Hosszú az út az első tünetektől a diagnózisig

Sokat gondolkodtam azon, megosszam-e ezt a történetet a blogon, mert nagyon személyes és még most sem értem az út végére, de aztán arra gondoltam, hátha tudok segíteni másnak, hogy kevesebb kerülőutat kelljen megtennie, mint nekem. Íme, a történetem. Én nem vagyok orvos, szakértő, csak azt tudom elmesélni, hogy nekem milyen volt és milyen mind a mai napig megélni ezt az állapotot, és mik a tapasztalataim. Tervezem még ezen kívül megírni, hogy hogyan változtattam az étkezési szokásaimon és a mozgásomon az évek során.

Az első tüneteim 2008-ban jelentkeztek, kevesebb mint 3 hónap alatt 15 kilóval lettem nehezebb, úgy, hogy nem változtattam az addigi étkezési szokásaimon semmit, és nem mozogtam kevesebbet sem, mint azelőtt (otthon tornáztam heti 2-3 alkalommal 1-1 órát, plusz tesi óra és táncpróba is volt még emellett). Ráadásul „kontrollcsoportként” ott volt akkor is az ikertestvérem, akinek a súlya nem változott az enyémmel együtt. Nem Mekis kaját ettem pizzával, sokkal kevésbé voltam tudatos akkor, mint most, de szerintem teljesen átlagosan ettem: minden nap ettem zöldséget és gyümölcsöt is, a napi folyadékbevitellel sem volt soha gondom, és nem, nem cukros kólát ittam akkor sem.

Ezt kamaszként nagyon nehéz megélni, talán még nehezebb, mint felnőttként, bár most sem egyszerű megbarátkozni azzal, hogy nagyon kevéssé vagyok hatással a saját testemre, és a sok-sok erőfeszítés sem hozza meg azt a sikerélményt, amiért másnak fele annyit sem kell tennie. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy irigy vagyok az egészséges emberekre, nem, csak jó lenne, ha sikerülne nekem is elérnem azt az állapotot, amikor normálisan reagál a szervezetem a mozgásra és az étkezésre. Mondanom sem kell, hogy kaptam csípős megjegyzéseket ismerős és idegen emberektől is, nem estek jól, és az önbizalmamnak nem tettek jót – kiének tennének?, utáltam a tükörbe nézni, nem szerettem magamon semmilyen ruhát sem. Igaz, a barátaim mellettem maradtak és sosem éreztették velem, hogy zavarná őket a gyarapodásom, a családom is inkább aggódott. Emellett fáradtnak is éreztem magam sokszor, igaz, ezt egy idő után megszoktam, nem gondoltam úgy, hogy ennél sokkal energikusabbnak kéne lennem.

Miután a súlygyarapodás csak nem akart megállni, és új háziorvosom lett, elmentem egy nagylaborra, ahol a TSH értékem eltért a normális értéktől, magasabb volt, igaz, nem nagyon kiugróan, csak a normál tartománynak számító 4 helyett 5,2 volt. A TSH hormon emelkedett szintje arra utalhat, hogy a pajzsmirigy alulműködik, a szervezet ezért plusz hormontermeléssel próbálja ösztönözni a megfelelő működésre, ami azonban megterhelő a testnek. A vasam is kritikusan alacsony volt, 10 helyett 1.9, erre kaptam külön vaskúrát is, és az orvos azt javasolta, miután megtapogatta a nyakamat és kissé nagyobbnak érezte a pajzsmirigyemet, hogy menjek el további szakorvosi vizsgálatokra, adott beutalót is.

Elsőre SZTK-ban voltam endokrinológusnál. Az első vizsgálatra 6 hónappal későbbre kaptam időpontot, de mivel pont ekkorra megállt „csak” 15 kilónál a hízásom, ezért nem éreztem úgy, hogy annyira erőltetnem kellene a mielőbbi vizsgálatokat. Mai fejjel azt gondolom, ez nem volt jó döntés, de már mindegy. A megadott időpontot után 120 perccel már be is jutottam egy orvoshoz, aki csámcsogva megkérdezte, hogy normális-e a menstruációm (rendszeresen volt menzeszem, igaz, az átlagnál erősebb görcseim voltak és a vérzés is intenzívebb volt, de ez a részlet lényegtelen), majd le kellett vetkőzni és megvizsgálta a felsőtestem, nem emlékszem már pontosan, mit nézett, csak arra, hogy a félemeleti vizsgálónak hatalmas, utcára néző ablaka volt és mikor a nem elhúzott függöny miatt vonakodtam először levetkőzni, kaptam egy ideges ciccegést, de másodszori jelzésre már elhúzta a függönyt az orvos. A vizsgálat nagyjából 10 perc volt, ez alatt 3x tette fel a menstruációm rendszerességét firtató kérdést, majd előírt további hormonvizsgálatot, és ennyiben maradtunk.

Néztek férfihormont, és további pajzsmirigy betegséggel összefüggő hormonszintet, azok a normális tartományban voltak, sőt, a sokadik vizsgálaton a TSH értékem is visszament a normális értékhatár felső értékére. Ekkor az orvos közölte, hogy nincs semmi bajom a leletek szerint. Kérdeztem, hogy akkor mi okozhatta a hirtelen hízást és mit lehetne tenni, és akkor jól értem-e, hogy most nem lesz további vizsgálat, A válasz annyi volt, hogy ugyan miért akarnék visszajönni, hogy raboljam az idejét? A lelet rendben és egyébként is fiatal vagyok, a hízás okát meg nem tudja. Azt nem tette hozzá, de kiérezni véltem, hogy nem is érdekli.

Ezekkel az élményekkel gazdagodva és úgy döntöttem, hogy nem fogok további vizsgálatra menni, biztosan én tehetek róla, hogy így nézek ki, majd megpróbálok lefogyni. A vasam helyreállt a felírt extra adag vas hatására, a fáradékonyság megmaradt, de azzal addig sem foglalkoztam. Így telt el 6 év, én nem mentem újabb vizsgálatra, a súlyom nem sokat változott akkor sem, amikor 2013-ban teljes mértékben leálltam minden üdítővel és csak mentes ásványvizet ittam és sokkal kevesebb feldolgozott élelmiszert és fehér lisztet/cukrot tartalmazó élelmiszert ettem. Az inzulinrezisztencia ekkor még fel sem merült. 

Hát, ezek voltak az első botladozó lépkedések a pajzsmirigy alulműködés és az inzulinrezisztencia útvesztőjében, ahol nagyon sok a kacskaringós folyosórendszer és akkora falak magasodnak, hogy sokszor semmilyen fény nem szűrődik be, ami segítene a tájékozódásban és ami nagyon ijesztővé teszi a sétát.

Ha ezen a ponton javasolhatok bárkinek is valamit, akkor az az, hogyha hasonló tünetek észlel, vagy azt érzi, hogy hirtelen máshogy kezd el viselkedni a teste, akkor ne hagyja magát elbizonytalanítani, akkor sem, ha történetesen egy orvos az, aki szerint nincs semmi probléma.

Aki megteheti, menjen inkább magánrendelésre, bár, ahogyan az a folytatásból ki fog derülni, így sem oldódik meg a betegség egy csapásra, de minél több idő telik el kezelés nélkül, annál tovább fog tartani a kezelés.

Folyt.köv.