van benne igazság. Mert ez a félelem és folytonos aggódás azóta van bennem, mióta anya lettem. Ami nem jelenti azt, hogy nyugodt életre vágyom. Ugyanis félelem ide, aggódás oda, a világom így teljes, hogy gyerekeim vannak.

A zárszó pedig nem is lehet más: "Miért nem lettem éles, tiszta szellem?/A fájdalomnak testet mért adok?/Miért fordultam békességem ellen?/Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?"

Körülbelül egy éve voltunk  Ginánál színtanácsadáson, amiről be is számoltunk itt, mert egy érdekes és jó program volt. Most belevágtunk a True Colours egy másik szolgáltatásába, a testalkatelemzésbe és stílustanácsadásba. Szerintem nem vagyok (voltam) egyedül azzal a gondolattal, hogy nekem már nem tudnak újat mondani, annyi női magazin cikk és internetes válogatás átböngészése után én aztán jól tudom, hogy milyen alkat vagyok és mi áll jól. Tinikorom óta gondoltam amúgy megingathatatlanul, hogy én körte vagyok. Mert mindig volt egy látható méretkülönbség az alsótestem és a felső közt. Versenysúlyom és testem idején sem volt kicsi a fenekem, ahogy a csípőm se volt soha keskeny. Mellem viszont a szoptatásig nem igazán volt. Ennek megfelelően igyekeztem takargatni magam alul, elég sokáig nem szerettem a shortot vagy a minit, mert mindig az az érzésem támadt, hogy mindenki azt gondolja, mennyire elefántlábú vagyok. Volt még egy mániám, mégpedig nadrágvásárlásnál mindig egy számmal nagyobbat vettem. Ugyanis fóbiává tupíroztam ezt az alsótest-utálatot, és úgy gondoltam, hogy az lesz a legelőnyösebb, ha semmiképp sem feszül rám a nadrág. A legborzasztóbb választásom egy extrém módon bővülő szárú trapéznadrág volt, ami ráadásul csípőfazonú volt. Ezekre épült még a sok családi vélemény: szoknya és ruha érjen térdig, soha ne vegyél bokáig érő ruhát, mert a földbe nyom,stb.

A felvezetőből sejthető, hogy bizony mellélőttem testalkatilag és stílusügyileg is. Kiderült ugyanis, hogy nem körte, hanem homokóra vagyok, annak is a cselló változata. Az én fejemben mindig anyukám volt "A homokóra", sokkal nagyobb mellekkel és hangsúlyosabb derékkal, mint én. De a tükörben tényleg egyértelműen látszott, hogy bizony a vállam és a csípőm közel azonos szélességű, és igenis van derekam, hiába kúszott fel rám 10 kiló a két szülés után. Mikor felmértük a testarányaimat, átbeszéltük, hogy milyen fazonok a jolly jokerek, amikből bátran építkezhetek. Emellett végigvettük, hogy milyen anyagok a legideálisabbak, és milyen optikai trükköket érdemes bevetni a ruháink kiválasztásánál. Szerencsére ezen a tanácsadáson sem kellett könnyes búcsút intenem a kedvenc fazonjaimnak. Viszont kaptam jópár tanácsot, ami netes cikkek ide, női magazinok oda, bizony új információval szolgáltak. Nagyon jó, gyakorlatias a tanácsadás, tényleg használható és könnyen érthető tippeket ad Gina, ami nagyban segíti a jövőbeli vásárlásokat. Mikor jövőre vissza kell térnem a munka világába, tiszta lappal indulok a ruhák terén, a régi gardróbomnak ugyanis búcsút kellett intenem. Viszont lesz egy jó alapom, hogy miket válogassak össze magamnak.

És csak hogy cáfoljuk, hogy az ikrek mindenben tök egyformák, kiderült, hogy a színtupusnk mellett a testalkatunk sem teljesen azonos, a tesóm a homokórának a lágy változata (majdnem körtébe hajló már), ami meglepő volt, tekintve, hogy gimiben a baráti négyesfogatunk mindig az ő dekoltázsát irigyelte...de hát most már tudjuk, hogy nem is igazán a mell, hanem a váll-derék-csípő arány teszi a homokórát. Olyan hatalmas eltérések nincsenek a két altípus között, de amíg a csellónak egy vékony öv kifejezetten ajánlott, addig a szélesebb cspőjű, alig hangsúlyos derekú lágy homokórának ez már tilos (legalábbis nagyon nem javasolt, Gina szerint semmi nem tilos, amiben az ember igazán jól érzi magát. Ez amúgy roppant szimpatikus hozzállás és nem is rettenti el az ember lányát annyira egy-egy tanácsadás, zárójel bezárva).

Ahogy a színtanácsadást, úgy a testalkatelemzést és stílustanácsadást is jó szívvel tudom ajánlani, nagyon jó barátnős/testvéres/anyukás program. És tényleg sokat segít, hogy az önbzalmunk kicsit erősödjön, hiszen itt is mindenki megismerheti, mi a legelőnyösebb számára. A fókusz az előnyökön van, nem pedig azon, hogy mi nem áll jól. 

Azt szeretném az elején leszögezni, hogy a férjem tényleg partnerként vesz részt a családi életünkben, szó nélkül megcsinál egy csomó dolgot (mosogat, mosogatógépet pakol, fürdet, altat, öltöztet, pelenkát cserél). De. Mert van de. Vannak olyan háztartási feladatok, amik valahogy sehogy nem akarnak kikerülni a hatáskörömből. Pedig próbálkozom. Ezek miatt az alábbi nemesi címek tulajdonosának érzem magam.

1. A zoknipárosítást felszentelt papnője

Igazából lehetnék szárazruha-beszedési manager is, mert nemcsak a zoknikat, de minden beszáradt ruhát én szedek le és rakok el a megfelelő helyre (vasalatlan-szekrény-gyerekszoba háromszögben kell csak mozogni). Voltak kísérleteim az elmúlt 5 évben arra, hogy néha életem párja is beszálljon ebbe a bizniszbe, de csak pár alkalommal jutott el a leszedésig. A ruhák viszont soha, de soha nem kerültek be a helyükre. Biztos az Y kromoszómában van valami pakolásgátló funkció. A rekord 3 hét volt, amíg elnéztem, hogy a kupac összehajtott ruha vajon besétál-e a szekrénybe, vagy örökre a kanapé karfáján fog heverni. 

2. A bevásárlólisták őrzője

Nem tudom, hogy miért, de a családunkban szétnézve ez valami bevett dolog, vagy karmikus feladat, nem tudom. Mindenesetre bevásárlólistát is csak a nők írhatnak, esetünkben ugye én. Már ha tovább akarok menni a sör és rágcsa tételeken, mert ezeket sikerül leírnia a férjemnek, ha megkérem, hogy írjon listát. Bevallom, néha teher, hogy mindig nekem kell naprakésznek lenni, hogy a hirtelen jött most azonnal menjünk a boltba terveknél legyen egy listánk, ami alapján nem felejtünk el semmi fontosat, és nem céltalanul lődörgünk a boltban. Pedig ki van ám készítve a hűtőre a papír, mellette a ceruza, megkértem sokszor, hogy ha észleli, hogy valami alap dolog kifogyott, írja fel. Bízom benne, hogy legalább ezen a téren áttörést tudok majd elérni. A zöldség-gyümölcs-kenyér rendelést amúgy is én intézem, úgyhogy nagy segítség lenne, ha legalább a többi dologban megoszlana a feladat, hogy ne azzal érjünk haza, hogy na, ezt is elfelejtettük.

3. A gyerekpizsamák kikészítésének mestere

Ha nem készítem oda fürdés előtt a pizsamákat, akkor a férjem csak a vízből kiemelés pillanatában fogja ezt észlelni, és 10 percig pucér gyerekek rohangálnak mindenfelé, jobb esetben nem lepisilve semmit. Nálam megvan a rutin, hogy kipakolom a törölközőket, pizsamákat, kádat kisikálom, aztán engedem a vizet. 

Nem nagy dolgok ezek, mégis a napi feladatokat megdobják 30-40 perccel, ami azért már nem kevés. És mentálisan néha igenis marhára fárasztó, hogy az óvodai dolgok mellett még ezek is csak rám hárulnak. A főzés, vasalás, ovis cuccok kikészítése mellett. Az utazásokhoz a pakolásról (akár bepakolás, akár kipakolás) már nem is beszélve. És most még nem dolgozom, tehát több az időm ezekre. A sokszori kérés valamiért hatástalan, pedig tényleg csomó mindenben megvan a munkamegosztás, automatikusan működik is. De ezekben valahogy nem. 

Az írás közben szünetet tartottam, mert lejárt egy mosás. És ez adta még a kiegészítéshez az ötletet. A mosásba tett ruhák kizsebelése. Na nem a gyerekeké, meg az enyém, azt intézem én. Hanem kizárólag a saját ruhái. A héten 3 mosásból 3x volt tiszta zsebkendőcafadék az összes ruha. Idegesít. És nem, nem fogom átvenni egy felnőtt, értelmes férfitól ezt a feladatot, mert nem vagyok hajlandó asszisztálni ehhez. Inkább elmondom kétezerszer, hogy tegye meg. Tiszteljen meg azzal, hogy nem teszi tönkre a munkámat, és nem csinál extra porszívózást azzal, hogy nem képes egy félperces műveletre. 

Komolyan érdekelne bármilyen javaslat v agy bevált gyakorlat, hogy ahol ezek a feladatok is egyenlően oszlanak meg a két partner közt, ott vajon mi hozta az áttörést? 

1. Napi 2 óra alvással emberként funkcionálni

Igen, ez az első, és a számomra legnagyobb teljesítménye minden kisgyerekes anyukának (és azon apukáknak, akik nem alszanak vígan a síró csecsemőtől függetlenül). Sok cikk született már a témáról, hpgy az alvásmegvonás kínzás, hogy meddig lehet bírni alvás nélkül, milyen káros hatása van a minőségi alvás hiányának. Jelentem, lassan 4 éve nem aludtam egybefüggően 6 órát (volt pár nap, mikor sikerült 5-t, akkor azt éreztem, hogy egyhetes wellnessprogramon voltam), ennek ellenére élek. Úgy gondolom, még az elmém sem bomlott meg túlzottan, bár a memóriám és koncentrálóképességem érezhetően kopott az évek alatt. Azokon a napokon is képes vagyok menedzselni a két gyerek programját, mikor fogzás vagy betegség miatt 20 percenként ébred a kicsi, és az összesített alvásmennyiség nem éri el a 3 órát. Úgyhogy ne ijedjen meg senki, aki még gyerekvállalás előtt áll, abszolút túlélhető ez a pár év. 

Persze ehhez hozzátartozik, hogy napközben voltak pótalvásaim, mikor a gyerkőcök szinkronban aludtak, én is ledőltem.

2. Naponta 10x elénekelni ugyanazt a dalt

A legtöbb kisgyerekes szülőnek megvan Az altató dal, amire a csemeték szépen, lehetőleg minél gyorsabban álomba szenderülnek. Nálunk a második fiunk igényelte az éneklést, a nagy a csendes babakocsis tologatás módszerét választotta. Az altatónk pedig Weöres Sándor klasszikusa, a Bóbita. Biztos vagyok benne, hogy már mindhárom szomszéd kívülről fújja, ugyanis délben indul a menetrend szerinti Bóbita járat az udvaron. A legsikeresebb altatásokkor elég 3x elénekelnem, de volt már, hogy 20 percen át dalolásztam. Nincs jó hangom, úgyhogy ezúton is elnézést kérek a szomszédoktól, akik naponta élvezik a koncertjeimet.

3. Más ember fürdővizében fürdeni

Na jó, igazából a tesómmal kicsiként együtt fürödtünk, de amióta a gyerekek megvannak, az ő vizükben vagy én vagy a férjem még lefürdünk. A babapisi bőrfiatalító hatásáról remélem, hogy majd születnek tudományos cikkek. Ez a rituálém lassan majd kikopik, pláne a homokozási szezonban, mivel annyi üledék van a fürdővizükben, amitől biztosan nem leszek tisztább. 

4. Más által megkezdett ételt megenni

Elég híresen finnyásak voltunk a tesómmal, nem ittunk egymás poharából, nem ettünk egymás ételéből, nem ettük meg a másik maradékát ("harapott, nem kell!". Ma már szemrebbenés nélkül eszek meg egy félig elcsócsált babapiskótát, rutinszerűen úgy tervezem az ebédemet, hogy megvárom a kicsi maradékát, aztán szükség esetén még kipótolom az adagot. Persze van az a szint, amit semmi pénzért nem vennék a számba, de a gyerekkori énem biztos elborzadna azon, mennyi harapott ételt eszem.

5. Szőrös lábbal utcára menni

Tiniként akár egy szál szőr látványa is depresszióba sodort, kínosan éreztem magam egész nap, mondván, hogy biztos mindenki azt nézi, hogy szőrös a lábam. Bezzeg a szülések óta a 3 napja borotváltam pont az az állapot, amivel vígan kimegyek, akár még sortban is. Mert tudom, hogy úgyse nézi senki, ha meg nézi, az sem zavar. Ezért a lazulásért nagyon hálás vagyok, sok felesleges szorongástól kíméltem volna meg magam, ha előbb tudaosítom, hogy ezek a dolgok csak engem zavarnak.

A sor persze még bőven folytatható lenne, mert nemcsak a babavárás a másállapot, hanem az egész anyaság is. Olyan rejtett szupererők törnek felszínre, hogy az ember csak ámul.

Nem tudom, mióta lett a közvélekedésben szitokszó a "gyeses anyuka", másik nevén "otthon lévő anyuka", de amióta a nagyobbik gyerkőc óvodás, nagyon erősen érzem az új státuszom súlyát. Bár hazánkban nem dívik hivatalosan a kasztrendszer, de az elmúlt időszak tapasztalata alapján mégis azt érzem, hogy ezzel a szereppel, hogy otthon nevelem a gyerekeinket, valahogy megbélyegződtem. Merthogy ugye otthon vagyok. De jó is az anyukáknak, akik csak úgy otthon vannak. Nyilván semmit nem csinálnak, csak párnákon hevernek, koktélt szürcsölnek és nevetnek a dolgozó nép tagjain. És ezt a reakciót éppen az óvoda felől kapom leginkább, ahol azért azt gondolnám, megértik, hogy milyen szocializációs szerepe van az intézménynek, illetve azt sem kell külön elmutogatnom nekik, mennyire nem egyszerű gyereket nevelni.

Ami kiverte a biztosítékot már télen is , az az óvoda diszkriminatív gyakorlata, ahogy teljesen más emberként kezelik a "gyeseseket" és a "dolgozókat". A gyesesek minden alkalommal megkapják, a faliújságon virító plakát és szóbeli lelki terror formájában is, hogy ugye nem akarjuk itt altatni a gyereket, sőt, ugye leginkább óvodába se akarjuk járatni, csak papíron. Mert akkor kevesebb munka van velük. Az persze nem érdekli őket, hogy a kisebb gyerek napirendjével totálisan ütközik a déli (igazából fél1-1 közti) elhozatal, ahogy az se zavarja őket, hogy ha a munkábaállásomig csak napi 3 órákat jár a nagyobb gyerek oviba, akkor úgy kezdi az iskolát, hogy vajmi kevés fogalma lesz arról, milyen is egész nap távol lenni otthonról. És én ezt egyáltalán nem tartom jónak. A törvény alapján 3 éves kortól kötelező az óvoda. Pont. Akit felvettek az adott intézménybe, annak joga van járni, bent aludni, térítés ellenében bent étkezni. És ehhez senkinek semmi köze. A szülők joga és felelőssége eldönteni, hogy ebéd előtt/után/alvás után hozzák-e a gyereket. Az az érvelés, miszerint nekik kényelmesebb lenne a kevesebb munka, nos igen, ez mindenkinél így van. Nem vitatom, hogy a legkényelmesebb az lenne, ha senki nem vinné be a gyerekét. De azt nem óvódának hívják. Elképzelem, amint megmondom a főnökömnek, hogy az akták felét ne adja ide, hanem oldja meg. Mert nekem ez kényelmesebb. Szerintem azonnal kezdhetném csomagolni a dolgaimat és intézni a kilépő papírjaimat. 

Az óvodák márciusi bezárása után jött 2,5 hónapnyi szünet. Mikor kiderült, hogy május végén ismét kinyitnak, egy szó információ sem érkezett, hogy kell-e valamilyen nyomtatványon vagy telefonon jelezni, ha szeretnénk vinni a gyereket. Sem az ebédrendelésről nem esett szó, sem arról, milyen rendszerben állnának fel a bezárás után. Mivel nem vagyok egy elveszett ember, akit ilyen gagyi trükkökkel le lehet rázni, felhívtam őket, hogy bediktáljam, melyik csoport tagja a gyerek és bizony menni fog. A vonal túlvégén olyan kedvességgel fogadták ezt, mintha azt jelentettem volna be, hogy délután érzéstelenítés nélkül húzom ki az összes fogát a hölgynek. Mondjuk így is olcsón megúsztam, mert volt olyan ismerős, aki megkapta a gyeses anyáknak szánt lelki terrort. Ami nem más, mint a maga tudja, de inkább ne hozza már, mert otthon van. És a legjobb lenne, ha senki nem hozná a gyereket. Ismét köszönjük, hogy átgondolták és figyelembe vették, hogy milyen hatással van egy 3-4 éves gyerekre az izoláció és a vírus miatti hercehurca. Egy másik ismerős gyereke azzal ment haza, hogy az egyik óvónő szerint neki nem is kéne járnia, hiszen az anyukája otthon van. És volt olyan is, akinek megtagadták, hogy vigye a gyerekét. 

Komolyan fel nem foghatom, hogy miért kell a "gyeses anyákat" inkompetensként kezelni, akik nyilván azért járatják intézménybe gyermekeiket, mert gonosz némberek, akik meg akarnak szabadulni a gyerekeiktől, így tehát a dömtési jogukat el kell vonni. Nem értem, miért nem lehet elfogadni, hogy a gyerek érdekeit és igényeit nagyon is jól látja a szülő, és ennek tudatában, ezeket mérlegelve dönt. Nincs joga senkinek beszólogatni, eleve kijelenteni, hogy nem vehet igénybe valamilyen szolgáltatást valaki, ami járna neki, mondván, otthon van. Soha senki nem kérdezte még meg az "otthon ülő" anyukákat, hogy vajon gondoznak-e idős rokont, járniuk kell-e kezelésre valamilyen betegség miatt, kell-e a kisebb testvért rendszeres terápiára hordani. Mint ahogy azt sem kérdezik, milyen hatással volt a bezártság a nagyra, hogy mennyire igényelné a társaságot. Arról speciel tudniuk kell, hogy egy ilyen korú gyereknél mennyire fontos a kiszámíthatóság és a napirend. Ezt rúgta fel a járvány, ebben a bizonytalan és kiszámíthatatlan helyzetben lavíroztak a családok. Mikor amellett döntöttünk, hogy visszük oviba a gyereket, bizony a fő ok az volt, hogy depressziós tüneteket produkált a bezártságtól. Hiányolta az ovit, a barátait, a játszóteret, mindent, ami a korábbi, normális világába beletartozott. Úgyhogy ezek tükrében én bizony elengedem a fülem mellett a gyeses anyukáknak címzett megbélyegző gondolatokat, és úgy döntök, ahogy az a gyerekeimnek és nekem a legjobb. Nem fogadom el, hogy a tápláléklánc alját jelenti, ha valaki a gyermekét neveli és a házimunka frontján áll helyt. Ugyanolyan gondolkodó, döntésre jogosult ember vagyok, mint a szüléseim előtt. 

Igyekszem minden napban megkeresni a jó dolgokat, és inkább arra fókuszálni, nem pedig a nehezebb időszakokra. Ez segít, hogy ne hagyjam el magam és hamarabb kikecmeregjek egy-egy fárasztóbb nap hatása alól. De abszolút kispályás vagyok egy 3,5 éves gyerekhez képest.

Ma az óvodába menet szakadt az eső, bőrig áztam, hiába volt rajtam vízálló(nak gondolt) kabát. A kisfiam komótosan bandukolt előttem, és egyszer csak megjegyezte: annyira imádom a sok esőt! Ilyenkor lehet ugrálni a pocsolyákban, figyelni a csigákat. És még az orromra is ráesett az eső.

Próbáltam én is így tekinteni a világra. :) Hazafelé az út első percében kezdett rá az eső, miután egy órán át békésen figyelt a házunk felett a fekete felhőkupac, és szerintem direkt arra várt, hogy elinduljunk hármasban végre. Imádnivaló eső ide, csigák oda, mivel az esőkabátot bent hagyta az oviban, gyorsan beraktam a tizenhét kilóját a babakocsi csomagtartójába, és a hazáig vezető 5 perces utat lefutottam 3 perc alatt. Szerintem ez 30 kilónyi gyerekkel, meg egy babakocsival nagyon szép teljesítmény. És a felhőszakadás előtt léptünk be a kapun. Úgyhogy nekem is meglett a napi pozitív. :)

Most volt 1 éve, hogy a két szülés után nekiálltam az életmódváltásnak és a rendszeres, szakemberek által összeállított gyakorlatokon alapuló mozgásnak. Emiatt jutott eszembe, hogy az a test, aminek most örülök, ez a súlyés ezek a centik 10 éve teljes kétségbeesésbe taszítottak volna. A lánykori testemhez és versenysúlyomhoz képest van rajtam 20 kiló, mégis jobban szeretem magam, a testem, mint 20 évesen. Furcsa dolog ez a testkép és önelfogadás. Engem az anyaság furcsa módon felszabadított a korábbi szorongásaimból és önutálatomból, pusztán azzal, hogy máshová helyezte a prioritásokat az életemben. Nyilván kellett a mostani párom és a kapcsolatunk, az elfogadó szerelem és szeretet, amit tőle kaptam, hogy elindulhasson ez a folyamat. 

Kövér gyerekek voltunk, kb 10-12 évesen tetőzött a súlyunk, úgy emlegetjük ezt az időszakot, hogy vágósúlyban voltunk. A nyarakat vidéken, nagyszülőknél töltöttük, ahol a korábbi közös nagy barangolásokból, biciklizésekből átalakult a napi program. Ültünk a fotelban, brazil szappanoperákat néztünk és ettük Nagyi süteményeit. Meg csokit, chipset, szörpöt, töménytelen mennyiségű cukrot. Akkor jó programnak tűnt. Aztán jött a gimnázium és egy hányós-hasmenős betegség, ami lepucolt rólam 7 kilót, és kaptam egy új testet. A korábbi amúgy nem zavart, akkor még pont nem volt porondon az a téma, hogy ki mennyire csinos, ki kinek tetszik/nem tetszik. A gimiben viszont kaptam a pozitív visszajelzéseket az átalakulásomra. Amit én addig nem is érzékeltem így, nem foglalkoztatott. De tisztán emlékszem, mikor az osztályfőnökünk azzal fogadott, mennyire lefogytam. Én valami olyat mondtam, hogy lehet, nem tudom. Erre sértetten mondta az ofő, hogy talán inkább köszönjem meg a bókot. Ja, hogy ez bók, oké, én azt tudtam, hogy cefet rosszul voltam 3 napig, nem éppen nagy teljesítmény ebben lefogyni. Aztán jöttek a fiúktól, lányoktól is a dicséretek, hogy vékony vagyok. És valahogy elindultam egy úton, aminek a vége 16-17 évesen a 40 kilót sem elérő súly és egy tüdőgyulladás lett. A kettő között pedig egyre kevesebbet ettem, büszke voltam magamra, mikor kóvályogtam az éhségtől, mert úgy éreztem, na most tényleg sikerült betartanom a fogyókúrát. És a testemen csak a hibákat láttam, hogy még mindig széles a csípőm (az ember csontjait nem igazán hatja meg az éhezés és a kamaszos önutálat), vastag a combom, nagyobb az alsótestem a felsőnél (ez a mai napig így van, körte alkat vagyok, adottság). Lepattant az akkori barátom azon megjegyzése, hogy örülne, ha nem állna előrébb a bordám, mint a mellem. Helyette az anyukájának az a mondata maradt meg, amiben az első találkozáskor megemlítette, hogy pedig a fia azt mondta, vékony vagyok, közben meg nem. A mai fejjel fel nem foghatom, hogy egy 150kilós hölgy ilyen véleménye miért zavart, de akkor rosszul éltem meg ezt a kritikát. Attól viszont boldog voltam, hogy a legkisebb méretek is jól állnak, nem rontja el az összképet egy kiröccenő úszógumi vagy némi has. Aztán jött a betegség, amiből nem igazán bírtam kilábalni. És a tanári üzenetek a szüleimnek, hogy ennem kéne, mert nagyon vékony vagyok. A szomszéd néni és bácsi is minden alkalommal elmondta, hogy ne fogyjak már tovább, mert borzasztóan nézek ki. Ez valami beteg módon nekem pozitív visszajelzás volt, mert hát ugye az idősek jobban szeretik a pufi gyerekeket, de ha szerintük vékony vagyok, akkor az jó. Az utolsó fogyókúrám 3 napos baromság lett volna, első nap csak pár karika natúr ananászt ettem, másnap kivit, de aztán nem bírtam. És ekkor valahogy átkattant valami a fejemben, meg a szüleim is megmondták, hogy evés vagy orvos, hogy ezt nem folytathatom. Nem emlékszem, hogy hogyan álltam vissza a normális evésre, de a korábbi mániákus éhezés és nemevés már nem tért vissza. Az este 6 után nem eszem rutin viszont maradt. 

A várandósságok alatt nem híztam sokat, mindkét alkalommal 7 kilót, de ebből 4 kiló feletti volt az első gyerek súlya, szóval lényebégen 1-2 kg volt a plusz rajtam. Na de a korábbi lapos hasam és kis mellem örökre távozott az életemből. Nem számított a krémezés, a hatalmasra duzzadt hasamon a bőr bizony szétrepedt, akármennyire is küzdöttem. A korábbi 36os méretemből 46osba léptem, ez az első szülés után sokkolt. Sírtam a próbafülkében, hogy nem ismerem ezt a testet és utálom, mert nem én vagyok. Az egy év eredménye egy túnusosabb, izmosabb test, narancsbőr minimalizálva, ruhaméret 42-re redukálva. És rengeteg fejlődés fejben, lélekben. Merthogy a testem alakulása nem olyan sikersztori, amit kiposztolnak a fogyókúrás termékek mellé vagy az edzések reklámjaként. Nincs látványosan nagy fogyás, sem bombanő alak. Van még bőven lógó és kinyúlt bőr, úszógumi, vastag comb. De közben tudom, hogy a testem már nem lesz olyan, mint volt. Nem is kell annak lennie, mert a két szülés végérvényesen megváltoztatott dolgokat, ez normális. Mivel sokkal fontosabb az életemben a két fiú, illetve az egészségem, már tudok örülni ennyinek is. Tudom azt gondolni, hogy jót teszek a testemmel, hiszen rendszeresen edzek, nyújtok, odafigyelek, hogy milyen ételeket eszem. Nem rágom magam azon, hogy miért sikerül másnak a nagyobb súlyvesztés és a szülés előtti forma visszanyerése. Mindegy, mert az nem az én testem. Nekem ez jutott, erre kell figyelnem, ezt kell gondoznom. Sokat segít ebben, hogy a férjem is így szeret, amilyen vagyok. Sosem presszionált, hogy ő csak úgy tud elfogadni, ahogy a megismerkedésünkkor kinéztem. Úgyhogy a korábbi testképzavarból és önutálatból eljutottam egy békés elfogadásba. Most már tudom azt mondani, hogy nem zavar ez az új test. Ma már eszembe sem jutna belevágni ilyen háromnapos "diétákba", mert tudom, hogy károsak. 

Az eddigi részekben is utaltam már rá, hogy nem vagyok olyan szerencsés, hogy egy sikeres diagnózist és életmód tanácsot tudhassak magaménak. Most érzek elég bátorságot ahhoz, hogy megírjam mi az ami működik, mi az ami nem működik nálam, és miért éreztem azt, hogy kell egy újratervezés.

2016 és 2018 között a heti 5-6 edzés (napi 35 perces edzések voltak), a cukros üdítőkről és gyümölcslevekről végképp leszokás, visszafogott étrend mellett sem változott lényegében semmit a súlyom, a pajzsmirigy hormonjaim egy ideig javultak, aztán jött egy romlás, emelt adag a hormonból, újabb stabilizálódás. Pozitív változás volt, hogy a napközbeni álomkór és fáradtság elmúlt, igaz, hozzá kell tennem, hogy volt menet közben vaskúra is az étrendem része. rendszeres véradó vagyok, de néha szólnak, hogy kapnom kéne adás helyett, a hemoglobinom és a vasszintem alapján, és hát ez is okozhat ugye fáradtságot. 2018 szeptemberében derült ki az IR, akkor a diagnózis utáni napon egy éles váltással átálltam az orvos által előírt és dietetikussal finomhangolt 160 grammos étrendnek.

Lelkes voltam és ez a lelkesedés megmaradt mind a mai napig, ami az edzéseket illeti, most már keményebb és hosszabb edzésekre járok, illetve személyi edző segítségével tornázom úgy egy éve. A legrosszabb napjaimon sem érzem azt, hogy ezt be kéne fejeznem, szeretem csinálni, hiányzik, ha kimarad egy-egy hét. De azért nem tudom azt mondani, hogy amikor elgondoltam, milyen jó is lesz elkezdeni edzeni, akkor nem egy ennél izmosabb és kisebb testet képzeltem magam elé....Izmosodtam, alakultam is valamit, de a ruhaméretem nem igazán változott, azzal meg nem áltatom magam, hogy rajtam most már 50 kiló izom van, a maradék 30 meg csak víz és csont. Szóval, az edzésre azt mondhatom összességében, hogy működik, beépült a mindennapjaimba, heti 4-5 edzésem van (tiszta cardio nem igazán van, néha járok kocogni, főleg erősítés és aerobic/cardio kombinációja az, amit szeretek és szoktam csinálni), emellett a kijárási korlátozások előtt minden nap sétáltam 10-12 ezer lépésnyi távolságot is. Ez a séta kimaradt, bár heti 1-2 egészségügyi sétám megmaradt így is. 

És jöjjön a nem működik rész, az étkezés. Minden létező cikket elolvastam, voltam dietetikusi konzultáción, elég jó a szövegértésem, így nem jelentett gondot megérteni az alapelveket. Emlékszem, az egyik első ténykedésem volt egy nagyon precíz digitális konyhai mérleget venni, és írogattam minden egyes új, korábban nem ismert alapanyagnál, hogy egy evőkanál az hány gramm és akkor mennyit ehetek ebédre és mennyit vacsorára. 

A 160 gramm diéta napi 5 étkezést ír elő, meghatározva azt is, egyes étkezéseket mikor kell megejteni és mennyi CH vihető be. Én egy viszonylag változatos és közepesen kiszámítható életet élek, amibe nem olyan egyszerű beilleszteni ezeket a szabályokat. Persze, járhatnék minden nap kiskocsival, benne az előző este/éjjel főzött ételekkel, amiket viszek magammal megbeszélésre, színházba, moziba, de bevallom, én ehhez nem vagyok elég erős. Ha este 9-ig dolgoztam, nem volt mindig kedvem 3 fogásos menüsort lefőzni magamnak másnapra, ha 12-15 óra között volt megbeszélésem, nem szakíttattam félbe azért, hogy ehessek. Sokat járunk színházba, azt is ki kellett sakkozni, hogy a munka és a színház kezdete közé hogy tudom beékelni a vacsorámat, amit színház után követhetett egy kis utóvacsora. Szóval nem egyszerű ezt kivitelezni, és sajnos az sem segít, ha az ember lánya találkozna egy ismerőssel, vagy kirándulni menne, vagy utazik valahová. És nem minden boltban lehet jó alapanyagokat kapni, még Budapesten sem.

Nekem a napi 5 étkezés néha túl sok volt, a tízórai az kellett, viszont a fele lassú, fele gyors szénhidrát az nekem nem tűnt jónak, mindig farkaséhes lettem délre. De sokáig nem mertem engedni ebből az étkezés számból, meg a szénhidrát összetételekből sem, mert hát a könyvek szerint ez a jó. A túlzott maximalizmus nem mindig segítség.Nem volt a legegyszerűbb minden tiltólistás ételről lemondani, leginkább a gyümölcs korlátozások érintettek rosszul, régen minden nyáron dinnyén, cseresznyén, barackon éltem kb, most meg majdnem az összes kedvenc gyümölcsöm tiltott vagy nagyon keveset ehetek belőle. Tartottam és tartom most is a legtöbb korlátozást (nem ettem banánt sem 2018 óta), de rájöttem, nem tesz jót lelkileg ez a sóvárgás. Illetve az elején, ha egy fél almával többet ettem, akkor már iszonyú bűntudatom volt, dinnyét nem ettem, szőlőt sem, egy szemet sem. 

A sok számolgatás, akkurátus méregetés, lemondás viszont nem hozta meg a várva várt sikert. A környezetem már mondogatta, hogy szerintük azért nem kéne ennyire görcsösen ragaszkodni minden szabályhoz betű szerint, de bennem az a félelem volt (még most is belém szokott hasítani), hogyha egy betűtől is eltérek, akkor még rosszabbul fogok kinézni és annál még a stagnálás is jobb. De aztán jött stagnálás helyett gyarapodás is, igencsak rövid idő alatt szemmel látható, úgy, hogy az étrend és a mozgás nem változott. Az orvosok letudták azzal, hogy vagy egy másik szakterülethez küldtek (ahol néztek értetlenül, hogy miért ide jöttem, ahonnan küldtek, ott kéne ezzel foglalkozni), vagy közölték, hogy biztosan nem tartom be a szabályokat és egyébként is felezzem meg az adagokat és kész. Nem gondolom, hogy sokat ettem volna, amikor a kalóriákat is elkezdtem számolni, volt. hogy egy nap 900 kalória jött ki, és azt éreztem néha, az agyam nem fog olyan jól.

Szépen lassan fogalmazódott meg bennem 1,5 év után, hogy valami lehet a háttérben, akár lelki, akár fizikai gát, amit nem vesznek észre, és nem is akarnak nagyon kutakodni utána, én meg egyre rosszabbul érzem magam. Tehetetlennek egyrészt, mert nem sikerül fogynom, közben azt látom magam körül, hogy az enyémnél kevésbé szigorú étrendek is működőképesek másoknak. Másrészt elszomorító néha, hogy mennyire nem érdekli az orvosokat egy-egy előttük ülő páciens és az, hogy az illető egy érző lény, nem valami hazudozós kretén, aki biztosan nem figyelt eléggé. 

A karantén és a bezártság is hozzásegített az elengedéshez, igaz, már februárban elkezdtem egy kicsit magamra szabni az életmód tanácsokat. Ha elég egy nap a 4 evés, akkor nem eszem többet, tízóraira igenis csak lassú szénhidrátot eszem, ha éhes vagyok, így kibírom simán a következő 4 órát. Addig még nem merészkedtem, hogy dinnyét egyek, de ha egy szem eper maradna a mérés után az uzsonnából, akkor azt az egy szemet már bűntudat nélkül megeszem. A sport maradt, az alap, de az étkezéseknél nem mérek már miligrammra minden alapanyagot, igaz, tartom az összetevőkre vonatkozó korlátozásokat. Május elején (márciustól a napi séta hiánya és egy 2 hét teljesen elszabadult evészet mellett) ott tartok most, hogy bár kevesebb nem vagyok súlyra, de sokkal kevesebb bennem az étkezés és az IR miatt a feszültség, szorongás. Nem akarok feladni mindent, amit az IR étrendről, szabályokról tanultam, de nem akarom azt a régi görcsöt sem érezni, a főzést és az ételeket újra szeretni és élvezni akarom. Majd meglátjuk, merre visz ez az újratervezett út, nemsokára időszerű lesz a kontrollom.

A személyes, laikus véleményem egyébként az, hogy a stressz nálam nagyon erősen befolyásolja az eredményeimet az IR-ben is, a pajzsmirigy alulműködésben is,

Nem vagyok orvos, a gyerekorvos tanácsait meghallgatom, elfogadom. Nem gondolom, hogy internetes keresőoldalak böngészésével nagyobb tudásom lenne, mint nekik a diplomájukkal és sok év tapasztalatukkal. Viszont nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy két gyerekorvos véleménye totálisan ellenkező, ráadásul élesen kritizálják is a másik álláspontját. Én meg állok, és annyit tudok javasolni, hogy beszéljék meg egymással. Nyilván nem fogják. Pedig nagyon pocsék érzés szülőként, hogy próbálunk komoly, a gyerekünk egészségét érintő kérdésben jól dönteni, tájékozódni, és erre kapunk két olyan javaslatot, ami nem fér meg egymással. A döntést nekem kell meghoznom. Jelen esetben oltásokról van szó: adjunk-e bizonyos oltást, ha igen, mikor. A legrosszabb, hogy igazából egyik orvos sem tisztelt még meg azzal, hogy komolyabban kifejtse, miért helyezkedik arra az álláspontra, ami szerinte a kizárólagosan követendő. Kérdéseimre rövid válaszok érkeznek: hát mert így a jó, mert így is lehet, szerintem felesleges, maga tudja. Nem, nem tudom. Az oltások betegtájékoztatója sem segítség, én tényleg azért kérem ki a gyerekorvos véleményét, mert érdekel, mik a tapasztalatai: látott-e sok szövődményt, érezte-e, hogy csökkent az adott betegség előfordulása az oltások elterjedése óta. Azt is elfogadom, ha egy most elterjedő új oltásra azt javasolja, még várjunk vele, mert nem ismertek a hosszabb távú hatásai, az előfordulási gyakorisága a betegségnek pedig olyan kicsi, hogy kisebb kockázat elhalasztani az oltást. Csak legyen egy érvekkel alátámasztott álláspont, amit mérlegelhetek. A családban sok a mi gyerekeinkkel hasonló korú gyerkőc, az anyukák beszélgetéseiből pedig kiderül, hogy ahány orvos, annyiféle oltási rend és vélemény. Így legyen okos az ember. 

Van még az oltások mellett pár ilyen klasszikus kisgyerekes kérdés, ami állandó vita az orvosok és az anyukák közt. Véres harcok folynak kisbabás csoportokban arról, vajon kell-e tápszeres kiegészítés, jó-e az együttalvás, mikor kezdjük a hozzátáplálást (na és persze mivel, milyen sűrűn vezethetünk be új ételt, mi főzzünk vagy üvegeset adni is lehet?), milyen szabadon választható oltást adassunk be és mikor, le van-e maradva a mozgásban vagy csak kicsit lassab a fejlődése? A legrosszabb, hogy a szomszéd körzet védőnője is mást mond majd, mint a miénk, nem beszélve a másik településen élő rokon/barátnő gyerekorvosáról. Hiányolom az egységes, országos protokollokat, amik minden szülőnek ugyanolyan választ adnának ezekre a kérdésekre, ezzel segítve megannyi kétség eloszlatását. Nem baj, ha az évek során ez a protokoll változik, fejlődik, hiszen az orvostudomány is folyamatosan alakul. De akkor is megnyugtató lenne a babaváró csomagok közt kapni egy füzetet, amiben a korai lázcsillapítástól a mozgásfejlődésig sok tipikus kérdésre ott lenne a válasz, vagy a szülői döntéshez szükséges információk. Talán kevesebb lenne az aggódás, a felesleges orvoshoz rohangálás. Én biztos kevésbé érezném elveszettnek magam, és nem kattogna a fejemben annyiszor a kinek higgyek kérdés.

Ez a mondat a 3 éves és 3 hónapos nagyfiam szájából hangzott el a krantén 3. hetében. Nagyon szürreális a home office szó egy ilyen kisember szájából, persze logikus, hogy megtanulta, mivel sokat használjuk ezt a kifejezést. Arról sok meme, meg vicces és kevésbé vicces cikk születik, hogy vajon mi lesz velünk a bezártság alatt, de érzésem szerint kevesebbet foglalkozunk a gyerekek lelkével. A kisebbik fiunk szerintem nem bánkódik az új helyzetek miatt, mivel ő még keveset volt közösségben, meg kevésbé társaságkedvelő személyiség, mint a bátyja. A nagyfiunk viszont tipikusan az a gyerek, akinek lételeme a játszóterezés, a bandázás, nagyon szerette a baba-mama klubbot, és az óvodát is (már azt a nettó 7,5 hetet). Az első két hétben nem volt semmi változás a viselkedésében, szerintem ez annak tudható be, hogy korábban két betegség miatt is itthon volt ennyiszer. A férjem is járt még az elején ugyanúgy dolgozni, szóval nem sok változás volt még akkor. Kérdezte, miért nem megyünk oviba, de elfogadta a választ. Azon is átlendült, hogy a nagyszüleivel nem találkozhat, csak messziről beszélgethetnek. De aztán a 2. hét után leesett neki a tantusz, hogy ez most valami más, mint eddig. Hogy most sincs még ovi, hogy nem lehet játszani másokkal, sőt a kertkapuig tart most a világ. Minden nap tartom a napirendet hétköznapokon. Reggeli után fogmosás, felöltözés és beindul az "ovi". Elmondom, milyen témát, feladatot küldtek nekünk az óvónénik (tényleg kapunk tőlük segítséget emailben). Az elején lelkesen csinálta, de aztán fáradtabb, nyűgösebb napján közölte velem, hogy ez itt nem az ovi, nem hajlandó csinálni azt, amit kérek. Igaza van. Ez nem óvoda, itt Anya van, meg a tesó van, nincsenek ott a többiek, nincs ott az a rutin, amit az ovi ad. Kitartok továbbra is emellett a rendszer mellett, mert nem szeretném, hogy teljesen olyan legyen itthon, mintha nem tartana még az óvodai időszak. Nyilván nem olyan időtartamban vannak a foglalkozások, mintha tényleg járna, de ezt a keretet meg akarom tartani. Bízom benne, hogy ez valamelyest segít neki feldolgozni a helyzetet.

A másik nehézség az volt, hogy megszokják, attól ,hogy Apa itthon van, még dolgozik. Így a szoba, ahol a gépe van, napközben munkahely, nem játszóház. És nem lehet berontani akármikor. Azért így is megjelenik alkalmanként a műalkotásaival, amit szépen elhelyeznek az íróasztal fölött, hogy jobban menjen a munka. 

Azt is megszokták már, hogy ha be kell mennie az irodába Apának, akkor a hazaérés után bizony rituálé van. Nem megyünk közel Apához, nem ülünk be az autóba. Megvárjuk míg lefürdik, kimossa a ruháit, és csak aztán érkezik meg ténylegesen. 

Nem tudom, vajon mit foghat fel a járványból (azt mondjuk neki, hogy van egy csúnya vírus, amitől nagyon betegek lesznek az emberek, így inkább mindenki otthon marad), és hogy milyen nyomokat hagy ez az időszak a lelkében. Rajtakapom sokszor, hogy ténfereg. Nem akar bevonódni semmilyen játékba, csak köröz lassan a motorjával, és gondterhelten néz. Borzasztóan sajnálom ilyenkor, és tépelődöm, mivel tudnék segíteni neki. 

Bízom benne, hogy a napirend, a sok beszélgetés és közös játék segít neki, és túl tud majd lépni ezeken a heteken/hónapokon.

Az elmúlt időszakban a legtöbb kommunikációt a gyerekekkel folytatom (3 éves és 17 hónapos csemete), a legnagyobb utunk a kertkapuig vezet. Legfőbb olvasmányom a Boribon és Bogyó és Babóca összes. Ennek hatására az alábbi szavakat fedeztem fel az aktív szókincsemben:

-vadambér

-kuszmányol

-kiflikufli

-nyeszereg

-pülü-pülü

-bundula/bandula (az elfogyasztott reggeli kávétól függően)

Nem tudom, hol lesz ennek a vége. A szavak jelentésének tudói kommentben jelezhetik, ha értik, mit akartam mondani. Mert már magam sem tudom. De a kovász, meg a kiflik (és a kuflik) egyszer sem szóltak vissza, hogy zavarná őket a nyelvújítási programom.

Nem, nem a háromszázadik Győrfi Pál videóért.

1. Hogy még gyeden vagyok

És nem kellett visszamennem dolgozni. Nem a munkával van bajom, hanem azzal, hogy a munkahelyemet cseppet sem érdekli a kialakult helyzet, és nem rendelte el az otthoni munkavégzést. Holott a feltételek adottak. Se ügyfélszolgálat, se szupertitkos iratok, sem helyhez kötött műszerek. Amire szükség van, az működő internet, számítógép/laptop/tablet és távoli elérés. Ezek mindegyike adott, korábban is volt már otthoni munkavégzés, de most, mikor égető szükség lenne az elrendelésére, teljesen érthetetlen módon nem rendelik el. Valószínűleg már üvöltöttem volna a főnökömmel, hogy hogy képzelik ezt, és miért nem viselkednek normálisan. Az is lehet, hogy kirúgtak volna már emiatt, esetleg én mondtam volna le, mert fontosabb a gyerekem (asztmás, nincs beállítva még a gyógyszere, egy sima náthától is napokra befullad, oxigénterápiára szorult rsv fertőzés miatt) egészsége, mint a konokul elennálló munkahelyem. De szerencsére ezekkel a dolgokkal nem kell megküzdenem. 

2. Hogy nincs iskolás gyerekem

Van egy 3 évesem, aki összesen 7,5 hetet járt oviba, januártól 6 hetet egybefüggően, aztán még 3 napot, majd további egy hetet, a kettő közt betegség miatt itthon volt. Nem nagy törés még az életében, sem az enyémben, hogy újra itthon van ő is. Nem zavar, hogy lemarad iskolai előkészítőről, nem fáj a fejem amiatt, vajon hogy lesz ebből ősszel iskolakezdés. Még sokkal bonyolultabb lenne a helyzet, ha iskolás lenne, és azt kéne menedzselnem, hogy az emailben/egyéb online fórumokon átküldött, eltúlzott mennyiségű feladatot oldassam meg vele, egy részét esetleg meg is tanítsam neki. Ugyanis vállalom, hogy nem tudnám megtanítani sem a kémiára, sem a fizikára, sőt, a harmadikos bioszra sem emlékszem. Pedagógus sem vagyok, azt nem tartom pedagógiának vagy tanításnak, hogy felolvasom egy tankönyv megjelölt oldalait. Nem látom azokat a nagyobb összefüggéseket, a rendszert, aminek egy részét itthon kéne oktatni. Tudva, hogy nyáron tetőzik a járvány, tehát várhatóan ősznél hamarabb nem ülnek vissza az iskolapadba a gyerekek, ez azt jelenti, hogy egy teljes félévet a szülőknek kéne megtanítaniuk. Én nem lennék rá képes. És nem azért, mert butának tartom magam, vagy direkt ellenállok az online oktatásnak. Hanem, mint ahogy már írtam, mert a pedagógia egy külön szakma, ami nem felcserélhető azzal, hogy a szülő otthon oldja meg valahogy. Arról már nem is szeretnék elmélkedni, mennyire nincsenek meg a feltételei egy normálisan működő online oktatásnak, ami nem azt jelenti, hogy a gyerek és valamelyik szülője napi 10 órában görnyed a monitor előtt. Aminek káros hatásairól igen sokat lehet olvasni. Boldogan kézműveskedek és tartok tornaórát minden nap a fiúknak, de ennyi éppen elég.

3. Hogy van segítségem

Aki jelen helyzetben a férjem, ugyanis a szüleimet szintén nem engedik otthonról dolgozni (ugyanaz a kedves munkáltató, mint az enyém), így tőlük inkább kellő távolságot tartunk. Így is segítenek sokat, mivel van, hogy bevásárolnak, figyelik a gyerekeket, ha bent kell valamit csinálnom a házban, a kicsik pedig kint vannak az udvaron. De a korábbi segítségnek csak egy része kivitelezhető így, elszeparálódva, hiába laknak a szomszédban. A férjem dolgozik, elég heti egyszer vagy kétszer bent lennie az irodában, a többi nap megteheti itthonról. Egyértelmű volt mindig, hogy a háztartásban és a gyereknevelésben is ugyanúgy részt vállal, nincsenek férfi-női szerepek nálunk. Ezzel a felállással sikerül továbbra is megoldanom a napi 1 óra tornát és énidőt, tudok kicsit szusszanni, meg tudjuk oldani az újonnan felmerülő problémákat.

+1 a kovászért, amit kaptam egy kedves ismerőstől, mert most rákaptam a kiflisütésre :) 

Tényleg hálás vagyok ezekért a dolgokért, mert elképesztően nehéz helyzetben lehet az, aki egyedül neveli a gyerekét, vagy aki egyedül neveli az iskolás gyerekét, sőt, még dolgoznia is kell 8 órában. Remélem, hogy a mostani helyzet jobban rávilágít arra a problémára, amit kapargatunk már pár évtizede. Az otthoni munkának és a gyereknevelésnek az elismerése talán majd most eljön. Mert ez bizony kőkemény meló, ami így, hogy zsonglőrködni kell mellette a 8 órás munkával, illetve a napi 4-6 órás pedagógiai helyettesítéssel is, egyszerűen irreálisan nagy terhet ró sokakra. Egy fenékkel két lovat sem lehet megülni, nem még hármat. Nem lehet valaki egyszerre háztartásbeli, dolgozó és pedagógus is. Fejet hajtok azok előtt, akik mégis ezt az utat kell, hogy járják, és küzdenek nap mint nap. Nekik is járna egy nagy taps.

Pár hete láttuk a Whiplash című filmet, ami után már merengtem egy sort azon, hogy vajon mit akart üzenni a film: hogy elfogadható a tanár lelki terrorja, mert kihozta a tanítványból élete legjobbját? Vagy az, hogy nem éri meg 5 perc hírnévért a teljes életedet tönkretenni? A Vígszínház kapcsán megjelent cikkekről és Eszenyi Enikő álláspontjáról újra eszembe jutott ez a téma. Mit engedhet meg magának egy szülő/tanár/rendező, annak érdekében, hogy a legjobbat hozza ki a gyerekből/színészből?  A végeredmény (siker, jó darab, kitűnő bizonyítvány, stb.) a fontos, és szemet kell húnyni az odáig vezető út egy-egy részlete fölött? 

A Whiplash története röviden az, hogy van egy 19 éves srác, aki rajong a dobolásért, a híres dobosokért. Bejut az ország legjobb zenei konzervatóriumába, ahol egy olyan tanár veszi a szárnyai alá, akinek elég érdekes módszerei vannak. Minden tanítávnyát egy darab húsként kezeli, akik mind azt a célt szolgálják, hogy ő sikeres legyen a zenekar karmestereként és felkészítőjeként. Módszerei a megalázás, üvöltözés, verbális, nonverbális agresszió. Egy undorító alak, akinek az ember szíve szerint bemosna egy hatalmasat. Innen, a kanapéról ülve, majdnem 30 évesen azt mondom, én aztán leordítottam volna a fejét, kisétálok az első húzásánál, és jól felnyomom az iskola igazgatójánál. De utánagondolok, és rájövök, hogy nem ennyire egyszerű ez. 19 évesen az ember teljesen más, függ a szüleitől, a tanáraitól, keresi az útját, szeretné megváltani a világot. Vagy legalább is megtalálni a hivatását, amiben szeretne kiemelkedő lenni. Vágyik az elismerésre, a pozitív visszajelzésre. A főszereplő srác különc abból a szempontból, hogy nagyon tudatosan látja a célját: a világ legjobb dobosai közé kell emelkednie, mindenáron. A történet elején úgy látszik, megvan az egyensúly a suli, próbák, magánélet és az apjával való kapcsolat közt. Aztán szép lassan kiderül, hogy ha elindul a tanára által kijelölt úton, aminek a végén a halhatatlanságot reméli, abba nem fér bele sem a randizás, sem a korábbi apa-fia programok (más kérdés, hogy nem túl egészséges kapcsolatot villant fel a film, de ez egy másik írásban férne el). A tanár sorozatos megalázásai, igazságtalanságai, az, hogy nem marad barátja, megszűnik a párkapcsolata, összeveszik a családjával, fizikailag is tönkreteszi magát, nem tántorítja el. Az értelmetlen egymás elleni versengés csúcsán autóbalesetet szenved, mert próbál megfelelni a tanára irreális elvárásainak, és mert nem mer nemet mondani. Nem meri azt mondani, hogy ez most nem fér bele az életembe,  nem kockáztathatom mások életét és a sajátomat. Ekkor úgy látszik, sikerül kiszállnia az önpusztító mókuskerékből, egy pszichológus és az apja meggyőzik, hogy tegyenek lépéseket a tanár elbocsájtásáért (egy korábbi tanítványa öngyilkos lesz, ez indítja be ezt a szálat), mert emberekkel így nem bánhat. Aztán eltelik pár hét/hónap, és eljön egy zenei fesztivál, a srác összetalálkozik egy bárban a tanárával. Pár pohár után előkerül az ars poetica: ő azért bánik így az emberekkel, mert így lehet kihozni a legjobbat belőlük. Egy híres dobos azért lett a világ legjobbja a legenda szerint, mert amikor rosszul játszott, hozzávágott egy cintányért a mestere (vagy zenésztársa, bocsánat, ez elsikkadt nálam), és leordította. Mire ő összekapta magát, és a világ legjobbja lett. Tehát a siker receptje, ha porrá alázunk mindenkit, mert majd akkor jól megembereli magát, és megmutatja a világnak. (Vagy öngyilkos lesz, mert összeroppan, de hát ezzel a szállal nem kíván foglalkozni sem a tanár, sem a srác) A fiú kap egy meghívást a tanára zenekari fellépésbe a híres zenei fesztiválra. A fiú lelkesen készül, majd az első dalnál kiderül, hogy a tanár arra akarja felhasználni ezt az egészet, hogy nagy közönség előtt vágja el végleg a srác karrierjét: nem adja neki oda a nyitó dal kottáját. A srác játszik valamit fejből, de mindenki tudja, hogy hibázott. Úgy tűnik, feladja és megalázottan hazamegy. De aztán felszívja magát, és fittyet hányva tanára programjára, elkezd dobolni, maga mellé állítva a zenekart. És persze élete legjobbját dobolja, amiben a végén a tanára is segíti az instrukcióival. Vége. 

Vagyis a kezdete. A rágódásnak, hogy tényleg szabad ezt engedni? Ha 2000 tanítványból 1 világhírű lesz (ez ugye nem derül ki, hogy sikeres lett-e a srác), akkor megérte a ,aradék 1999 szorongó, depressziós, pályaelhagyó vagy öngyilkos? Eszenyi Enikő véleménye a rendezői és igazgatói viselkedésével kapcsolatban az, hogy mindent a színház érdekében tett. Vajon az, hogy megduplázta a jegyek eladását, az, hogy sok sikeres darabja volt a színháznak (hogy szakmai szemmel jó-e, az más kérdés, nem egyenlő azzal, hogy sokan látták), elegendő ok arra, hogy így bánjon emberekkel?

Szerintem nem. Az én értékrendemben előrébb áll az, hogy normálisak maradjunk, hogy igyekezzünk udvariasan, egymáshoz tisztelettel vagy türelemmel fordulva élni. Nem mindig sikerül, nem vagyok álszent. De azt sosem gondoltam, és nem is teszek ilyet a gyerekeimmel sem, hogy egy magasztos célunk eléréséhez mások megalázásán/eltiprásán át vezethet az út. Olyan szubjektív dolgok, minthogy valaki sikeres lesz, számomra nem elegendő ok ahhoz, hogy feladjam az emberségem, vagy hogy lemenjek kutyába valakinek a kedvéért. Mondjuk én nem vagyok sem élsportoló, sem "sztár", nem vágyom világhírre, sem 15 perc hírnévre. Nem volt sosem célom, hogy csodáljanak vagy rajongjanak értem. A blogírás célja is inkább a saját gondolataim írásos rendszerezése. Van pár téma, aminél örülnék, ha több embert elérne és megmozgatna. De nem bánkódom, ha nem lesz így. Ha csak a barátaimmal és a családommal folytathatok ezekről eszmecseréket. 

Biztos másképp látja ezt a kérdést az, aki a a filmhez hasonló ambíciókkal rendelkezik. Hogy jó vagy rossz-e, amiért bennem nincsenek ilyen vágyak, nem tudom. Mindenesetre engem megnyugtat a tudat, hogy miattam nem érzi magát pocsékul egy halom ember. A gyerekeimet nem szeretném versenyistállóba járatni, ahol 6 éves koruktólállandóan versenyeztetik őket, és irreális elvárásokat támasztanak velük szemben. Mert szerintem valahol minden vilgáhír utáni vágynak és egyetemes rajongás iránti sóvárgásnak itt az alapja. Hogy gyerekként azt látja-e, hogy tényleg lehet örülni a kis dolgoknak is, hogy lhet hibázni, hogy ugyan keményen kell dolgozni, és érdemes energiát fektetni dolgokba, de nem az életünk rovására. Nehéz kérdés, mivel tesz jót az ember magának vagy másnak. 

Számomra a Whiplash üzenete az lett végül, hogy nem, nem éri meg. Ilyen áron nem. 

Most, hogy  a koronavírus miatt nem tudni, meddig nem jutunk el moziba, különösen örülök, hogy láttam a Jojo rabbit című filmet még pár hete. Spoileres élménybeszámoló.

Bevallom őszintén, filmnézés előtt nagyon minimális kritikát olvasok csak el, mert nem akarom, hogy befolyásoljon bármilyen irányban is, vagy esetleg spoilerezzen valamelyik írás (sajnos futottam bele olyan spoiler mentesnek titulált összefoglalóba, ami kicsit sem volt mentes...). Így tettem ennél a filmnél is, azt láttam, hogy abszurd humorral ábrázolja a náci Németországot és a hitleri propagandát. Utólag sem olvastam kritikákat, azt tudom, hogy megosztó film volt és a rendezőnek (aki a forgatókönyvet is írta, ha jól emlékszem), magyarázkodnia kellett, hogy nem sértésnek szánta az egészet, de emellett sok, igencsak cikk címet láttam.

Én személy szerint inkább az utóbbi véleménnyel értek egyet, nekem nagyon nagy élmény volt film, kicsit talán a Monty Pythontól a kedvenc filmemhez, a Brian életéhez tudnám hasonlítani a hangulatát, stílusát. Megmutatja -nagyon erős reflektorral rávilágítva minden egyes részletre - a történéseket és az emberi viselkedés szélsőségeit úgy, hogy szerintem nem tesz hozzá semmit, és nem is igazán túloz el semmit, egyszerűen valóban annyira abszurd és nem normális élethelyzetek fordultak elő és az emberi ostobaság olyan határtalan, hogy azt nem kell eltúlozni.

Nekem a film nem tűnt sértőnek, nem éreztem azt, hogy ne kezelné kellően tragikusként több millió ártatlan ember halálát, a szereplők nem fekete-fehér papírmasé figurák voltak (Sam Rockwellnek jól állnak ezek a kettős szerepek, ahol egyszerre tud borzalmasan ellenszenves és nagyon emberi, esendő is lenni, akire fel lehet nézni egy adott pontján a filmnek, mint a 3 óriásplakát...-ban). Az az üzenet, amit szerintem a film hordoz, miszerint a szélsőséges, emberek nagyobb csoportját homogén masszaként kezelő durva, elvakult és tényeket elszórtan tartalmazó álláspontokat és propaganda szövegeket nem szabad kritika nélkül, gondolkodás nélkül elhinni. És ez a téma szerintem napjainkban nagyon is aktuális. SPOILER Egy általam ideálisnak tartott világban egy 10 éves kisfiú is rájönne arra viszonylag hamar, hogy Adolf butaságokat beszél és nem hinne el egyetlen felnőtt sem olyan vezetőknek, akik szerint rengeteg embert kell megsemmisíteni, mert szarvuk van és veszélyesek. És minden anyának olyan vagánynak és emberségesnek kéne lennie, mint amilyen Scarlett Johansson karaktere volt. Én megkönnyeztem azt a jelenetet, amikor Jojo megtalálja a kivégzettek között az édesanyját, és nagyon erősen az arcába vágódik az igazságtalansága és elviselhetetlensége a náci hatalomnak. SPOILER VÉGE.

Nagyon tetszett az a megoldása a filmnek, hogy egy kisfiú szemén keresztül figyelhettük az eseményeket, és ez a kisgyerek szemszög nem volt erőltetett, nem volt álnaiv a karakter, és a színész is remekül játszott, egyenrangú partnere volt a felnőtteknek. Szerintem a gyermeki magányosság, a valahová tartozás és a be/elfogadás iránti sóvárgás és annak veszélyei is nagyon árnyaltan lettek bemutatva, és ez az egész ideológiai alapú elnyomó rendszerek nagy fegyvere, hogy az ember gyerekként és felnőttként se szeretne kiközösített lenni, és ezért sok mindenre hajlandó, sokáig szinte vakon, ezt tudják kihasználni, ezért lehet egymásnak ugrasztani sokakat (sajnos).

A zeneválasztás is sokat hozzátett nekem a filmhez.

Összességében szerintem ez egy nagyon erős mondanivalóval rendelkező, a humor és a komolyság között megfelelően lavírozó alkotás (itt jegyezném meg, hogy nagyon szeretem az Állatfarmot és Örkénytől a Tótékat, mind a kettő operál az abszurddal, és igen, borzalmas dolgokról is lehet pátosz nélkül, humort sem hanyagolva beszélni úgy, hogy az ne vegyen el az üzenet komolyságából), amiben van dráma is, drámázás nélkül. Nekem szimpatikusabb egy ilyen megközelítés, mint egy 1000., egy kaptafára készülő, szimfonikus zenével és lassított robbantásos jelenettel teletűzdelt, valamint búsongó, hős párját epedve hazaváró főhősnőt felvonultató film. És nem attól vesz egy alkotó komolyan egy témát, hogy művészfilmet készít belőle, vagy érfelvágós drámát.

Én személy szerint szívesen látnék még hasonló, egyedi látásmódú, kissé formabontó alkotásokat olyan témában, amihez régóta csak egyféleképpen nyúlnak a filmesek.

A 3 éves fiunknál a legújabb téma, ami foglalkoztatja, a halál. A második fiunk születésekor halt meg a férjem nagymamája. Azt hittük, még nem lesz olyan emléke a nagynak, ami miatt előkerül a téma, de annak ellenére, hogy a szülés körüli mizériák és az rsv miatt sok idő kimaradt a látogatásból, mégis első alkalommal is kérdezte, hol van Dédi. Emlékezett rá, hogy hol volt a megszokott helye, hogy hol lakott. Akkor került elő elsőként a téma, akkor is és most is úgy meséltük neki, hogy meghalt, ami olyan, mintha elköltözne valaki: nincs már ott, nem tudunk vele találkozni/beszélni. Egy ideig ez megnyugtatta, nem foglalkozott vele többet. De legutóbb megengedtük neki, hogy megnézze az Oroszlánkirályt, amiben ugye pont az elején van egy jelenet, amiben a főszereplő apukája meghal. Így a téma ismét reflektorfénybe került. Nem tudom, vajon mennyit ért a válaszainkból. Kiegészült a beszélgetés azzal, hogy bizony érheti az embert olyan baleset, mikor annyira megüti magát, hogy a kórházban sem tudnak neki segíteni. Megjegyzem, ez néhány akciójánál (kismotorral száguldás és úttesten átrobogás) jó alap volt, hogy megértse, bizony vele is előfordulhat ilyen baleset. Új vonulat volt viszont, hogy elkezdte kérdezgetni, hogy kik halnak meg? Az öregek? Csak az öregek? Azt mondtuk neki, hogy ha nem éri baleset az embert és nem nagon beteg valaki, akkor igen, idős korában hal meg a legtöbb ember. Erre rögtön kapcsolt, hogy de az én nagymamám (aki amúgy szerencsére nagyon fitt fizikailag és szellemileg is még) is öreg. És vajon az ő nagyszülei is öregek? Aztán folytatódott a gondolatmenet: Anya, te is meg fogsz halni? És én is? Igen. De mikor? 

Aztán napokig nem került elő a téma, mikor egyik este azt mondta nekem, hogy Anya, majd költözz hozzánk. Hozzám, meg A.-hoz. Miután meghaltál. Nálunk elférsz, és még tv is lesz. Egyszerre lett sírhatnékom és nevethetnékem, olyan aranyos volt ez a pár mondat.

Nagyon nehéz téma amúgy, hogy vajon mit és hogy meséljen az ember, ami megfelel az ő szintjüknek, és ami segít nekik feldolgozni az egyik legtermészetesebb és legmegfoghatatlanabb kérdést a világon.