Először azt gondoltam, kisgyerekes álláskeresésem tragikomukis pillanatain majd röhögünk a barátnőimmel. Előre tippelünk majd, hogy hány blőd, teljesen jogsértő kérdést kapok a gyerekekre vagy szülésre vonatkozóan. Az nyilván fel sem merült, hogy szülőképes, sőt mi több, kisgyerekes anyaként ne futnék bele minimum egy ilyen kérdésbe, itt inkább azon lett volna a hangsúly, hogy hányat mernek kérdezni, és mennyire pofátlanul.

Az első élményem annyira alulmúlta a várakozásaimat, hogy elkezdek naplót írni az állásinterjúkról.

Elöljáróban még annyit, majd' 5 év releváns szakmai tapasztalattal rendelkezem, piacképes diplomával és angol nyelvismerettel.  

Térjünk is rá az első delikvensre.

Felkapott környék, jó megközelíthtőség, az épület berendezésén látszik, hogy nem a megélhetésért küzd a tulajdonos. Minden makulátlan, csillog-villog, mégis zsigerileg érzem, hogy ez nem az én helyem. A külsőségeknél sokkal fontosabb az ott dolgozók viselkedése, kisugárzása. Azzal indítunk, hogy a csengetésre épp csak kidugja a fejét valaki, megnyomja a kapunyitót és azzal a lendülettel el is tűnik. Bemegyek, sehol senki. Hangosan köszönök, kissé kínos az előtérben toporogni egy vizes ernyővel, úgy, hogy az ott dolgozók egyike sem hederít rám. Végül odajön valaki, a bemutatkozást nem érzi fontosnak. Mindegy, azért én elmondom, ki vagyok, és miért érkeztem. És megkérdezem, hová tehetném az ernyőm. 

Pár percet várakoznom kell, ezalatt hallgathatom a bentiek beszélgetését. Ha egy interjúzó előtt így bánnak egymással, nem akarom tudni, milyenek, ha csak magukban vannak.

Végül bebocsátást nyerek a legbelsőbb termekbe. Az interjú kerek 5 percig tart maximum. Ezalatt kiderül, hogy meghallgatóm arra sem vette a fáradságot, hogy elolvassa a szakmai önéletrajzomat. Azok után, hogy abban is bizonytalan, milyen pozícióra érkeztem, végül is már meg sem lep. hogy sem a végzettségemmel, sem a tapasztalataimmal nincs tisztában. És elérkezünk a slusszpoénhoz, mikor is megmondom, hogy GYES után váltottam munkát. A pártatlan, igazságos jogszolgáltatást és professzionális munkát ígérő jogvégzett beszélgetőpartnerem ekkor felhördül: jaaaaa, kisgyerekeees, hát akkor nem. Ez itt nem családbarát hely. 

Ja, vagy úgy. Azért álnaívan rákérdezek, hogy így 2022-ben a részmunkaidő, otthoni munkavégzés mennyire ismert fogalmak itt. Ismertek, de hát itt ilyet nem lehet. Miért? Mert csak. 

Még mindig tudja tetézni, hogy elborzad a vidéki lakcímemtől, és hogy onnan aztán pláne lehetetlen lenne. Halkan felvilágosítom, hogy 40 perc beérnem, Csepelről vagy a Pesterzsébetről ennek sokszorosa lenne, de mindegy is.

De azért sajnálja, mert amúgy jó lennék. A fejemben párhuzamosan folytatott beszélgetés során itt kérdezem meg, hogy mit? Hogy van családom? Vagy hogy nem titkoltam el őket, és tettem úgy, mint aki élvezettel ücsörög egy irodában napi 8 órát? Vagy sajnálja, hogy megrekedt ezen a szinten, hogy fogalma nincs, hogyan működtethetné úgy ezt a helyet, hogy nem kapnak sikítófrászt egy anyától? Uram bocsá, élve a technika vívmányaival és a 21.század csodáival, emberibb és élhetőbb munkarendet alakítanak ki? 

Én nem sajnálom. Már azt, hogy nem engem választanak. Mert azt viszont mérhetetlenül, hogy 2022-ben egy munkáltató ilyet kiejthet a száján. Persze annak boldog és biztos tudatában, hogy bizonyíthatatlan lenne, hogy ez elhangzott, tehát nem lesz következménye. Az egyenlő bánásmód meg köszöni szépen, jól van,  nem sokan használják, így kicsit azért unatkozik.

Sok sikert kíván még búcsúzóul, én nem mondom ki hangosan, amit gondolok. Minek. Jó keresést kívánok neki, bár halkan jegyzem meg, rengeteg jó jelölttől zárkózik el azzal, ha élből elutasít minden anyát, nőt.

Ja, meg azt sajnálom, hogy 2 évnyi covid után sem sikerült átállni az online interjúra. Erre az 5 percre sajnálom a buszjegy árát.