"Miért nem lettem éles, tiszta szellem?
A fájdalomnak testet mért adok?
Miért fordultam békességem ellen?
Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?
Azt hittem: épp így leszek halhatatlan.
Vagy – tudom én? Az érv nem izgatott,
csak foganni és teremni akartam,
csak fogadni a teremtő magot.
—
De aki a magot magába fogadta,
megnyílik az idő mélye alatta,
világok méhe vajúdik tőle –

ki tudja, kit ránt elő belőle,
szűk üregekből tág levegőre,
messzi időkből kit tol a létre,
újra ölésre, új ölelésre."

Szabó T. Anna verse gyönyörűen foglalja össze azt az érzéskavalkádot, amit az első fiam születése óta érzek. És most nem is azzal a részével szeretnék foglalkozni, hogy milyen okkal szerettünk volna gyereket. Nincs egy konkrét, meghatározott cél vagy indok, ami miatt azt éreztem, hogy a férjemmel szeretnék családot alapítani. A vers első része az, ami teljesen mellbe vágott, mert annyira tökéletesen írja le, mi is kavarog bennem. Én eddig a halandóság félelmeként fogalmaztam meg. Amikor elképzeltem, milyenek leszünk családként, milyen lesz a karomban tartani a gyerekünket, bizony abban nem szerepelt ez a pusztító félelem. 25 éves voltam, mikor megfogant az első fiunk. Ebben a korban, hacsak nem küzd az ember valamilyen komoly betegséggel, még nem igazán foglalkozik önnön halandóságával. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy ismerhettem a nagyszüleimet, sőt, az egyik dédnagymamánk is sokáig az életünk része volt. Egészen eddig tehát nem volt közeli élményem az elmúlás. Aztán sajnos az egyik nagypapám elment. Azt még el tudtuk neki mondani, hogy babát várunk, de már nem várta meg az első dédunokáját. Pedig hogy örült volna neki! Sokszor eszembe jut, hogy az a gyerekek iránti rajongás, amiben mi is lubickoltunk minden nyáron, mikor náluk voltunk, az biztosan még nagyobbá duzzadt volna benne, ha láthatja a dédunokáját. 

Aztán jött a szülés. Nem várt műtét, különösen nem várt nagy vérveszteség, pánik a műtőasztalon. Itt legyintett meg először a halandóság félelme. Gyomorszájon vágott óriási erővel, az kattogott bennem, hogy nekem maradnom kell, olyan nem lehet. hogy ne én neveljem fel a fiam. Aztán a felépüléssel ez az érzés elhalványodott, visszavonult. A kisfiam koponyaműtétje kapcsán jött elő abban a formában, hogy az nem lehet, hogy az én halandóságom később érjen ide, mint az övé. És azon az őszi napon ez a két félelem erős gyökeret vert bennem. Nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap rettegek attól, hogy meghalok, vagy hogy a gyerekeim meghalnak. De minden olyan alkalommal, mikor nem várt egészségügyi probléma üti fel a fejét: akár nálam a második császármetszés utáni komplikáció, akár a másik kisfiunknál felmerülő koponyacsontosodási zavar lehetősége, ez a félelem bizony előkúszik. Nem szeretnék 100 évig élni, sőt a 90-hez sem ragaszkodom, bár nőági rokonaim elég magasra tették a mércét. Azt szeretném, ha látnám a két fiunkat révbe érni, boldog emberré cseperedni, szeretném, hogy tudjam őket segíteni és támogatni, amíg testi és szellemi értelemben is ép vagyok. Ha ez 60 évet jelent, akkor addig. Szerintem nem irreális elvárás ez, és mégis elő-előjön a félsz, hogy megvalósul-e.

A szüléseim előtt sem szerettem, ha filmekben vagy könyvekben egy gyerek meghal vagy szenved. A fiúk érkezése óta viszont tényleg nem tudom elviselni, mert fizikai fájdalmat okoz. Inkább ellapozok vagy nem nézem meg az adott jelenetet. Mikor mentünk a kisebbik fiunkkal a röntgenre, hogy kiderüljön, kell-e műteni, előző este teljesen rosszul lettem. Hányás, fejfájás, sírógörcs. Aztán a pozitív hírek hallatán óriási megkönnyebbülés, nyugalom. Törékeny egy nyugalom ez az asztmás kicsivel és a csónakfejű naggyal. Minden fulladás, minden olyan tünet. ami a koponyarendellenesség visszatértére utal, bekapcsolja ezt a zsigeri félelmet. Állítólag egy kínai mondás azt tartaja, ha nyugodt életre vágysz, ne legyen gyereked. Nem tudom, hol olvastam ezt, vagy hogy van-e ilyen mondás bárhol a világon, de azért van benne igazság. Mert ez a félelem és folytonos aggódás azóta van bennem, mióta anya lettem. Ami nem jelenti azt, hogy nyugodt életre vágyom. Ugyanis félelem ide, aggódás oda, a világom így teljes, hogy gyerekeim vannak.

A zárszó pedig nem is lehet más: "Miért nem lettem éles, tiszta szellem?/A fájdalomnak testet mért adok?/Miért fordultam békességem ellen?/Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?"