Eljött a gyerekes életünk első nagy szakaszának zárulása, és egy új korszak kezdete. Elkezdtük az óvodát. A 3éves érintett roppant lelkes volt már a tavalyi beiratkozás óta, várta, mikor mehet már oviba. Ez a lelkesedés kitartott egészen 6 napig. Már első héten is fesztelenül berohant játszani, én csendben ültem a sarokban, egyre rövidebb ideig. Csütörtökre már csak öltöztettem, aztán ebéd előtt mentem érte. Tudtam az eszemmel, át is beszéltük az óvónővel, hogy lesz hullámvölgy, hiába ilyen jó az indulás. Amikor majd rájön, hogy az óvoda nem egy gigantikus játszóház, hanem mindennapos kötelezettség. Ahová minden nap menni kell, és bizony se Anya, se a tesó nem maradhat ott. A hetedik napon, tehát az ovikezdés második hetének keddjén jött a feketeleves. Krokodilkönnyek, Anya, ne menj el, én is haza akarok menni. Tetézte - vagy előidézte - a helyzetet, hogy hajnalban keltek, már fél hat előtt talpon voltunk, így a fél kilences ovikezdésre már kellőképpen lefáradt. A nyugiállatot bevihette magával, de az úton a sárba ejtette, így azzal indultunk neki az öltözésnek, hogy Anya visszarohan és hozza a másik, tiszta példányt. Mire visszaértünk, már könnyek nélkül reggelizett. Filozofikusabb hangulatú volt az óvónők szerint, de jól kommunikálta az érzelmeit, próbálta elhelyezni az új helyzetet az életében. Mikorra kell menni, meddig kell maradni. Halk félelem bújt elő: mi lesz, ha ott kell maradnia estére? Ha elfelejtjük? Soha nem hagytuk el, sosem hagytuk a szobájába zárva (se máshova), nem kellett idegenekkel lennie. De mégis ott van benne az otthagyottság érzése. Ma reggel az öltözőig még lelkes volt, bár ma már 5kor kelt, és többször nekikezdett a ma pont ne menjünk oviba mantrára. Újra sírva kellett beadnom az ajtón és kirobogni a tesóval, hogy minél hamrabb elterelődjön rólunk a figyelme. Bennem a műtéti előkészítős rémképek tolulnak fel, amikor nem tehettem mást, mint átadtam a síró gyerekemet más kezébe, akiben meg kellett bíznom. Kedves az óvónő, tényleg nagyon szimpatikus, tudom, hogy jó kezekben lesz. Mégis a szívem szakad meg. És gondolom neki is. Hogy otthagyom, mikor sír és kéri, hogy ne. És én csak kényszeredett mosollyal ismételgetem, hogy jó lesz, olyan ez, mint a munkahely Apának, szuper lesz bent játszani, finom lesz az ebéd, sőt még udvarra is mentek. Az óvónő szerint jól csinálom, ez némileg megnyugtat, hogy talán így segíthetjük a gyereket is, hogy megértse az új szituációt, hogy rendet tudjon tenni a lelkében, és megszeresse az óvodát. Bízom benne, hogy a nyílt, barátságos és barátkozós természete újra átveszi az iránytást, legyőzzük a félelmeket és jó buli lesz neki a következő 3 év. A mai félelme, amit említett, az elveszettség érzése. Sok az idegen, fél. Sajnos pont beteg az ismerős kisfiú, akivel egy csoportba járnak, így ez a mankó még hiányzik. De már ismer két gyereket névről, játszott is velük. Átérzem a félelmét, 25 új arc, 3 új felnőtt, szabályok, új napirend (bár hasonlít az otthinra, de más). Remélem, hogy a reggeli alatt már nem sírt. Hogy elfogadta a barátságos kislány invitálását, és vonatozott egy jót. Bízom benne, hogy újra lelkesen szalad elém az öltözőbe és csicseregve meséli a napját. És hogy a sírós kezdetek nem tartanak tovább majd, mint a mosolygósak. Én is igyekszem kevesebbet sírni az óvoda kapujától hazáig. Belejövünk majd mindketten. Addig is beszélgetünk vele sokat. Elismételjük mindig, hogy miket fog csinálni bent és mikor megyünk érte. Ezzel kialakul benne a bizalom, hogy van itt is egy rendszer, ami megismerhető és követhető. Látja, hogy nem hagyjuk őt ott estére, mindig megyünk érte a megbeszélt időben. A barátkozást eddig is igyekeztünk megalapozni babás közösségbe járással, meg a saját barátainkkal való találkozók szervezésével, hogy lássa, jó dolog másokkal lenni és játszani, beszélgetni. Az óvónők szerint fontos, hogy ne adjuk fel, tartsunk ki amellett, hogy kell jönni. Mondhatnám, hogy na jó, akkor ma ne, hisz itthon vagyok a kisebbikkel. De akkor azt fogja megtanulni, hogy a sírás (hiszti) mindent megold, hogy az ő kedvétől függ ez a program. Pedig nem, ez sajnos az első komoly leckéje annak, hogy bizony akkor is meg kell tenni bizonyos feladatokat, amikor nincs hozzá kedvünk. Mert azért ez sokkal komolyabb, mint az, hogy az asztalnál eszünk és kezet kell mosni az udvarról bejövet. Úgyhogy felvértezem magam anyai szívszakadás ellen, és kitartok. És bízom benne, hogy ezek elég jó taktikák és támpontok, amivel felvértezem a gyereket, hogy belerázódjon az intézményesülésbe. Hiszen innen már nincs megállás, remélhetőleg jó sokáig tanul és koptatja az iskolapadokat.