Egy nap 24 órából áll, ebbe kéne belepréselni olyan sok mindent.

Nagyon sok helyen lehet olvasni az énidő fontosságáról. A kisgyerekes anyukák kapcsán kerül elő legtöbbször a kérdés, mivel az éjszakázások és a nappali sűrű menetrend mellett eltűnnek észrevétlenül a saját programok, és ki se látsznuk a pelenkák, mosás, főzés, vasalás tengere alól. Nekem szerencsém van, mert van lelkes és profi segítségem: férj, nagyszülők, nagynéni, dédi. Megbeszéltük, és most már tavaly május óta tartjuk is azt a szokást, hogy heti 5x tornázok. Van, hogy a gyerekek mellett, van, hogy egyedül. Jó stresszlevezető, egészségmegőrző. Szintén próbálom énidőssé tenni a házimunkákat, amiket egyedül végzek (pl. vasalás): bekapcsolok végre olyan zenét, amit én szeretek. Mert bár a maga nemében nagyon jónak tartom Gryllus Vilmos és Halász Judit munkásságát, de azért nyolcvanadjára hallgatva már nem akkora élmény. A gyerekeknek meg az én zeném nem buli, rendre megkapom a becsempészett dalaim alatt, hogy jaj, Anya, ez nem jó zene, inkább gyerekzenét hallgassunk. Kompromisszumként azért a kedvenc disney dalaimban kiegyezünk, ezzel vigasztalódhatok. A főzés alatt szintén jól lehet zenét hallgatni vagy rövidebb filmet/sorozatot nézni, amíg a gyerkőcök kint rohangálnak apai és/vagy nagyszülői felügyelet alatt. Viszont ugyanilyen igénye énidőre van az apai oldalnak és a nagyszülőinek is. Úgyhogy úgy kell balanszírozni az időnkkel, hogy lehetőleg mindenki tudjon hódolni a saját kedvteléseinek. 

Ha az énidő és teidő is kipipálva, jöhet a miidő problémája. Mivel egészséges párkapcsolatban van igény az egymással eltöltött minőségi időre és programokra is, azonban az a fránya 24 óra még mindig csak 24 óra. Nyilván nem a kisbabás és gyerekes időszak alatt fogjuk megnézni a színházi évad összes darabját, éjszakai koncertekre járni vagy hosszas wellness programokat beiktatni. De jólesik olykor-olykor kettesben megnézni egy filmet, horribile dictu moziban, nem mindig csak a kanapén ülve. Vagy csak szabadon beszélgetni, nem mindig arra ügyelve, vajon hallgatózik-e valamelyik csemete (a percenkénti félbeszakítást már nem is említem). Minél nagyobbak a gyerekek, annál könnyebben megvalósítható, sőt, az időtartam is lassacskán növelhető. A miidő persze megoldhatatlan külső segítség nélkül, úgyhogy nagy kincs a közelben lakó nagyszülő, nagynéni, a lelkes és fáradhatatlan dédi. Emlékszem, hogy nem is olyan egyszerű bevezetni a miidőt, mert az első mozink alatt a leparkoláskor egynásra néztünk a férjemmel, és majdnem meggyőztük magunkat róla, hogy inkább jöjjünk haza a gyerekkel lenni. Aztán végül megnéztük a filmet, de a végén már az óránkat néztük és a telefonjainkat,hogy nem üzentek-e otthonról, hogy mennünk kell. Persze semmi gond nem volt otthon, a gyermek prímán elvolt a nagyiékkal, de agyban nekünk is át kellett állni arra, hogy nem jön el az apokalipszis, ha mi elmegyünk pár órára. Azóta persze már profi miidőzők vagyunk, tudjuk felhőtlenül élvezni a közös programokat. 

Úgy gondolom, nem kéne, hogy különleges legyen egy ilyen felállás, ahol az anyának és az apának jut ideje magára és egymásra. A valóság azonban kiábrándítóbb, mivel sokaknak nincs segítsége, aki tudná tehermentesíteni, és sokszor a napi 30 perc énidő is elérhetetlen. Mióta anya lettem, sok minden átrendeződött a fontossági sorrendemben. Teljesen érthetetlennek és szomorúnak tartom, hogy a világunkban az a természetes, hogy életünk nagy részét nem a családunkkal és szeretteinkkel töltjük, hanem munkahelyen görnyedve vagy fizikai munkát végezve. Értem és tudom, hogy a munkát is el kell végezni. Na de az életünk rovására? Biztos, hogy ez az egészséges berendezkedés? Ahol nem jut idő egymásra, a beszélgetésre, a sportra, a barátainkra, családra?