Amikor az alma messzebb esik a fájától

introvertált szülők extrovertált gyerekkel

Én és a férjem is eléggé introvertált emberek vagyunk. Úgy gondolom, hogy nagyrészt az ikerségből fakad ez, mivel kiskorunk óta tapasztaltuk a kéretlen extra figyelmet, az idegenek sokszor zavaró kérdéseit. Inkább igyekeztünk elbújni a szereplés elől. Én nagyon sokat nyíltam a szülés óta. Tudatosan nyitottam, mert nem szerettem volna beszűkülni, meg a gyerekeknek is úgy gondoltam, az a jó, ha megszokják a társaságot. Akkor talán nem élik majd meg olyan krízisként, ha be kell lépni egy terembe, ahol idegenek vannak. Mindig utáltam tömegben utazni, vagy olyan helyre menni, ahol idegenekkel kell lennem és beszélgetnem. A munkám során kellett ezen a helyzeten intenzíven változtatnom, egész jól belejöttem. Aztán a gyerek mellett megtalált egy nagyon klassz közösség, így nem is volt nehéz szocializálni a gyereket. Én is kifejezetten élvezem a találkozókat, akár a játszóházban, akár a játszótéren, sőt, vannak közös túrák is. 

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy két introvertált embernek ilyen extrémen extrovertált gyereke legyen. A nagyobbik fiunk születése óta imád a társaság középpontja lenni. Egy darabig azt hittem, ez a gyerekek alaptulajdonsága, szeretik, ha babusgatják őket. De az évek múlásával, és a beszédkészség kifejlődésével rá kellett jönnöm, hogy itt bizony máról van szó. A zsigeri szereplési vágyról, arról, hogy mindig menjünk valahová, ahol sokan vannak. És ahol ő produkálhatja magát, ahol körülbelül 5 percenként harsoghatja, hogy NÉZZÉTEK, MOST MIT CSINÁLOK! Legutóbb épp a bilin ült, és halkan mormolta maga elé: zseniális vagyok, egyszerűen zseniális. Próbáltam nem hangosan röhögni. Sosem használjuk rá ezt a szót. Sok dicséretet kap, de így ebben a formában biztos nem hallotta tőlünk, hogy zseniális. A játszótéren minden újonnan betérőt úgy üdvözöl, hogy ez az ő játszótere, bemutat minden játékot, mintha mind a világ egy-egy csodája lenne. 

Sokat gondolkozom rajta, hogy mi a jó hozzáállás részemről. Azt biztos nem szeretném, hogy elfojtsam benne ezt az igényt, mivel a személyisége része. Azt viszont próbáljuk nyesegetni, hogy mindig várja és elvárja a csodálatot másoktól. Akár egész hétköznapi dolgok miatt is. Nem szeretném, ha folyton külső igazolást keresne, hogy ő jó és ügyes. Az lenne a jó, ha a helyén tudná kezelni a jó és rossz tulajdonságait, ha kellően tudná értékelni saját magát. Emellett persze járjon nyugodtan társaságba, szerepeljen, ha szeretne (kíváncsian várom, megmarad-e ez a lelkesedés az ovis és iskolai fellépésekre is), de ne ettől függjön a boldogsága. Néha kicsit nehezemre esik ugyan mindig pörögni és menni, de azt gondolom, hogy rám is rámfér, hogy sétáljunk egy nagyot, ha meg minden séta a játszótérre vezet vagy a babamama klubba, az sem gond. Legalább nekem is van alkalmam felnőtt társaságban lenni és kicsit beszélgetni. 

A kisebbik fiunk egyelőre inkább ránk hasonlít, jobban elvan egyedül, de nem is zavarja a társaság. Majd kiderül, milyenek lesznek később, és végül is mennyire esett messze az az alma a fáktól. 

Címkék: gyereksarok