Most volt 1 éve, hogy a két szülés után nekiálltam az életmódváltásnak és a rendszeres, szakemberek által összeállított gyakorlatokon alapuló mozgásnak. Emiatt jutott eszembe, hogy az a test, aminek most örülök, ez a súlyés ezek a centik 10 éve teljes kétségbeesésbe taszítottak volna. A lánykori testemhez és versenysúlyomhoz képest van rajtam 20 kiló, mégis jobban szeretem magam, a testem, mint 20 évesen. Furcsa dolog ez a testkép és önelfogadás. Engem az anyaság furcsa módon felszabadított a korábbi szorongásaimból és önutálatomból, pusztán azzal, hogy máshová helyezte a prioritásokat az életemben. Nyilván kellett a mostani párom és a kapcsolatunk, az elfogadó szerelem és szeretet, amit tőle kaptam, hogy elindulhasson ez a folyamat. 

Kövér gyerekek voltunk, kb 10-12 évesen tetőzött a súlyunk, úgy emlegetjük ezt az időszakot, hogy vágósúlyban voltunk. A nyarakat vidéken, nagyszülőknél töltöttük, ahol a korábbi közös nagy barangolásokból, biciklizésekből átalakult a napi program. Ültünk a fotelban, brazil szappanoperákat néztünk és ettük Nagyi süteményeit. Meg csokit, chipset, szörpöt, töménytelen mennyiségű cukrot. Akkor jó programnak tűnt. Aztán jött a gimnázium és egy hányós-hasmenős betegség, ami lepucolt rólam 7 kilót, és kaptam egy új testet. A korábbi amúgy nem zavart, akkor még pont nem volt porondon az a téma, hogy ki mennyire csinos, ki kinek tetszik/nem tetszik. A gimiben viszont kaptam a pozitív visszajelzéseket az átalakulásomra. Amit én addig nem is érzékeltem így, nem foglalkoztatott. De tisztán emlékszem, mikor az osztályfőnökünk azzal fogadott, mennyire lefogytam. Én valami olyat mondtam, hogy lehet, nem tudom. Erre sértetten mondta az ofő, hogy talán inkább köszönjem meg a bókot. Ja, hogy ez bók, oké, én azt tudtam, hogy cefet rosszul voltam 3 napig, nem éppen nagy teljesítmény ebben lefogyni. Aztán jöttek a fiúktól, lányoktól is a dicséretek, hogy vékony vagyok. És valahogy elindultam egy úton, aminek a vége 16-17 évesen a 40 kilót sem elérő súly és egy tüdőgyulladás lett. A kettő között pedig egyre kevesebbet ettem, büszke voltam magamra, mikor kóvályogtam az éhségtől, mert úgy éreztem, na most tényleg sikerült betartanom a fogyókúrát. És a testemen csak a hibákat láttam, hogy még mindig széles a csípőm (az ember csontjait nem igazán hatja meg az éhezés és a kamaszos önutálat), vastag a combom, nagyobb az alsótestem a felsőnél (ez a mai napig így van, körte alkat vagyok, adottság). Lepattant az akkori barátom azon megjegyzése, hogy örülne, ha nem állna előrébb a bordám, mint a mellem. Helyette az anyukájának az a mondata maradt meg, amiben az első találkozáskor megemlítette, hogy pedig a fia azt mondta, vékony vagyok, közben meg nem. A mai fejjel fel nem foghatom, hogy egy 150kilós hölgy ilyen véleménye miért zavart, de akkor rosszul éltem meg ezt a kritikát. Attól viszont boldog voltam, hogy a legkisebb méretek is jól állnak, nem rontja el az összképet egy kiröccenő úszógumi vagy némi has. Aztán jött a betegség, amiből nem igazán bírtam kilábalni. És a tanári üzenetek a szüleimnek, hogy ennem kéne, mert nagyon vékony vagyok. A szomszéd néni és bácsi is minden alkalommal elmondta, hogy ne fogyjak már tovább, mert borzasztóan nézek ki. Ez valami beteg módon nekem pozitív visszajelzás volt, mert hát ugye az idősek jobban szeretik a pufi gyerekeket, de ha szerintük vékony vagyok, akkor az jó. Az utolsó fogyókúrám 3 napos baromság lett volna, első nap csak pár karika natúr ananászt ettem, másnap kivit, de aztán nem bírtam. És ekkor valahogy átkattant valami a fejemben, meg a szüleim is megmondták, hogy evés vagy orvos, hogy ezt nem folytathatom. Nem emlékszem, hogy hogyan álltam vissza a normális evésre, de a korábbi mániákus éhezés és nemevés már nem tért vissza. Az este 6 után nem eszem rutin viszont maradt. 

A várandósságok alatt nem híztam sokat, mindkét alkalommal 7 kilót, de ebből 4 kiló feletti volt az első gyerek súlya, szóval lényebégen 1-2 kg volt a plusz rajtam. Na de a korábbi lapos hasam és kis mellem örökre távozott az életemből. Nem számított a krémezés, a hatalmasra duzzadt hasamon a bőr bizony szétrepedt, akármennyire is küzdöttem. A korábbi 36os méretemből 46osba léptem, ez az első szülés után sokkolt. Sírtam a próbafülkében, hogy nem ismerem ezt a testet és utálom, mert nem én vagyok. Az egy év eredménye egy túnusosabb, izmosabb test, narancsbőr minimalizálva, ruhaméret 42-re redukálva. És rengeteg fejlődés fejben, lélekben. Merthogy a testem alakulása nem olyan sikersztori, amit kiposztolnak a fogyókúrás termékek mellé vagy az edzések reklámjaként. Nincs látványosan nagy fogyás, sem bombanő alak. Van még bőven lógó és kinyúlt bőr, úszógumi, vastag comb. De közben tudom, hogy a testem már nem lesz olyan, mint volt. Nem is kell annak lennie, mert a két szülés végérvényesen megváltoztatott dolgokat, ez normális. Mivel sokkal fontosabb az életemben a két fiú, illetve az egészségem, már tudok örülni ennyinek is. Tudom azt gondolni, hogy jót teszek a testemmel, hiszen rendszeresen edzek, nyújtok, odafigyelek, hogy milyen ételeket eszem. Nem rágom magam azon, hogy miért sikerül másnak a nagyobb súlyvesztés és a szülés előtti forma visszanyerése. Mindegy, mert az nem az én testem. Nekem ez jutott, erre kell figyelnem, ezt kell gondoznom. Sokat segít ebben, hogy a férjem is így szeret, amilyen vagyok. Sosem presszionált, hogy ő csak úgy tud elfogadni, ahogy a megismerkedésünkkor kinéztem. Úgyhogy a korábbi testképzavarból és önutálatból eljutottam egy békés elfogadásba. Most már tudom azt mondani, hogy nem zavar ez az új test. Ma már eszembe sem jutna belevágni ilyen háromnapos "diétákba", mert tudom, hogy károsak.