Janikovszky Éva e két könyvét rengetegszer olvastam tizenévesként, tetszett ez a fricska, és az üzenet: mindegy, hogy milyen gyereket kapsz, megvan a maga öröme a fiú-, és lánygyereknek is. Sokat jár a fejemben mostanság ez a mű, újra is kéne olvasni. Baráti és családi beszélgetések tárgya szokott lenni, hogy vajon lányt vagy fiút könnyebb-e nevelni. Emlékszem, hogy egy ismerősünk drukkolt, hogy fiaim legyenek, mert nehogy már anyukámnak "jó legyen", és lány gyerekek után az unokái is lányok legyenek. Ő maga 5 fiúunokát kapott a két lányától, lehet, hogy emiatt látta így a helyzetet. Az ő álláspontja egyértelmű: lányokkal könnyű, fiúkkal nem. Egy másik baráti pár viszont inkább fiút tudott volna elképzelni magának, közelebb állt a lelkükhöz egy kisfiú nevelése. Nos, az ő feladatuk egy tündéri kishölgy felnevelése lesz. Mi nem gondolkoztunk fiúban vagy lányban, gyereket szerettünk volna, a neme másodlagos volt. Ha nagyon kellett volna mondanom valamit, hogy mit gondolok, melyik az egyszerűbb, akkor maximum azért mondtam volna a lányt, merthogy magam is nő vagyok, talán jobban megértem a női lelket és a felnövés során felmerülő nehézségeket. Másik oldalról viszont, éppen ismerve a nőiségem nehézségeit és általam nem kedvelt oldalait, azt is gondoltam, hogy a mai világban talán fiúnak és férfinak lenni könnyebb. És minden szülő azt kívánja a gyerekének, hogy minél szebb és könnyebb élete legyen, tehát akkor talán mégis inkább fiú.

Nos, a gép nekünk két fiúgyermeket dobott, így ez lesz a mi utunk. Hogy nehezebb vagy könnyebb-e lányt nevelni, nem tudom, majd húsz év múlva egy nyári estén leülünk a lányos barátokkal, és megbeszéljük.

Amit látok, az az, hogy van néhány dolog, amit nem fogok megtapasztalni. Ilyen például a 20-30 percig tartó csendes, egyhelyben történő játék. Mondjuk babákkal, akik teáznak. Helyette viszont van rengeteg ugrabugra, szaladgálás, bukfenc, hajmeresztő és nyaktörő tornamutatványok, hangos kurjongatás, kipirult és lelkes arc. Néha átcsap mérgezett egér üzemmódú arcon pörgésbe, aminek a vége az esetek nagyobbik részében egy jó kis harci sérülés. De hát ebcsont beforr. A kisebbik fiunk egy fokkal nyugodtabb természet, ő szeret elmolyolni magában, bár az utóbbi hetekben rájött, hogy nagyon nagy buli a tesóval fogócskázni, birkózni. Mindemellett szerinte is roppant szórakoztató felmászni székekre/asztalokra/az ablakba, állva hintalovazni, meg hasonló adrenalinnövelő dolgokba kezdeni. Nem állítom, hogy néha nem nézem ábrándos tekintettel a nyugodtan és békésen eljátszó lánygyermekeket az ismerősi találkozások alkalmával, de már elfogadtam, hogy a mi életünk pörgősebb lesz. Vagyis eljön majd lassan az az időszak, mikor én már nem hiányzom a játékból, mert ketten is lefoglalják egymást. Ennek a jelei már most is látszanak. Úgyhogy ez a különbség legfeljebb csak pár évig ilyen markáns, aztán jönnek az újabb kihívások.

Az alapvető nevelési elvekben pedig szerintem nincs különbség akkor sem, ha az embernek fia vagy lánya van. Ha lányaink lennének, akkor is azt tanítanánk nekik, mint most a fiúknak: hogy álljanak ki magukért, de figyeljenek oda másokra is. Hogy érvényesítsék az érdekeiket, de nem másokon átgázolva. Hogy legyenek türelmesek, kitartóak, használják az eszüket az erejük helyett, hogy ne hisztizzenek, hogy nem baj, ha nem sikerül minden elsőre. Hogy legyenek büszkék magukra, ha valamit jól csináltak, de nézzenek szembe a tetteik következményeivel, ha valami bajt okoztak. És a legfontosabb, azt tanítjuk és mutatjuk nekik, hogy nagyon szeretjük őket. Akkor is, ha hibáznak, akkor is, ha nyűgösek, mindenhogy. Mi vagyunk a biztos pont az életükben, akikhez bármikor fordulhatnak. 

A kamaszkor kihívásai még előttünk állnak, biztos vagyok benne, hogy arról is írok majd. No de minden hegyet akkor kell megmászni, ha már előttünk van. Úgyhogy ezen nem is aggódok még előre. Addig még van pár kaland az életünkben: ovikezdés, iskolaválasztás.

Summa summarum, a végkövetkeztetésem az, hogy örül, hogy fiú és örülj, hogy lány!