Pár hete láttuk a Whiplash című filmet, ami után már merengtem egy sort azon, hogy vajon mit akart üzenni a film: hogy elfogadható a tanár lelki terrorja, mert kihozta a tanítványból élete legjobbját? Vagy az, hogy nem éri meg 5 perc hírnévért a teljes életedet tönkretenni? A Vígszínház kapcsán megjelent cikkekről és Eszenyi Enikő álláspontjáról újra eszembe jutott ez a téma. Mit engedhet meg magának egy szülő/tanár/rendező, annak érdekében, hogy a legjobbat hozza ki a gyerekből/színészből?  A végeredmény (siker, jó darab, kitűnő bizonyítvány, stb.) a fontos, és szemet kell húnyni az odáig vezető út egy-egy részlete fölött? 

A Whiplash története röviden az, hogy van egy 19 éves srác, aki rajong a dobolásért, a híres dobosokért. Bejut az ország legjobb zenei konzervatóriumába, ahol egy olyan tanár veszi a szárnyai alá, akinek elég érdekes módszerei vannak. Minden tanítávnyát egy darab húsként kezeli, akik mind azt a célt szolgálják, hogy ő sikeres legyen a zenekar karmestereként és felkészítőjeként. Módszerei a megalázás, üvöltözés, verbális, nonverbális agresszió. Egy undorító alak, akinek az ember szíve szerint bemosna egy hatalmasat. Innen, a kanapéról ülve, majdnem 30 évesen azt mondom, én aztán leordítottam volna a fejét, kisétálok az első húzásánál, és jól felnyomom az iskola igazgatójánál. De utánagondolok, és rájövök, hogy nem ennyire egyszerű ez. 19 évesen az ember teljesen más, függ a szüleitől, a tanáraitól, keresi az útját, szeretné megváltani a világot. Vagy legalább is megtalálni a hivatását, amiben szeretne kiemelkedő lenni. Vágyik az elismerésre, a pozitív visszajelzésre. A főszereplő srác különc abból a szempontból, hogy nagyon tudatosan látja a célját: a világ legjobb dobosai közé kell emelkednie, mindenáron. A történet elején úgy látszik, megvan az egyensúly a suli, próbák, magánélet és az apjával való kapcsolat közt. Aztán szép lassan kiderül, hogy ha elindul a tanára által kijelölt úton, aminek a végén a halhatatlanságot reméli, abba nem fér bele sem a randizás, sem a korábbi apa-fia programok (más kérdés, hogy nem túl egészséges kapcsolatot villant fel a film, de ez egy másik írásban férne el). A tanár sorozatos megalázásai, igazságtalanságai, az, hogy nem marad barátja, megszűnik a párkapcsolata, összeveszik a családjával, fizikailag is tönkreteszi magát, nem tántorítja el. Az értelmetlen egymás elleni versengés csúcsán autóbalesetet szenved, mert próbál megfelelni a tanára irreális elvárásainak, és mert nem mer nemet mondani. Nem meri azt mondani, hogy ez most nem fér bele az életembe,  nem kockáztathatom mások életét és a sajátomat. Ekkor úgy látszik, sikerül kiszállnia az önpusztító mókuskerékből, egy pszichológus és az apja meggyőzik, hogy tegyenek lépéseket a tanár elbocsájtásáért (egy korábbi tanítványa öngyilkos lesz, ez indítja be ezt a szálat), mert emberekkel így nem bánhat. Aztán eltelik pár hét/hónap, és eljön egy zenei fesztivál, a srác összetalálkozik egy bárban a tanárával. Pár pohár után előkerül az ars poetica: ő azért bánik így az emberekkel, mert így lehet kihozni a legjobbat belőlük. Egy híres dobos azért lett a világ legjobbja a legenda szerint, mert amikor rosszul játszott, hozzávágott egy cintányért a mestere (vagy zenésztársa, bocsánat, ez elsikkadt nálam), és leordította. Mire ő összekapta magát, és a világ legjobbja lett. Tehát a siker receptje, ha porrá alázunk mindenkit, mert majd akkor jól megembereli magát, és megmutatja a világnak. (Vagy öngyilkos lesz, mert összeroppan, de hát ezzel a szállal nem kíván foglalkozni sem a tanár, sem a srác) A fiú kap egy meghívást a tanára zenekari fellépésbe a híres zenei fesztiválra. A fiú lelkesen készül, majd az első dalnál kiderül, hogy a tanár arra akarja felhasználni ezt az egészet, hogy nagy közönség előtt vágja el végleg a srác karrierjét: nem adja neki oda a nyitó dal kottáját. A srác játszik valamit fejből, de mindenki tudja, hogy hibázott. Úgy tűnik, feladja és megalázottan hazamegy. De aztán felszívja magát, és fittyet hányva tanára programjára, elkezd dobolni, maga mellé állítva a zenekart. És persze élete legjobbját dobolja, amiben a végén a tanára is segíti az instrukcióival. Vége. 

Vagyis a kezdete. A rágódásnak, hogy tényleg szabad ezt engedni? Ha 2000 tanítványból 1 világhírű lesz (ez ugye nem derül ki, hogy sikeres lett-e a srác), akkor megérte a ,aradék 1999 szorongó, depressziós, pályaelhagyó vagy öngyilkos? Eszenyi Enikő véleménye a rendezői és igazgatói viselkedésével kapcsolatban az, hogy mindent a színház érdekében tett. Vajon az, hogy megduplázta a jegyek eladását, az, hogy sok sikeres darabja volt a színháznak (hogy szakmai szemmel jó-e, az más kérdés, nem egyenlő azzal, hogy sokan látták), elegendő ok arra, hogy így bánjon emberekkel?

Szerintem nem. Az én értékrendemben előrébb áll az, hogy normálisak maradjunk, hogy igyekezzünk udvariasan, egymáshoz tisztelettel vagy türelemmel fordulva élni. Nem mindig sikerül, nem vagyok álszent. De azt sosem gondoltam, és nem is teszek ilyet a gyerekeimmel sem, hogy egy magasztos célunk eléréséhez mások megalázásán/eltiprásán át vezethet az út. Olyan szubjektív dolgok, minthogy valaki sikeres lesz, számomra nem elegendő ok ahhoz, hogy feladjam az emberségem, vagy hogy lemenjek kutyába valakinek a kedvéért. Mondjuk én nem vagyok sem élsportoló, sem "sztár", nem vágyom világhírre, sem 15 perc hírnévre. Nem volt sosem célom, hogy csodáljanak vagy rajongjanak értem. A blogírás célja is inkább a saját gondolataim írásos rendszerezése. Van pár téma, aminél örülnék, ha több embert elérne és megmozgatna. De nem bánkódom, ha nem lesz így. Ha csak a barátaimmal és a családommal folytathatok ezekről eszmecseréket. 

Biztos másképp látja ezt a kérdést az, aki a a filmhez hasonló ambíciókkal rendelkezik. Hogy jó vagy rossz-e, amiért bennem nincsenek ilyen vágyak, nem tudom. Mindenesetre engem megnyugtat a tudat, hogy miattam nem érzi magát pocsékul egy halom ember. A gyerekeimet nem szeretném versenyistállóba járatni, ahol 6 éves koruktólállandóan versenyeztetik őket, és irreális elvárásokat támasztanak velük szemben. Mert szerintem valahol minden vilgáhír utáni vágynak és egyetemes rajongás iránti sóvárgásnak itt az alapja. Hogy gyerekként azt látja-e, hogy tényleg lehet örülni a kis dolgoknak is, hogy lhet hibázni, hogy ugyan keményen kell dolgozni, és érdemes energiát fektetni dolgokba, de nem az életünk rovására. Nehéz kérdés, mivel tesz jót az ember magának vagy másnak. 

Számomra a Whiplash üzenete az lett végül, hogy nem, nem éri meg. Ilyen áron nem.