Mindig visszatérő téma a nyilvános szoptatás kérdése. Rengeteg vitát generál, mindkét oldalon erős indulatokkal fűszerezett hozzászólások születnek. Nemrég olvastam egy női magazin szerzőjének a posztját arról, hogy őt és a kisbabás barátnőjét kitessékelték egy budapesti ruhaüzletből, mert ott szoptatta a babáját a barátnő. Egy darabig olvastam a hozzászólásokat, hogy hol tart a gondolkodás 2019-ben, annak is az utolsó hónapjaiban. Még mindig megdöbbentően sok komment érkezik, ami közli, hogy undorító (???) a nyilvános szoptatás, és minden kisgyerekes anyuka oldja ezt meg otthon, mert a gondolat is felháborító és sértő. Vicces ilyen észrevételeket és gondolatokat olvasni abban a korban, amikor egy átlag bikini reklám vadabb, mint bármelyik óvszer óriásplakátja. És az adott ruhabolt kampányképein is nem kevés mellfelület látszik, a fél fenekeket szabadon hagyó rövidnadrágok divatjáról nem is beszélve. De biztos a szoptató anyukák látványától áll meg a sok vásárló (legyen akár gyerek, akár felnőtt) a fejlődésben. 

Amit tényleg nem értek a téma kapcsán, az az, hogy aki valaha is látott szoptató anyát, az tudja, hogy a gyerek és a ruha olyan szinten takar, hogy abszolút nem látszik több az illetőből, sőt, kevesebb, mint egy átlagos strandos napozáskor. Senki nem úgy szoptat (vagy aki mégis így, az elenyésző kisebbség), hogy először félmeztelenre vetkőzik látványosan, majd mellre helyezi a kisbabáját.

Szintén nem tudom megérteni, hogy miért tart még ma is ott a gondolkodás, hogy miért indult el otthonról egyáltalán az anyuka!? Hát üljön otthon 3 évig, ne legyen se intéznivalója, se kedve sétálni vagy emberek közt lenni. Most ez komoly? Mikor már elég sok szakirodalom áll a rendelkezésünkre a szülés utáni depresszióról, sok cikk és könyv foglalkozik azzal, milyen fontos, hogy ne gubózzanak be a nők a szülés után, hogy ne szűküljön be a világuk a gyerekszobára. De odáig már nem jutunk el, hogy a köztereken legyen alkalmas hely elvonulni egy babát átpelenkázni vagy megszoptatni. Ha pedig lehetőségek hiányában valaki nyilvánosan szoptat, azt még inzultus is érheti. Különösen döbbenetes volt azokat a kommenteket olvasni, ami az utcai vizeléshez hasonlította a szoptatást. Aki ezt gondolja, azzal mondjuk nem igazán érdemes vitát folytatni, mert észbeli képességei meggátolják, hogy felfogja az észérveket. Bár elgondolkodtató, hogy akik ezt gondolják, annak vajon a szülei tanították-e ezt a magvas gondolatot, vagy saját kútfőből származó hasonlatról van szó.

Én szerencsésnek tartom magam, az eddigi 11 hónap szoptatás alatt volt már "szerencsém" több kórházi folyosón, tömegközlekedési eszközön, védőnői váróban (nincs külön baba-mama szoba), parkolóban, játszótéren, strandon. Egyszer sem éreztem magam kellemetlenül, én ezt a világ egyik legtermészetesebb dolgának élem meg, hogy ha a 40 fokban a kisfiam szomjas lett, akkor megszoptattam. Nem ért soha attrocitás emiatt, még csak furcsán sem néztek. Jó lenne, ha a társadalom végre elfogadná, hogy ez nem öncélú magamutogatás vagy szexuális felhívás (aki a szexre asszociál egy szoptató nő kapcsán, az szerintem szimplán perverz), hanem az élet része. Mondjuk nem bánnám, ha ennek ellenére a nagyobb köztereken, játszótereken, parkokban létesülne kulturált mosdó és baba-mama helyiség. 

1. Autómárkák. Még nincs 3 éves a nagyobb, de már kívülről fújja az autómárkákat, amit a sétáink alatt figyelt meg. Egészen fiatal kora óta beazonosítja az apja és nagyapja autójával aonos márkákat, akkor is, ha teljesen más típusúak, csak a márka stimmel. Oldalról, az embléma nélkül, elhaladó autókra épp rápillantva is jól mondja. Nem volt mit tennem, nekem is fel kellett zárkóznom, nehogy ne tudjam pontos információkkal ellátni.

2. A szerszámok helyes megnevezése. De nem ám olyan egyszerű dolgok, mint csillagfejű csavarhúzó, nem. Racsnis nemtudoménmi, hidraulikus emelő, megannyi szerszám, aminek nem tudom a pontos nevét (mert nem is érdekel). De ezen a téren sokszor átirányítom a megfelelőbb szakemberhez, az apukájához. 

3. Sam a tűzoltó főcímdala. Nincs mit hozzáfűznöm, másik bejegyzésben már leírtam a véleményem erről a rettenetről.

4. Az állva pisilés elmélete. Mert nem jön ösztönből nekik, meg kell ám tanítani a technikát, különben szimplán csak lepisili a saját cipőjét.

5. A színösszeállítás csak női hóbort. Egy férfit se 3, se 30 évesen nem köti le, hogy a zoknija, alsónadrágja, nadrágja és pólója összhangban legyen. Az, hogy ezekhez még a cipőt és a pólót is esetleg színben harmonikusan válasszák ki, már csak hiú remény.

+1 Elfogadni, hogy a gyereked nem fog elüldögélni 30-40 percig és rajzolni/gyurmázni/festeni/gyöngyöt fűzni. Ellenben rohanhatsz utána, mert lelkesen dönget a háromkerekű járműveivel a legmeredekebb lejtőn is (félelemérzet nélkül), és maximum 2 percig érdekli egy játék a játszótéren, utána keres másikat.

A fiaink koponya problémái miatt sajnos elég gyakori program nálunk a kétirányú röntgen. A legközelebb a szomszéd település orvosi centrumában (nem kórház) van lehetőség elvégezni a vizsgálatot, ide tud beutalót adni a gyerekorvosunk is. Eddig minden alkalommal példaértékű volt az a segítség és odafigyelés, ahogy lezajlottak a röntgenezések. 

Az a szerencse, hogy külön ablaknál kell leadni a beutalót, nem a központi betegfelvételnél. Minden alkalommal 10 percen belül behívtak, itt tényleg komolyan veszik azt, hogy a gyermekek elsőbbséget élveznek (a sürgősségi és a szemészet már nem tartja be ezt az általuk kiírt szabályt, sajnos ez is tapasztalat). Segítőkészek és találékonyak, hogy hogyan oldjuk meg egy 11 hónapos, hihetetlenül ellenálló baba mozdulatlanul tartását anélkül, hogy csak mi, segítők látszódjunk a felvételeken. Ha sokat kellene várni a távleletezésre, akkor lehetőség van csak a felvételt kikérni CD-n. Nekünk pedig ez bőven elég, mivel az idegsebész professzor a felvétel alapján dönt, nem a röntgenorvosi vélemény alapján. Plusz figyelmesség, hogy a CD-re írásért fizetendő kb. 250 forintot sem fogadták el soha, mondván egy gyerektől nem kérik el.

Lehet így is. Sőt, csak így lehetne művelni az orvosi hivatást, szerintem. És köszönöm, hogy ilyen emberségesek maradtak.

Nekem szerencsém van, mert Bogyóval ellentétben nem küzdök inzulinrezisztenciával, csak pajzsmirigy alulműködéssel. Viszont elképedve látom, hallom tőle, hogy milyen szakmai tanácsokat adnak a dietetikusok, endokrinológusok. Az az érzésem, hogy van két mondat, amit ismételgetnek, és rá akarják húzni minden emberre, hogy tessék 150 gramm szénhidrátot és 1400 kalóriát enni. Meg napi 1 órát mozogni. Ez a fogyás kulcsa. Amikor pedig fél év, vagy egy év után sincs látszatja ennek, akkor ész nélkül csökkentik a számokat, kivéve az edzésnél, mert azt növelik. Elég szkeptikusan szemlélem ezeket a bölcsességeket, ugyanis ha valaki ilyen kevés kalóriát és szénhidrátot visz be naponta, ellenben intenzíven edz egy-két órán át, emellett a szellemi tevékenysége és alap-anyagcseréje is éget valamennyit, akkor több kalóriát éget el, mint amennyit bevisz, tehát fogynia kéne. Amikor még sem ez történik, akkor teljesen életidegen módon közlik, hogy tessék salátát rágcsálni és napi 2 órát edzeni. Nem tudom, vajon mi lenne a végső tanácsuk, a fényevés és egész napos futás? 

Nekem már az alapkoncepció is sántít, mert ha valaki napi 8 órában dolgozik (ingázásra nyugodtan számolhatunk 1-2 órát ezen felül, és akkor a létező túlórákkal nem kalkuláltunk), alszik is mondjuk 8-9 órát (ez szintén fontos eleme az egészséges életmódnak), akkor a fennmaradó idejében kell megoldania a sportot, a háztartás-vezetést, a magánéletet, hobbikat. Nem egyszerű, szinte robotüzemmódra kell kapcsolni, meg sakkozni, hogy a munkahely után melyik az az edzőterem, ami nyitva van, nyaranta esetleg lehet parkokban futni. És amikor ebben a képletben még emelni akarják a napi mozgást, akkor tényleg csak annyit kérnék, hogy vezessék le, hogy hogyan lehet emberként élni egy ilyen menetrenddel. Mert szerintem sehogy. Annak nincs értelme, hogy az ember egész nap sanyargatja magát, kóvályog az éhségtől, majd megszállottan sportol, nem örömből, hanem kényszerből, kínosan számolva a kalóriákat és pulzusszámot. A párkapcsolatára, barátaira sajna így nincs idő, meg energia, de hátha lemegy 2 kiló a hónap végére. A másik, amitől frászt kapok, az az, hogy a dietetikusok által előírt étrend, ami Bogyó esetén leginkább a ne egyél semmitben merül ki, okozója lesz egy csomó vitaminhiánynak. Mert nem engedi, hogy normális, vegyes táplálkozásból hozzájusson az ember szervezete a szükséges vitaminokhoz. Javaslat: tessék szedni valami szintetikus bogyót. Éljen az egészséges életmód! Számomra ésszel fel nem fogható, hogy egy szakember hogyan javasolhat olyan étrendet és életmódváltást, ami vitaminhiányhoz és teljes kimerültséghez vezet. Látható eredmények nélkül. Arról nem beszélve, hogy mind az étkezésnek, mind a mozgásnak az öröme vész el, ha kényszerből kell csinálni, minden élvezeti értéktől megfosztva ezeket a tevékenységeket. Nem vagyok dietetikus, nem tudom, mi az oka annak, hogy ennyire egy sablonból adnak tanácsot mindenkinek, anélkül, hogy egyéb orvosi szakterületekkel (endokrinológia, deabetológia, belgyógyászat) összedolgozva, komplex és élhető javaslatot tennének. De az ismerősi körömet és Bogyót elnézve, valamit át kellene gondolniuk. Legfőképp azt, hogy, amit tanácsolnak, az hogyan illeszthető be egy normális életvitelbe. 

Joker Phoenix

Nyomokban SPOILERT tartalmazó filmélmény beszámoló.

Zavarbejtő filmélményben volt részem tegnap, amikor megnéztem a Jokert. Amikor először láttam, hogy Joaquin Phoenix lesz a főszereplő, elkezdett érdekelni a film, mert szeretem a munkásságát és a színészi játékát, még gyerekként a Gladiátorban jegyeztem meg a nevét. Azt szeretném leszögezni az elején, hogy nem olvasok képregényeket és nem ismerem oda-vissza sem a DC, sem a Marvel hőseit, antihőseit. Nem is nézem meg az összes superhero filmet sem, amiket láttam, azok tetszettek, de számomra ezek egyszer megnézős, kikapcsolódásra szolgáló filmek, nem tudok mit kezdeni a több tonnányi vitával arról, hogy az akármelyik képregényfolyam szerint most az adott karakter nézhet-e így ki vagy mondhat-e valamit, vagy sem. Utoljára a Batman univerzumból én a Christopher Nolan filmeket láttam, nem ezek a kedvenc filmjeim a rendezőtől, de nem voltak rosszak. Abban nem vagyok biztos, hogy az első részt láttam, csak elfelejtettem, vagy nem láttam, mindenesetre arról nincsenek emlékeim. A Sötét lovagra emlékszem, igaz, nekem nem volt olyan nagy élmény az a film, és nem vagyok abban sem biztos, hogy ekkora ünneplés övezné Heath Ledger alakítását, ha nem hal meg tragikusan fiatalon a színész. A folyamatos száj nyalogatás számomra zavaró volt ekkora mennyiségben, és szerintem az sem segített, hogy első alkalommal szinkronnal láttam, és nem szeretem Stohl András hangját ebben a filmben (meg úgy általában sem szeretem a szinkronját, színházi alakításait annál inkább).

Nekem emiatt nem volt félelmem egyik későbbi filmmel kapcsolatban sem, ahol feltűnhetett Joker, Jared Leto alakítása sem olyan rossz, szerintem, Joaquin Phoenixre pedig kifejezetten kíváncsi voltam, mert nagyon át tud lényegülni bármilyen szerepről is legyen szó.

Azt olvastam a film megnézése előtt is, hogy nem egy klasszikus képregény adaptációról lesz szó, nem lesz sok akció, repkedés, szupererő, semmi ilyesmi, hanem az eredettörténet arról fog szólni, hogyan hasad szét végképp egy átlagember lelke és elméje, és válik egy őrült antihőssé. Ez maximálisan igaz a filmre, így nem ajánlom azoknak a nézőknek, akik a látványorgia miatt néznek szuperhős filmeket, mert itt semmi ilyesmi nem lesz. Azoknak, akik egy jó szociológiai látleletet akarnak nézni, már inkább.

Röviden a történet: Arthur Fleck egy bohócokat közvetítő cégnél dolgozó, mentális problémákkal küzdő, elszegényedett családban felnőtt középkorú férfi, aki a szintén elég instabil lelkiállapotú anyjával él Gotham egyik szegénynegyedében és arra vár, hogy valaki észrevegye ebben az életben és ne csak akkor, ha rátör az idegkárosodása miatti nevetőgörcs a legfeszültebb helyzetekben. Vágyik a kedvességre, a sikerre, a csillogásra, van egy stand up showműsor házigazda példaképe, akinek a sikerei imponálnak neki, illetve, a lelke mélyén vágyna egy boldog párkapcsolatra is, ahol tényleg férfi lehetne, nem az anyja szoknyája mellett ülő, esténként kabaré műsorokat néző lúzer, aki a kollégái céltáblája és egyik napról a másikra él. A film azt követi végig, hogy a szociális háló, a megfelelő családi környezet hiánya, a hatalmas társadalmi feszültség együtt hogyan képes kitermelni egy antihőst, akit a város tulajdonképpen megérdemel.

 SPOILERES részletek

Az elég hamar kiderül a filmben, hogy elég komoly lelki problémái vannak Arthurnak, az első jelenet egy szociális munkással folytatott terápiás beszélgetés, ahol bepillanthatunk a személyes naplójába, ahol kiderül a nevetőgörcseivel kapcsolatos betegsége is. A történet előrehaladtával egyre nyomasztóbbá válik az élete, a munkahelyén mindig ki akarják rúgni, a kollégái áskálódnak ellene, a tinédzserek és a felkapaszkodott menedzser réteg azt hiszi, bármit megtehetnek a szegénysoron élőkkel, köztük Arthur Fleckkel. Számomra azért volt nagyon zavarba ejtő és egyre kellemetlenebb a sok megaláztatás, ami érte a főszereplőt, mert nem ennyire végletesen és durván, de kerültem hasonló szituációba, és tudom, mennyire kellemetlen. Például a metrós jelenet, ami az egyik fordulópont Arthur életében, szerintem elég sok ember számára ismerős lehet, mindig akad pár kötekedő barom, aki azt hiszi, bárkihez bármit hozzávághat, akár verbálisan, akár ténylegesen. Az utazóközönség meg nem mer/akar közbelépni, vagy nincs, mert vannak elhagyatottabb szakaszok és olyan időpontok, amikor kevés ember utazik. Nagyon rossz emlékem van a hévről, fényes nappal inzultált 4 kamasz (maximum 20 évesek voltak, de nem kérdeztem meg az életkorukat), és bár voltak mások is, senki nem segített. Egyszerre féltem, éreztem magam megalázottnak, de miután leszálltak, az is tudatosult bennem, hogy nagy adag feszültség is van bennem, kedvem lett volna péppé verni ezeket a senkiházi alakokat, mert bántottak. Így, őszintén szólva, én nem tudtam sajnálni azt a 3 öltönyös fiatalt a metrón, akik belekötöttek először egy egyedül utazó lányba, majd Arthurba, csak nem számítottak arra, hogy a bohóc jelmezes fura alaknál lesz egy fegyver és olyan szinten nem lesz már az adott ponton veszíteni valója (mert aznap rúgták ki a munkahelyéről és mert az a kollégája, aki adta neki korábban a fegyvert önvédelmi célból ­- azután, hogy pár suhanc munka közben megverte Arthurt, aki nem tudta megvédeni magát-, ellene vallott és hazudott is róla), hogy a folyamatosan halmozódó feszültség és a kötelező gyógyszeres kezelés forráshiány miatti beszüntetése miatt tévképzetek már kitörés előtti állapotban voltak és tényleg csak egy utolsó csepp kellett már abba a bizonyos pohárba, és, hogy ők lesznek az a bizonyos utolsó.

Fordulópont a metrós jelenet, több szempontból is. Itt születik meg szerintem Joker, még akkor is, ha ebben a pillanatban még nem így hívják, mert itt kerül le róla az a morális gát először, de visszavonhatatlanul, hogy nem bánt másokat, csak fantáziál róla legfeljebb. A naplóból itt lép elő az „igazi” arca, az, amit elrejt a világ elől, mert a világ nem tud mit kezdeni a problémás emberekkel. Innentől adja fel azt, hogy megpróbáljon mindenkinek megfelelni és magát tökéletesen normálisnak mutatni. A másik fordulópontja a jelenetnek, hogy itt látjuk először felszabadultnak Arthurt, aki végre egyszer jól érzi magát, nem szorong, nem feszeng, van önbizalma. Nem csak az ő hibája az, hogy egy gyilkosság sorozat váltja ezt ki belőle.

A gyilkosság után nem lép még nyilvánosság elé, nem vallja be, hogy ő a tettes, de már a lelke mélyén tetszik neki, hogy róla írnak az újságok, már nem aggódik amiatt sem, hogy nem lesz munkája. Igaz, ekkor még azt sem tudja, hogyan tovább, nem kezd azzal a hírrel semmit, hogy a lecsúszott rétegnek egyfajta példaképe lett és sokan ünneplik, amiért móresre tanította a kőgazdag kizsákmányolókat. A kibontakozó önbizalmának viszont nem tesz jót két esemény. Az egyik az, hogy az anyja titkának hitt állításról, arról, hogy ő Bruce Wayne apjának az eltitkolt gyereke, kiderül, hogy nem igaz, olyannyira nem, hogy az anyja sem a vérszerinti anyja, és az a nő, akit az anyjának hitt, pszichiátrián is volt azért, mert az általa örökbefogadott gyerekkel kapcsolatos téveszméi voltak és folyamatosan bántalmazta ő és az élettársa is a kisfiút. Igaz, hogy nincsenek emlékei Arthurnak az esetről, de nyilvánvaló, hogy a mentális zavarainak a kiindulópontja a gyermekkori bántalmazás és az ott szerzett komoly fejsérülések. A másik esemény, hogy a példaképének tekintett műsorvezető levetíti az Arthur félresikerült stand up próbálkozásáról készült felvételt a műsorában, mint annak bizonyítékát, hogy mennyi szerencsétlen ostoba gondolja azt, hogy bárki lehet ismert és elismert tévés személyiség. Ekkor hangzik el először a Joker elnevezés is, a példakép szájából.

Ez a két esemény pörgeti fel a film végét, amikoris Arthur elkezd teljes egészében leszámolni mindazzal, ami az addigi, normális, átlagélet felé törekvését megalapozta és keretezte, és Joker megszületésének is ez lesz a záró pontja, mikor már nem lesz Arthur Fleck, csak Joker. Megöli az anyját, az őt meglátogató volt kollégák közül megöli azt, aki, aki folyamatosan kinevette és megalázta, és hozzájárult a kirúgásához. És végül, elmegy a példaképe műsorába, ahová behívták vendégnek, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy újra nevetségesség tegyék és kinevessék az újabb megszégyenülését, immár élőben.

Mindeközben a városban forradalmi hangulat alakult ki, a szegénynegyedekben szinte senkinek nincs már rendes munkája, patkányok járnak a szeméthegyek között, minden közműellátás akadozik, de azért dübörög a polgármesteri kampány, ahol az idősebb Wayne is jelölt, és aki szánalmas bohócoknak tartja azokat, akik nem értek el annyit az életben, mint ő. A televíziós szereplés napjára egy nagy tüntetést szerveznek, ahol csupa bohóc maszkos tüntető gyűlik össze, mert az elnyomókat megleckéztető bohóc gyilkos példakép lehet a városban.

A TV felvétel nekem kicsit csalódás, ott túl szájbarágósnak érzem azt, hogy Joker elmondja pontról pontra, hogy miben hibás a társadalom, milyen bűnöket követnek el a szegényekkel szemben a gazdagok nap mint nap, mennyire rossz a szociális háló, és mennyire megérdemelték a Wayne konglomerátum alkalmazottai a halált a metróban. Szerintem itt elég lett volna egy rövidebb beszéd is, ami nem ennyire akarja sulykolni az emberekbe a tanulságát a filmnek. Aki érti a filmet, az e nélkül is érteni fogja a mondanivalót, aki meg nem értette meg az első 110 perc alatt, az nem ettől a monológtól fog megvilágosodni, legalábbis szerintem. Az, hogy megöli a korábbi példaképét, ezzel is elvágva az utolsó szálat, ami Arthur Fleckhez köti még, szerintem jó ötlet volt, nem kellett volna köré az a sok felesleges beszéd. A műsorban már Jokerként konferálják fel a saját kérésére, és ekkor már a képregényből ismert külsővel is láthatjuk, zöldre festett haj, élénk színű öltöny, fehér arc és vörösre festett száj.

Levezetésképpen még a gyilkosságok miatt rendőri őrizetbe vett és börtönbe szállítandó Jokert megmenti a felkelő tömeg, ugyanis Gotham sötét oldala megválasztotta a maga képviselőjét (polgármesternek nem nevezném) Joker személyében, és innen indulhatna a már sokak által ismert Batman történet, ugyanis a tüntetés hevében lövik le Bruce szeme láttára szüleit.

SPOILER VÉGE

Összességében egy lassú tempójú karakterdrámaként lehetne jellemezni a filmet, amit egyértelműen Joaquin Phoenix visz el a hátán, szerintem fantasztikus az alakítása, és nem csak azért, mert csontsoványra aszalta magát a szerep kedvéért. Nagyon sok közeli kép van a filmben, ahol lényegében csak Arthur arcát mutatják, és tökéletesen látszik, hogyan szenved nap mint nap a karakter a saját fejének börtönében, hogyan küzd azért, hogy egy normalitást vesztett világban normális lehessen, és végül, hogyan adja fel ezt a küzdelmet és lesz az igazi önmaga, minden devianciájával együtt.

Szerintem néhol kicsit túl hosszú volt egy-egy snitt, a mellékszálak nagyon mellékszálak voltak csak, és számomra van néhány következetlenség (hogyan került vissza az anyjához például?) a történetben is, de mindent összevetve, nem volt rossz a film, Joaquin Phoenix pedig számomra szimpatikusabb és jobban megalkotott Joker, mint a Heath Ledger által megformált karakter, megérdemelne egy Oscar jelölést (vagy akár díjat) is. Az pedig kifejezetten üdítő volt, hogy nem egy pátoszos, csillogó-villogó szuperhősfilm készült.

Gotham megérdemli magának az antihősét, és szerintem elég kellemetlen belegondolni abba, hogy a világon hány darab, hasonló társadalmi feszültségekkel és fogyatkozó szociális intézményrendszerrel küzdő város van, ami csak arra vár, hogy szülessen egy Joker…

A Tűzoltó Sam felnőtt sammel (elnézést ezért a szóviccért) egészen döbbenetesen bárgyú. Adott egy kb. 20 fős angol falu, ahol minden nap legalább 1 katasztrófa borzolja a kedélyeket, és amihez mindig tűzoltói segítség kell. A falu negyede tűzoltóként dolgozik, mondjuk ennek egyik oka az lehet, hogy a halász, a buszsofőr és a boltos állás már foglalt. További jellemzője ennek a falunak, hogy egy lakóját kivéve mindenki totál idióta és inkompetens a munkájában. Igen, a tűzoltók is, főleg a parancsnok. Na de itt jön a képbe a főhős, Sam, aki hála a ronda grafikának, mindig ugyanolyan - bamba - arcot vág, és joviális hangon oktat ki mindenkit arról, hogy a tűz veszélyes, értem? De semmi baj, hogy fel tetszett gyújtani a fél várost, mert majd eloltjuk, meg legközelebb majd óvatosan. És minden rész erről szól, hogy valamelyik helyi lakos készül egy ártalmatlannak tűnő dologgal lángba borítani a várost/erdőt.  A rajzfilm főgonosza egy kisfiú, aki vörös hajú, csak hogy adjunk a sztereotípiáknak, hagy csúfolják még jobban a vörös hajú gyerekeket. Ő a legbutább és legirigyebb a sorozatban. lényegében minden részben köze van a balesetekhez vagy azok elfajulásához. Ő is az a kétdimenziós karakter, aki 120 évadon keresztül buta és gonosz, mert csak. Mindig bocsánatot kér, aztán mindig csinálja tovább a baromságokat. Ezzel nekem továbbra is az a bajom, hogy azt mutatja a gyerekeknek, hogy ennyit ér a bocsánat: vágd oda gyorsan a másiknak, hogy hagyjanak békén, aztán tojd le magasról másnapra. Egy félbárgyúan előadott ejnyebejnyén túl semminek nincs következménye. 

Külön sajnálatos, hogy még a rajzolása is csúnya, mindenki krumpliorrú és uborkafejű. A főcímdallal pedig vallatni lehetne szerintem. Le is írom a csodás szöveget a nagyfiam átköltésével:

Éles hangszóró szól (igazából éles hang szól), baj van ám!

Tűzoltó Sam készen áll!.

...részek hiányoznak, mert ilyenkorra már teljesen kiég az agyam

Adj helyet, itt jön Sam, a tűzoltóóóó, az okos, bátor Sam, a tűzoltóóóóó.

Ő ébren erős, nézd, egy igazi hőőőőőős! (eredeti szövegben: ő éber, erős, de nagy igazság van abban, hogy ébren igazán erős, álmában már kevésbé)

A legutóbbi csónakfejűségről szóló bejegyzésben említettem, hogy a kisebbik fiunknál is sajnos szükséges az idegsebészeti konzultáció, mivel nem nő a fejkörméret és a kutacsa is idő előtt záródott. Az idegsebész kérte, hogy a konzultációra vigyünk szemfenék-vizsgálatról eredményt, valamint röntgent.

Magánrendelésre kértünk időpontot, mert a környékünkön gyerekszemészeti rendelés máshogy nem érhető el. Úgy gondoltam, hogy majd' 18.000 forintos díj mellé kapok egy pontos kezdést, valamint hozzáértést. Tévedtem. 10.30-kor még ott tartottunk, hogy talán már csak egy gyerek megy be előttünk, aztán az addigra már hulla fáradt babánk következik. A 9.45-ös érkezésünk óta már kétszer kellett bemennem az asszisztenshez, és kínosan hosszú magyarázkodást kellett előadnom, hogy mit is keresünk mi itt. Ezen a szemészeten voltunk júliusban egy kötőhártya gyulladás miatt, ekkor nem kértek semmi különösebb kórelőzményt. Az asszisztens most felháborodva kérdezte, miért nem beszéltem én akkor a csónakfejűségről. Mondtam, hogy tán mert egy szemgyulladásnál totálisan irreleváns, másrészt akkor még volt kutacs is, meg a feje is nőtt a gyereknek. Ezt elfogadta. De nem ez volt a legproblémásabb rész, hanem az, hogy a hölgy sosem hallott a csontosodási zavarokról, a hamarabb záródó varratokról. Egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a kutacs szót is most hallja először. Így szépen el kellett magyaráznom, hogy bizony vannak ilyen problémák a világon, és a szemfenék vizsgálata kimutathatja az esetleges koponyaűri nyomásfokozódást. Miközben egy ujjal gépelt, nagyon lelkes hallgatóság volt, sajnálkozott, megdöbbent, visszakérdezett. Visszakérdezett például arra, hogy írják a percentilis szót, ez mit is jelent. Megkérdezte, hogy akkor most ezt a betegséget hogy is hívják, végül maradtunk a csontosodási zavarnál. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a scaphocephalia szót akartam volna leíratni vele. Miután 10 perc alatt leírt 3 sort, rájött, hogy tele van helyesírási hibákkal és elütésekkel az egész, így ezt nekiállt javítani. Kimehettem nagy nehezen, de visszahívott, ugyanis rájött, hogy elfelejtette megkérdezni, van-e a szülőknek és rokonoknak valamilyen szemészeti problémájuk. Javasoltam, hogy másolja be a nagyfiunk adatlapjáról, de pár téves kattintás után mindketten beláttuk, hogy még mindig az a gyorsabb, ha a hölgy gépel. Kaptam egy leszúrást, amiért csak a férjem és a magam rövidlátóságát jeleztem, és nem tértem ki egyéb, távolabbi felmenők összes előforduló szemészeti problémájára, beleértve a dédnagymamám szemüvegének dioptriáját is. Gondolom ezzel a buzgalommal akarta kompenzálni korábbi tudatlanságát, de kicsit röhejes volt ez a túlrészletezés. Megjegyzem, a rövidlátásnak jelen esetben sajnos sok jelentősége nem volt, mivel a nyomásfokozódás kiváltója a nem táguló koponyacsont agyra gyakorolt hatása. 

Reméltem, hogy a szemész szakorvos ennél jobban képben lesz. Nos nem igazán, de legalább gyorsan és bababarátan megvolt a vizsgálat. És sokkal rövidebb magyarázatokkal is megértette a helyzetet.

A vizsgálat végén hazafelé elgondolkoztam, hogy mennyire normális az, hogy egy szemész abszolút nem hallott még ezekről az esetekről, holott az általam ismert csontosodási zavarral küzdő gyermekek nagy részénél kérnek ilyen vizsgálatot, tehát nem kéne ennyire újdonságként hatnia az információnak. Eléggé elszomorítónak tartom, hogy sem a gyerekorvosunk (a röntgenre a beutalót én diktáltam, mivel neki nem sok fogalma volt, mit kéne írnia), sem az egyéb szakorvosok nincsenek tisztában ezekkel a problémákkal, így nem sok segítséget várhatunk mi, szülők. És nem azt várom, hogy egy teljesen más szakirányban praktizáló orvos tudjon erről a betegségről, de azok a szakorvosok, akiknek a praxisa bizony kapcsolódik hozzá, ott úgy gondolom, szükséges lenne egy továbbképzésre a témáról. Az egészségügy más területén is sajnálattal tapasztalom, hogy az egyes szakterületek mintha hermetikusan el lennének zárva egymástól, pedig a testünk nem egymástól teljesen független részekből áll. Bízom benne, hogy rövidtávon várható változás e téren, és több szülő kap majd tényleges segítséget és útmutatást, mert ez a sötétben tapogatózás nem kellemes dolog.

Az előző részben írtam a műtétről, aminek lassan a második évfordulója lesz. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a kicsinek aznap lesz az idegsebészeti konzultációja, hogy kell-e műtét. 

Viszonylag hamar hazaengedtek minket, mivel az ödéma szépen húzódott le, vérzés nem volt, hányás sem volt már. A kis hősünk evett, ivott, nevetett már. Tényleg napok alatt lehúzódott teljesen az arcáról a vizesedés és a monoklik is, a heg is gyönyörűen gyógyult. De jött a feketeleves, a lelki oldala az átélt traumának, amit egy 9 hónapos gyerek még nem tud kommunikálni. Semelyik orvos nem tudta megmondani, vajon hogy reagál majd a gyerek a műtétre, lesznek-e emlékei, rémálmai. Nos, pontosan mi sem tudjuk, mi játszódhatott le benne, de az biztos, hogy napokig, hetekig nem aludt jól. Mivel engem elutasított (gondolom amiatt, mert én adtam oda a műtősök kezébe), ezért az apukája próbálta, mivel lehetne megnyugtatni. Borzasztó volt hallgatni a kétségbeesett zokogást, amire nem hat se gyógyszer, se ringatás, semmi. Aztán fokozatosan elfogadta az apja ringatását, egyre hamarabb megnyugodott. Aztán szép lassan engem is újra visszafogadott a kegyeibe. A következő meglepetés a védőnői és orvosi látogatás volt. Az akkori védőnőnk kijött hozzánk, hogy megnézze, mi van velünk. Az addig nyitott és barátságos fiunk megijedt, sírt, nem akart rá se nézni. Pedig eddig sosem zavarták a vizitek, mindig mosolygott, produkálta magát. Az orvosnál rosszabb volt a helyzet, gondolom a fehér köpeny és a jellegzetes orvosi rendelő szag előhozta az emlékeket. Hosszú hónapokig lényegében lehetetlen volt vizsgálni, mert amíg bent voltunk a rendelőben vagy a védőnői vizsgálóban, magából kikelve ordított. Hiába csak az ölemben volt, és nem történt semmi. Mire megtanult beszélni, már elmúltak ezek a félelmei, így szerintem sosem tudjuk meg, mit élt át legbelül. Most eljutottunk oda, hogy inkább érdeklődő és várja a matricát, ha oltásra vagy vizsgálatra kell mennünk, de egy távolságtartás még mindig van benne. Viszont azt az embert, aki ténylegesen műtötte, imádja. Valami olyan ősbizalommal és lelkesedéssel fordult felé a kontrollon, amit alig akartunk elhinni. Tényleg nyitott és barátságos a gyerek, de az azért nála sem megszokott, hogy kézen fogjon egy idegen, középkorú férfit, és közölje vele, hogy gyere vonatozni. Sőt, mikor vége lett a vizsgálatnak, sírt, hogy nem akar még menni, maradni szeretne. Furcsa fintora ez a sorsnak, hogy azoktól fél, akik nem okoztak neki soha komolyabb fájdalmat, és pont azt az embert szereti leginkább, aki miatt a félelmei kialakultak.

A heg nagyon szépen begyógyult, a fejformája rengeteget változott, már nem annyira szembeötlő, hogy az átlagnál hosszúkásabb. A seb a fején rövid haj mellett látszik, ugyanis ott nem nő ki a haja. Eddig semmilyen negatív tapasztalatunk nincs ezzel, a korosztályát nem érdekli a téma, nem bámulják meg, nem kérdezgetik. A szülőkkel szoktunk beszélni erről, sosem kezeltük tabuként, örülök, ha másnak esetleg segítünk az elhangzott információkkal. Most az ovi előtt majd lehet, hogy hosszabban beszélünk vele erről. Őt magát sem foglalkoztatja a sebhelye, nem nézegeti a tükörben, bibinek sem hívja. Mondtuk neki, hogy amiatt van ott, mert segített neki egy doktor bácsi, hogy a buksija rendben tudjon nőni. Elfogadta, nem firtatta. Biztos lesz ez még másképp is, pláne a nagyobb közösségbe kerülés után. Meglátjuk. 14 éves koráig évente kontrollra kell járnunk, hisz addig bármikor újra idő előtt elcsontosodhat a koponyája, ami újabb műtétre adna okot. Bízunk benne, hogy nem kerül rá sor.

Most a kicsi kobakjával kapcsolatos dolgok kötnek le minket. Gyomorgörcsöm van, nem kívánja egy porcikám se újra átélni ezt a procedúrát. De tudom, hogy ha ez kell, akkor a lehető legjobb kezekben lesz. Neki nincs csónakfejűsége, de a születése óta szűk kutacsa a 10 hónapos vizsgálatkor nem volt tapintható, és a 9 hónapos státusz óta nem nőtt a feje sem. Egy szemfenék-vizsgálat és egy kétirányú röntgen után az idegsebész dönt, mi lesz az utunk. 

Mindkét szülésem császármetszéssel végződött. Az egyik hosszú és sikertelen vajúdás után, bár nem tudom, lehet-e vajúdásnak nevezni azt a 10 órát, ami alatt egy darab fájásom nem volt. A másik programozott császár volt, itt fel sem merült a vajúdás lehetősége. Sok helyen olvasom, sőt saját ismerősi körből is megkaptam hüvelyi úton szült nőtársamtól, hogy én nem is tudom, milyen a fájdalom. Mert nekem császárom volt. Hagyhatnám a fenébe ezt a kérdést, de eléggé felkapom rá a vizet. Miért gondolják azt sokan a nők közül, hogy a szülés (is) egyfajta verseny, ahol az győz, aki a legtöbbet szenvedett, és akinek a legjobban fájt. Miért kell méricskélni a szülésünket másokéhoz? Ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy a másikat kell-e lelkileg támogatni az átélt élmények feldolgozásában, inkább nekiállunk annak, hogy tenemisszültéligazán, vagy ősanyavagy kezdetű szidalmakat szórjunk a másikra.

Minden szülésnek megvan a maga testi-lelki fájdalma, boldogsága, szomorúsága. Ez mindenkitől elvitathatatlan. Inkább koncentráljunk arra, hogy milyen csoda, mikor a kezünkben tarthatjuk a gyermekünket. Csoda, hogy ma már segíteni tudnak annak is, ahol az amúgy természetes folyamat elakad, így megmentve az anyát és a babát is. Értékeljük azt, hogy nekünk lehet gyerekünk. Igyekezzünk azon, hogy a szülés körülményeinél az emberi méltóság, az anya és gyermek igényei legyenek az elsődlegesek, ne az orvosok kényelme, pénzéhsége. Ezt sokkal lényegesebb kérdésnek tartom annál, minthogy milyen módon hoztam a világra a fiaimat, és ez mennyire volt fájdalmas. Mert bizony fájt. Nagy hasi műtét, hosszú felépülési idővel. De mindegy.

Mindenkit arra bíztatnék, hogy az energiáit a gyermekére és saját magára, illetve a párjára fordítsa. Ne az értelmetlen versengésre.

Családi házas övezetben lakunk, ahol a szomszédságban sokaknak van macskája vagy kutyája. Állattartási kultúrájuk viszont nincs. Két kisgyerek mellett tudatos döntés volt a részünkről (főleg a részemről), hogy még nem vágunk bele a kutyázásba. Aki komolyan veszi az állattartást, az felfogja, hogy ez mennyi melóval és kényelmetlenséggel jár, és ha ezeket a pluszmunkákat nincs kedve megcsinálni minden nap, akkor inkább nem vág bele a projektbe. Vagy, mint ahogy azt pár szomszédunk teszi, megvesz 1-2-3-4 állatot, aztán kinevezi a szomszédok kertjét alomnak, meg pihenőhelynek. Minden nap, hacsak nincs extrán rossz idő, kimegyünk a kertbe a fiúkkal, és van, hogy inkább nekivágunk a játszóterezésnek és sétának, mert felfordul a gyomrom, hogy a kert tele van macskasz@rral. Nincs lehetőségem rá, hogy mindkét fiúnál kellő időben észleljem, ha épp átgázolni készülnek egy hatalmas kupacon. A kicsi ráadásul teszi mindezt négykézláb. És nem, nem szeretném én takarítani a piszkot a kedves szomszédaim állatai után, mert nem az én dolgom. Tudom, hogy rengetegen erre csípőből rávágják, hogy akko'nekőtözzé'kertesbe,te,panelszökevény! Én viszont azt gondolom, hogy mint ahogy társasháznál és panelnál sem dobálom be például másokhoz a szemetemet, a kakis pelenkákat sem gyűjtöm mások bejárati ajtajának küszöbén, sem előkertjében, úgy igenis elvárhatom a jószomszédi viszony és felelős állattartás mellett, hogy a kedves gazdák figyeljenek az állatukra. És szoktassák őket alomra, vagy a SAJÁT kertjük egy pontját jelöljék ki a kutyának, hogy oda piszkítson. Ami lehetőleg ne a szomszéd bejárati ajtajához legközelebb eső rész legyen, mert a 40 fokos hőségben rpthadó kutyapiszok átterjengő szaga (3 méteres távolság van kb. a bejárat és a kerítés ezen pontja közt) bőven kimeríti a szomszédok zavarását. És azt is megértem, hogy a macskák nagyon szabad lelkek, akik jönnek-mennek, de amikor az én kertemet túrja szét, mert egész nap ott fetreng, akkor azért úgy gondolom, hogy van felelőssége a tulajdonosának abban, hogy az az állat soha nincs otthon. 

Az egyik remek állatbarát szomszéddal beszéltünk is erről, hogy a kisebb kutya méretű macskájuk állandóan nálunk fetreng, széttúrja a kertet, odapiszkít, zavaró. A válasza az volt, hogy akkor rúgjunk bele nyugodtan. Gratulálok, ezzel a felfogással érdemes állatot tartania. Probléma megoldva, én vagyok a hibás, ha nem rugdalom az ő macskáját,mert akkor biztos elmenne a kedve a nálunk lebzseléstől. Ugyanő, akinek két kutyája és további 2 macskája van egy zsebkendőnyi kertben. Sajnálom az állatokat is, és magunkat is, amiért megnyertük ezt a szomszédságot. 

A másik macskás szomszéd pedig nemes egyszerűséggel közölte velem egy verőfényes nyári napon, hogy kiszedett egy darabot a kerítésünkből, mert úgy könnyebben jár át a macskájuk, akit most nemrég vettek. Mert hát kell neki a felfedezés. Aha, értem...mikor finoman jeleztem, hogy a két kisgyerek mellé nem véletlenül nem vettünk macskát, és nem is akarunk venni továbbra sem, akkor minden állattartó jolly joker válaszát nyomta be, amitől amúgy agyvérzést kapok: jaj, hát de ez a cica nagyon szereti a gyerekeket, nem bánt. Nem érdekel, teszek rá, milyen a lelkivilága a macskának. Nem akarom, hogy a gyerek macskakakát egyen, macskaszőrt tépkedjen és tele legyen karmolásokkal, mert Cirmike azért mégse szerette, ahogy egy 8 hónapos gyerek akart játszani vele. Hagy döntsem már el én, hogy akarok-e állandó állati jelenlétet a kertemben. És nem, nem örömmel hajkurászom ki a garázsunkból, meg a házból, mert besurrant a gyerekkel együtt. És nem vagyok híve annak, hogy bántsak egy állatot, de néha nehéz megállnom, hogy ne csapjak rá a seprűvel, és ne kergessem hazáig. De ezeknek a meccseknek a megvívása nem az én feladatom lenne, hanem a kedves gazdáé. Akinek persze kényelmesebb így. 

Nem tartom normálisnak azt, hogy kb. minden második háznál van kutya, macska, viszont olyanból nagyon kevés van, aki idomított, kutyaiskolába járt, rendes körülmények közt tartják. Ijesztő és tarthatatlan, hogy minden nap 5-10 kóbor (jaj, bocsánat, önsétáltató...) kutyával találkozik az ember, nem egy közülük harci kutya, akinek a támadása ellen még csak védekezni se tudnék. Nem hiszem el, hogy jó irány az, hogy a gyerekem fél a járdán motorozni, mert 100 méteren van 3 olyan medve méretű kutya, ami veszett módon ugat és támad, ha elhaladunk a kapu előtt. Ráadásul az egyik simán félig kijön a kerítés mögül, szóval ha kicsit közelebb halad el valaki, simán megharapja. Éjszaka is zeng a ház a szomszédos kutyák idegbajos vonyításától és ugatásától, mert az utcán elsétáló bármilyen élőlényre ez a reakciójuk. Nem hinném, hogy ennek így kell lennie. Jó lenne, ha a kötelező chip és oltás mellett lenne kötelező kutyaiskola, előzetes felmérés, hogy milyen körülmények közt tartanák az állatot, és komoly engedélyezési eljáráshoz lenne kötve az állattartás. Mert ez komolyabb felelősség annál, minthogy bárkinek joga van ahhoz, hogy kutya/macska legyen a portáján. És persze nagyon kellene, hogy fejben felnőjenek ehhez az embertársaink is, és az állatokat nem tárgyként kezelnék, ami olcsóbb, mint a riasztó vagy jobb mint egy komposztáló.

Addig is lehet, hogy meghirdetem a szomszédoknál, hogy reggel 7-kor lehet jönni a kertbe takarítani az állatuk végtermékét. 

A Centrál Színházban nemrég mutatták be Nina Raine Nemek és igenek című drámáját, a műsorfüzet szerint kendőzetlen őszinteséggel, ugyanakkor mély empátiával mesél nőkről és férfiakról, szexről és hatalomról, nemekről és igenekről a darab. Látva a darabot, nekem ez a címadás nem annyira egyértelmű és találónak sem mondanám. Igaz, nem jut hirtelen más az eszembe helyette, de én a leírás és a cím alapján részben más előadásra számítottam.

Az előadásnak 6 főszereplője van, és van egy mellékszereplője, ami az egyik legerősebb alakításra ad lehetőséget. 2 házaspár és 2 szingli alkotja a 6 fős baráti társaságot, akik közül négyen jogászként dolgoznak, főleg büntetőjoggal, azon belül is szexuális bűncselekményekkel, van még egy színésznő és egy frissen szült kismama is, akinek a foglalkozása ismeretlen. Az ő baráti társaságukról, és egy bűncselekményről szól az előadás, amelyben a társaság két tagja közvetlenül is érintett, egyikük az ügyész, másikuk a védőügyvéd.

Szerintem az előadás két különböző perspektívából, két különböző szinten boncolgat most nagyon aktuális kérdéseket. Az egyik szint véleményem szerint a jogászi pálya és a büntetőjoggal foglalkozók teljesen közönyössé válásának folyamata, a másik pedig a párkapcsolati szint, hogy milyen emberi játszmák zajlanak az egyes családokban, egy-egy megcsalás vagy annak gyanúja hogyan hat az érintettekre. A jelenetek is váltakoznak, hol a tárgyalóteremben vagy Tim irodájában vagyunk, hol pedig a társaság valamelyik tagjának lakásában, egy baráti beszélgetésbe csöppenve.

Az elsőként említett perspektívából nézve azt a szomorú következtetést vontam le, hogy a szerző szerint menthetetlenül lelketlen géppé válik mindenki, aki nap, mint nap erőszakos bűncselekményekkel kell, hogy foglalkozzon, akár védőként, akár ügyészként képviselve ugyanannak a cselekménynek az egyik vagy másik oldalát. Edward (Lengyel Tamás), Tim (Bereczki Zoltán), Jake (Schmied Zoltán) és Rachel (Pálfi Kata) olyan természetességgel válaszolják a Mit csináltál ma? kérdésre, hogy erőszakoltam és összevertem, feldaraboltam, mintha nem emberi életekkel foglalkoznának, hanem a Disney bolt plüss részlegén pakolnák a Nemo figurákat egy szép nagy piramisba. Edward felesége, Kitty (Bata Éva) sem ütközik meg az ilyen stíluson – legalábbis látszólag, és a darab elején –, valószínűleg elég régóta hallhatja ezeket a szófordulatokat a férjétől és a barátaitól, már ő is immunis erre. A néző viszont, jobb esetben, elkezdi magát kellemetlenül érezni, engem az a rossz érzés fogott el, hogyha velem vagy az egyik szerettemmel történne valami, nem ilyen kezekben szeretném tudni az ügyemet.

Később az is egyre világosabbá válik, hogy Edward és Tim között szakmai féltékenység, és valami ki nem mondott rivalizálás is van, ők a konkrét esetet egyfajta párbajnak tekintik egymás között, ahol nem az a cél, hogy az igazság kiderüljön, és a bűnös elnyerje méltó büntetését. Az áldozat pedig legalább valamennyire vigaszt meríthessen abból, hogy az igazságszolgáltatás megfelelően működik és van értelme annak, hogy rengeteg vadidegen előtt újra és újra el kell ismételnie, mi történt és hogyan történt. Nem, ennek a két férfinak csak az számít, hogy melyiküknek sikerül több esküdtet maga mellé állítania és a keresztkérdéseivel megsemmisítenie a másik fél tanúit, és, bár mind a ketten találkoznak a sértettel (őt alakítja Pokorny Lia), aki meg is próbálja elmondani a tárgyalótermen kívül is, hogy mi történt, egyikük sem érzi fontosnak, hogy meghallgassa. Tim azzal hárítja el, hogy ügyészként nem beszélhet össze a sértettel, ő nem a nőt képviseli, hanem az államot. Jogos kérdésként merül fel az áldozatban, hogy őt akkor mégis ki védi, ki áll az ő oldalán, hiszen még a vádlottnak is van ügyvédje, csak neki nincs.

Ez a kérdés jól példázza szerintem azt, hogy az áldozathibáztató, teljesen személytelen eljárás során mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát az, akit megtámadnak és megerőszakolnak. Aktuális kérdés ez akkor, amikor még mindig parázs viták alakulnak ki a meetoo kampány kapcsán és felvetődik a „bosszú pornó” bűncselekménnyé nyilvánításának igénye is. Nem egy olyan történetet lehet olvasni, hallani, hogy az áldozat végig az eljárás során azt érzi, hogy csak azt akarja bebizonyítani mindenki, hogy ő tett valamit helytelenül – minek ment oda, miért nem vett hosszabb, lezserebb, ruhát, stb. –és magának köszönheti a bajt. Így nem csoda, hogy nagyon sokan nem is fordulnak a hivatalos szervekhez segítségért, mert azt érzik, senki nem karolná fel az ügyüket, és annak nem akarják kitenni magukat, hogy szélesebb nyilvánosság előtt kelljen a legintimebb privátszférájukba betekintést engedni.

Az eljárás vége az lesz, hogy a vádlottat felmentik, hiszen a nő, akit állítólag megerőszakolt, részeg volt, mikor találkoztak, és egyébként is olyan lepukkant kinézetű és labilis, nem lehet hinni neki. A darabnak ez a része látszólag ezzel le is zárul, a tárgyalótermi részek és Pokorny Lia játéka szerintem nagyon erős, az ember gyomra görcsbe rándul többször is a hallottaktól, én személy szerint megsajnáltam a karakterét azzal együtt, hogy egyébként nem a világ legelesettebb és kedvesebb személyét játssza. De ugorjunk most át a magánéleti szálra.

Kitty és Edward fiatal harmincasok, most született az első gyerekük, frissen költöztek egy magazinba is beillő álomlakásba, és látszólag tökéletesen boldogok együtt és szerelmesek egymásba. Jake és Rachel nagyjából tíz évvel lehetnek idősebbek, ők már régebb óta házasok, két gyerekük van, az ő kapcsolatuk már másik stádiumban jár, éppen egymás agyára mennek, minden kérdésben ellentétes véleményt képviselnek, néha látszólag csak azért, hogy a másikat bosszantsák. Tim agglegény, a többiek össze szeretnék hozni Zarával, a színészként dolgozó ismerősükkel, akinek azonban nem igazán tetszik Tim. Edward folyamatosan froclizza Timet a magánéleti kudarcai miatt, a háta mögött még jobban ócsárolja, hogy büdös, meg kellemetlen modorú, olyan, mint egy rágcsáló, látszólag megérti Zara idegenkedését az ügyésztől. Rachel és Jake inkább félig kívülállóként nevetnek Edward poénjain, Kitty azonban a védelmébe veszi Timet, ő kedves és szeretetreméltó embernek tartja. Itt felvillan egy pillanatra valamilyen elfojtott indulat közte és a férje között, aki mintha titokban féltékeny lenne Timre, bár a felszínen biztos benne, hogy a felesége őt szereti, inkább csak az bosszantja, hogy Tim túlságosan is vonzódik az ő feleségéhez. Igaz, Tim semmi jelét nem adta ennek a vonzalomnak a jelenetben, ő Zara meghódításával volt elfoglalva.

Később robban az egyik bomba, Jake-ről kiderült, hogy megcsalja évek óta Rachelt, még csak nem is nagyon tagadja, viszont legnagyobb megdöbbenésére Rachel az évekig tartó szemet hunyás helyett az elhagyást választja, elköltözik és viszi a gyerekeket is magával. A kettőjük közötti csatározást a barátaiknak – a házastársuk távollétében – elmesélt történeteikből ismerjük meg. Elég tipikusnak mondhatóan alakult az életük, Jake elkezdett unatkozni a felesége mellett, nem tartotta elég izgalmasnak, elhidegültek, majd jött a megcsalás, amiről Rachel mindvégig elég sokat tudott, csak homokba dugta a fejét, úgy tett, mintha minden rendben lett volna. Ez folyamatosan mérgezte a kapcsolatukat, magát a megcsalást nem beszélték meg soha, egyikük sem kezdeményezte a kibeszélését az ügynek, ehelyett az életük minden más területén vitába szálltak egymással, egymásba martak, amikor csak tudtak. Jake akkor törik csak össze, mikor rádöbben, hogy a felesége nem csak kiduzzogni akarja magát pár napig, hanem komolyan gondolkodik a váláson és azon, hogy nélküle neveli a közös gyereküket. Ez elgondolkodtatja, azelőtt ugyanis inkább csak az zavarta, hogy lebukott, nem pedig azt bánta meg, hogy a felesége háta mögött szeretőt tartott. Végül a kapcsolatukat megmentik, mert belátják, hogy nem éri meg felrúgniuk a korábbi életüket. Rachel bosszúból megcsalja Jake-t egy kollégával, de aztán végül nem válnak el, igaz, későbbi beszélgetésük során érződik, hogy nem zárta le egyikük sem a történetet magában és az egymás közötti kommunikáció továbbra sem hatékony.

Zara és Tim a kezdeti egyoldalú szimpátia után elkezdenek randevúzni, és egészen jól alakul a kapcsolatuk, összeköltözést és gyerekvállalást terveznek. Igaz, hogy ez a kapcsolat hazugságra épül, mindkét fél olyan kompromisszumot köt, ami véleményem szerint kizárja, hogy hosszú távon kiegyensúlyozottan, boldogan élhessenek együtt. Tim a lelke mélyén Kittyre vágyik, őt tartja a lelki társának, míg Zara azért akart megállapodni Tim mellett, mert attól fél, kifut az időből, és mindenképpen akar gyereket szülni. Nem hiszem, hogy egy olyan kapcsolatnak nagy jövője van, ahol egyik fél sem azért van a másikkal, mert vele akar lenni, vonzónak tartja a személyiségét, kedveli a humorát, egyezik a világnézetük, és a kémiai is működik, hanem hideg számításból, mivel nincs jobb éppen. Ebbe az idillbe rondít bele Kitty.

Edward és Kitty magazinba illő kapcsolatán a repedések az első jelentben indultak, a karácsonyi közös partin pedig kialakul a törés is. Kiderül, hogy nagyon is más elképzelésük van a kapcsolatukról, úgy általában az emberi kapcsolatokról. A karácsonyi partira mind a 6-an szépen kiöltöznek, próbálnak jókedvűek lenni, de Jake és Rachel úgy ahogy összeragasztott házassága nem felhőtlen, Kitty és Tim között egy korábbi találkozásuk különös hangulatának lenyomata feszül, Edward pedig szokás szerint uralni akarja az egész estét. Egyik pillanatban betoppan azonban az elfeledettnek hitt sértettje Tim és Edward korábbi ügyének, aki kíméletlenül szembesíti a társaságot a képmutatással, ami a társadalom felől irányul a hozzá hasonló áldozatokra. Fény derül arra is, hogy miért hozott olyan döntéseket azon a végzetes estén, amit a bíróság az ő terhére és a vádlott javéra ítélt. Miután távozik, Kitty és Edward kapcsolata mélységesen mély válságba kerül. Kiderül, hogy évekkel korábban Edward megcsalta Kittyt, aki ezt a lelke mélyen soha nem tudta megbocsátani és feldolgozni, hogy elege van abból, hogy a férje mindenkit meg akar alázni, csak egy hatalmas játszmaként tekint az életre, amit ő akar megnyerni, a cinikus közönytől is rosszul van és sajnálja azt a nőt, akinek tönkrement az élete, többek között a férjének köszönhetően. Az is elhangzik, hogy lehet, hogy majd valamilyen bosszút fog még állni a férjén a megcsalás miatt, de egyelőre még nem csalta meg, bár Edward folyamatosan féltékeny és az ellenkezőjét gondolja.

A következő jelent, mikor egyik este munka után egy vita hevében kiderül, hogy Kitty viszonyt kezdett Timmel és nem csak egyszeri bosszú szexről van szó, hanem bele is szeretett a férfiba, és lehet, hogy a házasságának akar inkább véget vetni és egy új kapcsolatnak lehetőséget adni Timmel. Edward lába alól kicsúszik a talaj, kiderül, hogy a lelkiismerete azért gyötri, mert öngyilkos lett az általa védett férfi erőszaktevése és a szerencsétlen kimenetelű tárgyalás miatt a sértett, és a látszólag hatalmas önbizalma mégsem olyan nagy és nem akarja elveszíteni a feleségét, nem akar abban a bizonytalanságban sem élni, hogy a múltbeli félrelépése miatti esetleges büntetést várja. A vita aztán átalakul, a férfi szexet kezdeményezne, Kitty kéri, hogy hagyja abba, igaz, nem túl meggyőzően és nem is megy ki a konyhából.

Ugrás az időben, Kitty Timhez költözött, Zara emiatt neheztel a barátnőjére, aki szerinte tartozik neki azért, mert elorozta előle a potenciális apa jelöltet csupán azért, hogy egy korábbi sérelmét megtorolja a férjén, aki egyébként nagyon vonzó férfi szerinte. Tim kiáll a kapcsolatuk mellett, ő korábban is Kittyvel képzelte el az életét, szeretné a lehető leghamarabb elfeledtetni Kittyvel Edwardot és sürgetné a kapcsolat lezárását is. A válás azonban nagyon eldurvul, Edward sértettsége kerekedik felül, el akarja venni a gyereküket Kittytől, mert tudja, hogy azzal fájdalmat okozna a nőnek és talán maradásra bírná. Ehhez elkezdi úgy manipulálni az eseményeket, hogy Kittyt egy labilis, gyermekére veszélyt jelentő embernek lehessen beállítani.

Amivel azonban nem számol, hogy Kittyre is ragadt sok minden a jogász ismerősök társalgásából, így tudja, hogy jogi értelemben szexuális erőszaknak számít a köztük lezajlott jelenet, ezért feljelentést akar tenni. Jake és Rachel próbálják őket külön-külön jobb belátásra bírni, ők már voltak hasonló szituációban, tudják, hogy nem éri meg ez a hadakozás és a másik eltiprása nem hozna megkönnyebbülést, csak mindkettejük és a gyerekük élete menne tönkre végérvényesen. A felek azonban hajthatatlanok, Kitty feljelentést tesz, Edward elintézi, hogy övé legyen a kizárólagos felügyelet, Kitty ne láthassa a gyereket.

És aztán jön a finálé, ami bennem vegyes érzéseket keltett, ugyanis végül sikerül jobb belátásra bírni Kittyt és Edwardot is, mindkettejük lelkiismerete megszólal, rájönnek, hogy a büntető ügyekben alkalmazott ügyvédi fogások a saját életükben alkalmazva mekkora károkat okoznak, és végül Kitty visszavonja a feljelentést és Edward sem zárkózik el a megegyezés elől. Tim és Kitty végül szakítanak, Tim visszamegy Zarához. Jake és Rachel együtt marad.

A záró jelent hasonlít a kezdő jelenetre, a bútorozatlan nappali látszódik, ahová Edwardék költöztek a darab elején. Most búcsúzni jöttek ide, ahol Edward kimondja azt az egy szót, amit Kitty korábban nem hallott tőle: Bocsánat. Összeölelkeznek. Függöny le.

Nekem ez a befejezés azért nem egyértelműen tetszik, mert az addigi viselkedéséből a szereplőknek nem következik ez a zárójelenet. Miért jutott arra Edward, hogy bocsánatot kérjen végül? Miért kér tulajdonképpen bocsánatot: a korábbi megcsalásért, a cinizmusáért, vagy azért, mert elszakította a gyerekétől a feleségét? És mit jelent az ölelés, Kittynek ennyi elég és újra egymásra tudnak találni? Én nem érezném hitelesnek ezt a végszót, mert annyi kibeszéletlen kérdés van és annyi súlyos seb, amit egymáson ejtettek, hogy nem érzem, hogy ez ennyivel semmissé tehető lenne.

Nemek és igenek. Sok mindenre mondunk igent, amikor szívünk mélyén nemet mondanánk, vagy nemet, mikor igent kéne. Az életben sokszor hozunk kompromisszumokat, és nem mindig látjuk előre, milyen következménye lesz a döntésünknek. Csak azt nem kéne elfelejteni, hogy emberként viselkedjünk és gondoljunk mindig arra a többi emberre is, akire kihatással lesz a döntésünk.

A majd' 3 éves lelkesen mondókázik: "lassan jár a csigabiga, táskájában feleség."  Gryllus Vilmos eredetileg kevésbé krimibe illően írta meg a dalt. De így is van értelme.

A nagyobbik fiunk beszéde hamar beindult, egyévesen már ment neki a pingvin és a Bélabá is. De igazán nagy fejlődésen az öccse születése után ment át, onnantól beszél mondatokban. Azért néha szükséges még hozzá fordítóprogram, meg van, hogy én se értem elsőre - sőt, párszor ötödjére sem -, mit is szeretne mondani. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy ha mesét szeretne nézni, azt 90%-ban angolul teheti meg. Úgy gondoljuk, hogy mivel az anyanyelvét is úgy tanulja, hogy hallgatja maga körül a beszédet, így egy idegen nyelvnél is hasznos lehet, ha eredeti nyelven hallgatja a mesét. Szoktam neki magyarázni az egyszerűbb szavakat, kifejezéseket, pláne, amire rákérdez. Kíváncsi leszek, jelent-e majd ez bármilyen előnyt neki a későbbiekben a nyelvtanulásnál. Mivel van olyan ismerősünk, aki nem magyar, és angolul beszélgetünk vele, hamar felfedezte, hogy nem csak olyan nyelv van, amit ő is megért. Amikor először hallott engem hosszabban angolul beszélgetni, teljesen összezavarodott és megkért, hogy hagyjam ezt abba. Elmagyaráztuk neki, hogy van ám másik nyelv is ezen a világon, sok ember máshogy beszél, mint mi. És mindig mondjuk neki, hogy mennyire jó dolog megtanulni másik nyelven, hogy könnyebben értsünk másokat, és tudjunk velük beszélgetni. Ezt mára elfogadta, szokta is mondogatni, hogy ő most angolul hallgatja a mesét. Remélem, hogy lelkesen és könnyen fog megtanulni idegen nyelvet (nyelveket).

Az első angol megnyilvánulását nehezen fejtettük meg, ez szerepel a címben is. Mindig akkor dudorászta, ha apukám nyakában ült. Aztán lassan leesett, főleg, mivel a dallam is egyre felismerhetőbb lett, hogy ez bizony a Beatles slágere, a yellow submarine. Apukám énekelgette neki a refrént (bár nem is tudom, van-e ezen kívül más szöveg abban a dalban), aztán megragadt benne. Nagyon vicces, mikor motorozás közben is rázendít hangosan: víólívin ö jeló számojín. Aztán hallottam már egyszer, amikor megkérdezte az öccsét, hogy do you think? De szokta mondani a thank you-t is. A meséknél pedig felismeri, ha valaki köszön/megköszön valamit/elnézést kér, ezeket már megérti. Egyre ügyesebben ismételgeti az egyes szavakat is. Bízom benne, hogy ezzel a kis csavarral a mesenézés közben hozzászokik a füle és az agya is az angolhoz, és az iskolai oktatáskor már könnyebben fogja tanulni. 

Van pár dolog a szülőségem történetében, amire azért nem számítottam. Pedig volt pár kisbabás ismerős, akikhez lelkesen jártunk, tehát nem voltam teljesen fogalmatlan. Sőt, az első szülés és az eltelt kétéves gyereknevelési rutin mellett is tudott újat mutatni a kisebb fiam. Íme azok a tapasztalatok, amiket nem lehet könyvből/internetről megszerezni, mert át kell élni őket.

1. Egy újszülött fiúcsecsemő minden egyes alkalommal pisil, ha kicsomagolod a pelusból. Ha 10 percenként teszed ezt, akkor is. És mivel fiú, így ez a művelet együtt jár azzal, hogy belepisil a) a saját fülébe, b) a saját arcára c) a legpechesebb verzió esetén a saját szájába.

2. Nincs az a folttisztító csodaszer, ami megbirkózna a hamisítatlan babafossal. Ami zöldes-sárgás színben pompázik. További jó tulajdonsága, hogy kikúszik a legjobban záró pelusból is, sőt, nem is kúszik, ugrik. Érintetlen, tiszta pelus vs. nyakig fosott body. Persze a fejen áthúzós fajtából.

3. A babák képesek vízszintesen akár 30-40 cm távolságra is elfosni úgy, hogy az alattuk lévő pelenkázó érintetlen marad, így a te pólódra jut minden. Ennek az igazi szépsége a 2.-ban jelzett tényben rejlik. Viszlát fehér szoptatós felső, egyszeri viselés után kuka.

4. Hiába írnak cikkeket arról, hogy kínzás az alvásmegvonás, meg mennyit lehet papíron kibírni alvás nélkül, megőrülés nélkül. Innen szólok, hogy három éve aludtam utoljára egybefüggően 8 órát, sőt, megkockáztatom, hogy hatot is. És élek, sőt, még az ép elmém is megvan. Mondjuk azt én sem tudom, hogy miért nem ájulok el napközben, miután éjjel 15x keltem a kicsihez.

5. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki a számba fog hányni. Ehhez meg kellett születnie a második fiunknak, hogy megtapasztalhassam az élményt. Túlélési tipp: soha ne nevess nyitott szájjal, ha egy csecsemő van az öledben!

6. Nincs szégyenlős hólyag szindróma. Igenis lazán tudsz pisilni/kakilni csodálkozó tekintetek mellett is, nyitott ajtónál. 

7. A legjobb fogamzásgátló a gyerek maga. Emlékszem, mikor az első császárom után feküdtem az ágyban, ha felálltam, elsötétült minden a nagy vérveszteség miatt. Kb. 10 lépést tudtam egyhuzamban megtenni, azt is görnyedten. Akkor mondta az orvosom a hazaengedéshez szükséges tudnivalókat, köztük azzal az infóval, hogy 6 hétig nincs szex. Könnyesre röhögtem magam rajta, hogy jelenleg minden vagyok, csak szexéhes nem, és perpillanat azt érzem, hogy talán majd 20 év múlva térjünk vissza erre a témára. Ő is elnevette magát, hogy bocsánat, de ezt neki el kell mondania. A második szülés utáni 6 hetes kontrollon előkerült a jól ismert téma: fogamzásgátlás. Aztán megéllapodtunk abban, hogy a leghatékonyabb fogamzásgátló az, hogy két gyerekünk van. Ha van kedv, nincs idő. Ha van idő, nincs kedv. Ha van idő és kedv is, tuti, hogy valamelyik gyerek felkel. Sakk matt, egy aktust leszervezni kicsit olyan, mint amilyen a holdraszállás megtervezése lehetett.

8. Nincs jobb dolog annál, mint mikor látod, hogyan fejlődik és ügyesedik a gyereked. :) 

Lassan 11 hónapja szoptatom a kicsit. Átvészeltünk egy kórházi befekvést, 6 mellgyulladást és 3 tejkövet. Nem volt egyszerű menet, nagyon büszke vagyok magunkra, hogy ilyen jól bírjuk mégis mindketten. Mert bizony az igény szerinti szoptatás elég kemény meló.

Ha csak az internetes fórumokra és cikkekre hagyatkozunk, na meg a reklámokra, akkor a szoptatás egy magától értetődő, csodálatos, rózsaszín ködbe és babaillatba burkolózó csoda. Aki erre nem képes, az vagy gonosz és egoista nőstény, vagy biztos béna, mert ennek mennie kell, punktum. Kevés szó esik arról, hogy mennyire fájdalmas az első időszak, amíg meg nem tanulja a helyes technikát a baba és anya is. Hogy kevés fájdalmasabb dolog van, mint a véres cafatokban lógó mellbimbót huszadjára is a gyerek szájába adni. A mellgyulladással járó 40 fokos láz, levertség és extra fájdalom már csak hab a tortán. Tényleg kellett vagy két hónap, mire megszűnt ez a fájdalom és kisebesedés, mikorra tényleg felhőtlenül tudtam élvezni az összebújást a kicsivel. Mert tényleg nagyon meghitt, mikor ott szuszog rajtad a kis csomag, békésen eszik, jó esetben el is alszik. Mondjuk amikor ezt éjjel, 40 percenként éled át, akkor már marha fárasztó.

A nagyfiunknál egy hétig küzdöttünk, de nem akart összejönni a szoptatás. Végül majdnem teljesen elapadt a tejem egy kellemes gyógyszerallergia mellékhatásaként, innentől jött a cumisüveg, a fejés és a tápszer. Ez az út sem könnyebb, csak nagyon más. Leginkább abban, hogy egy darabig azt éreztem, magyarázkodnom és metegetőznöm kell, amiért így alakult. Szinte szégyelltem a védőnői és orvosi kérdéseket, hogy szopik-e még a baba, anyatejes-e még 100%-ban. Pedig a nőgyógyászom szerint a nagy vérveszteség után csoda, hogy beindult a tejem. Aztán jött az allergia, nem éppen a háborítatlan felépülést segítő körülmények voltak ezek, amik kihatottak a szoptatásra is. A mai fejemmel már nem érdekelne, hogy ki mit gondol. Tudom, hogy megpróbáltuk, nem jött össze. Ennyi. Van ilyen, nem dől össze a világ, akármennyire is ezt az üzenetet sugallják a babás-mamás fórumok a témában.

Szerintem sokkal jobb lenne arra felkészíteni a leendő anyákat, hogy a szoptatás egyáltalán nem az a magától értetődő, zökkenőmentes csoda. Azt gondolom én is, hogy az anyatej a legjobb egy babának. Mindkét utat ismerve, egyszerűűbbnek is tartom a tápszerezésnél. De kellő bíztatás, kitartás és magas fájdalomküszöb kell ahhoz, hogy hosszú távon is működjön a dolog. Bevallom őszintén, a harmadik mellgyulladásnál komolyan elgondolkoztam az elválasztáson, mivel nem túl jó program havonta 40 fokos lázzal szenvedni. Aztán mégis kitartottam. De megértem azt, aki feladta volna.  A kedvencem erre a szakértői tanács: többet tessék pihenni. Aha, oké. Jaj, köszönöm, most hogy szól, most már pihenni fogok. Ja, nem, mivel az igény szerint szoptatott babám óránként kel. Napközben pedig a nagy is igényli a gondoskodást, tehát nem alhatok a kicsivel egy ritmusban. 

Úgyhogy le a kalappal mindenki előtt, aki kitartóan szoptat. Akiknek pedig nem sikerült, azok se csüggedjenek, nem lesznek kevesebbek ettől! Mondjuk arra bíztatnék mindenkit, hogy egy esetleges negatív tapasztalat ne vegye el a kedvüket, másodjára összejöhet a dolog. 

5+1 kérdés, amitől az ikrek kifutnak a világból

Volt már szó a blogban arról érintőlegesen, hogy ikrek vagyunk és a blogot közösen írjuk. Igaz, megvan mind a kettőnknek a saját „szívügye” és témája, nem szólunk bele abba, mit ír a másik, de van pár olyan téma, ami mind a kettőnket érint és érdekel, így előfordul, hogy írunk közösen is bejegyzést.

Az egyik közös pont (és a legtöbb ikerpárral szintén közös) az ikerség témája, ezt egyikünk sem tudja megúszni, és bár már messzebbre sodort minket az élet egymástól és egészen naggyá kezd válni mindkettőnk oldalán azoknak az embereknek a száma, akik csak az egyikünket ismerik valahonnan, de azért mind a mai napig, ha együtt jelenünk meg valahol, elkerülhetetlenül kapunk mindig egy adag olyan kérdést, amit az elmúlt majdnem 3 évtized alatt már vagy milliószor hallottunk és aminek nem igazán látjuk az értelmét. Íme, a gyűjteményünk és alatta kettőnk véleménye, miért nem tudunk mit kezdeni a kérdéssel.

Egy kis használati útmutató ikerpárokhoz, akiken elsőre is látszik, hogy ikrek. Szerintem azok egyszerűbb helyzetben vannak, akikről a rokonságot sem feltételezik, bár, lehet, hogyha valahogy kiderül mégis a turpisság, akkor ők sem menekülnek.

Röviden magunkról: nem egypetéjű ikrek vagyunk, de elég nagymértékben hasonlítunk egymásra, a többség azt szokta hinni, hogy egypetéjű ikrek vagyunk. Mi egyébként tökéletesen meg tudjuk egymást különböztetni, akár élőben, akár fotókat visszanézve, azt az egyet elismerjük, hogy a telefonálóknak nehéz a dolguk, mert a hangunk nagyon hasonlít.

Na, de vágjunk bele a kérdésekbe.

1. Jé, ti tényleg ikrek vagytok? Mondjuk tökre ugyanúgy néztek ki VAGY nem is hasonlítotok pedig annyira…

Udvarias válasz kényszeredett mosoly mellett: Igen, tényleg.

„A” magzat fejben elhangzó válasza: Te tényleg komolyan gondoltad ezt a kérdést? Miért viccelnék azzal, hogy ikrek vagyunk, ha nem? Ha meg annyira egyértelmű a hasonlóságunk miatt, hogy ikrek vagyunk, akkor mire fel a hitetlenkedés? Aki szerint pedig a hasonlóság teszi az ikerséget, annak tudok ajánlani egy kis biosz ismétlést, mert ráfér.

Egyszer fültanúi voltunk az esetnek, mikor megállóban mögöttünk ment az izgatott párbeszéd, hogy vajon ikrek lehetünk-e vagy sem, végül elhangzott A döntő érv, nem lehetünk ikrek, mert nem egyforma a nadrágunk. Halkan jegyzem meg, ha ezen múlik, akkor eddig nagyon kevésszer voltunk ikrek.

„B” magzat fejben elhangzó válasza: Sosem fogom megérteni, ha valaki szerint nem hasonltunk, miért kérdezte meg, hogy ikrek vagyunk-e? Mindenkitől megkérdezi, aki másodmagával ácsorog valahol? Ha meg láthatóan olyan mértékben hasonlítunk, hogy feltételezi az ikerséget, erre irányuló kérdésére pedig pozitív választ kap, akkor miért kezd el hitetlenkedni? Fene se érti.

2. Milyen érzés ikernek lenni, biztosan nagyon jó, nem?

Ebben az esetben az udvarias válasz megegyezik a rövid, első gondolattal: nem tudjuk, milyen érzés nem ikernek lenni, mert ikernek születtünk, nincs másik testvérünk, és egykék sem voltunk.

„A” magzat további gondolatai: Azért nem értem ezt a kérdést, mert nem hallom, hogy feltennék ugyanezt „sima” testvéreknek vagy egykéknek is. Szerintem egyértelmű, hogy mindenkinek az a legtermészetesebb állapot, ahogyan felnőtt. Nyilván, sok egyke van, aki örült volna egy nagyobb/kisebb testvérnek, de azért elképzelni, hogy mennyire jó lenne egy olyan ideális játszótárs testvér, és a között, hogy ténylegesen milyen testvért kap az ember, azért ég és föld különbség tud lenni. Én alapvetően jól kijöttem B magzattal, talán 2-12 éves korunk között volt pár villongás, de nem volt vészes és felnőttként is jóban vagyunk. De nem tudom, ebben mennyire számít az, hogy egyidősek vagyunk, és vajon ugyanilyen lenne-e a kapcsolatunk, ha lenne köztünk 2-3-10 év korkülönbség, hogy az jobb/rosszabb lenne-e.

„B” magzat gondolatai: Rávágnám, hogy igen, ikernek lenni menő és klassz dolog. De igazából nem az ikerség miatt jó a kapcsolatunk, simán lehetnénk annyira különbözőek, hogy ennek ellenére nem jönnénk ki jól egymással. Nem minden ikerpár kapcsolata szoros. Szóval csak arra tudok válaszolni, hogy nekünk milyen a testvéri viszonyunk. Hogy ebben mennyi szerepe van az ikerségnek, nem tudom. De amikor sok ostoba kérdést kaptunk, és úgy bámultak a megállóban a hévre várva, mint a bazári majmokat, akkor nem éltem meg nagy örömként az ikerséget. Vagyis annak szemmel jól látható hozadékát.

3. Ti megérzitek mindig, hogy mit gondol a másik, igaz? Meg ha az egyikőtöknek fáj, akkor a másiknak, ugye?

Udvarias válasz: Nem.

„A” magzat és „B” magzat közös gondolata: Most ugyanazt a fájdalmat érezzük, amiért elhangzott ez a kérdés és ugyanazt gondoljuk a kérdezőről…

„A” magzat: Nem tudom, ki és miért gondolta azt először és terjesztette el szélesebb körben, hogy az ikrek telepaták lennének. Nem vagyunk azok, az, hogy félszavakból megértjük egymást, nem ugyanaz. És ugyanarról a filmről, szoborról, emberről nem csak ikreknek lehetnek azonos gondolatai.

„B” magzat: Biztos urban legend, de nem bír kikopni a fejekből. Amúgy hosszú házasságok és barátságok alatt az ember ugyanannyira együtt-gondolkodóvá válik a másikkal, mint mi ikrekként. Szóval ez nem a rokoni kapcsolat miatt van, hanem az együtt megélt élmények és hasonló gondolkodás az alapja. És nem, nem fájdul meg a lábujjam, ha A magzat belerúg a küszöbbe. Szerencsére.

4. Ugyanabba a fiúba voltatok szerelmesek mindig? Elmentek a másik helyett randira?

NEM. ???...NEM.

A magzat értetlenkedése: Itt nem annyira van udvarias válasz, mert annyira értelmezhetetlenül ostoba a kérdés. Nem tudom, miért gondolják azt sokan, hogy attól, hogy hasonlít a külsőnk, az ízlésünk is maximálisan megegyezik és ráadásul még ugyanabba leszünk mindig szerelmesek. Mondjuk nem tudom, mit gondol a kérdező, hogy ezt hogyan kivitelezhetnénk? Vagy édeshármasban élünk egy kommunában vagy soha egyikünknek sem lesz párja, mert nem tudunk dönteni? A másik helyett randizást szintén nem értem, nem szoktuk kipróbálni a másik pasiját, hogy a minőség-ellenőrzés után átadjuk testvérünknek, hogy nincs hiba, élhetnek ezek után boldogan együtt. Egyébként sem gondoltuk azt soha, hogy bárki megérdemelné azt, hogy becsapjuk valamelyik randin.

Ha elő is fordult az, hogy tetszett mindkettőnknek ugyanaz az ember, akkor sem mozdultunk rá mindketten.

B magzat értetlenkedése: Komolyan azt feltételezzük az ikrekről, hogy aljasak és gerinctelenek, akik életüket mások átverésével töltik? Lásd a következő kérdést is. Szerintem nem poén valakinek az érzéseivel játszani, így soha nem fordulna elő, hogy a másik helyett randizzunk. Nem volt olyan eset, hogy valaki mindkettőnknek nagyon tetszett volna, és komoly dilemma lett volna dönteni, hogy melyikünk engedje át a másiknak a lehetőséget. De mondjuk az igaz, hogy a Linkin Parkból Mike Shinoda volt mindkettőnk kedvence. Talán ez is megnyugtatja az ilyen kérdést feltevőket, és igazolja elképzeléseiket.

5. Tuti, hogy minden tanárt kijátszottatok és egymás helyett feleltetek, én biztosan ezt csináltam volna.

Ez már nem is kérdés, hanem kijelentés, és a reakciók alapján azt szűrtük le, hogy ezeket az embereket nem is lehet arról meggyőzni, hogy mi sosem csaltunk így, egyrészt mert nem okozott akkora nehézséget egyikünknek sem a tanulás, másrészt meg nem akartunk csalni.

Fogadjunk, hogy nem tette volna. Bár megjegyzem, volt olyan ikerpár osztálytásunk gimiben, akik megtették. Ez szerintem emberi kérdés, hogy kinek mennyire fér bele az életébe a hazudozás és átverés. Nem volt olyan matek vagy egyéb dolgozat, aminek az eredménye miatt ezt a kamuzást bevállaltam volna.

Érdekesség, hogy a matematika érettségit 2 külön teremben írtuk, egymástól függetlenül sikerült ugyanazt az egészen nyakatekert és helytelen gondolatmenetet végig vezetni mindkettőnknek. De nem, továbbra sem vagyunk telepaták!!

+1 Nem idegesítő, hogy mindenki ikres kérdéseket tesz fel?

DE!

„A” magzat: Főleg azért, mert a többséget nem érdekli a válasz, a fejében kialakított sztereotípiát csak megerősíteni akarja a válaszokkal, ha nem illik bele a képbe az, amit hall, akkor meg nem foglalkozik vele. A legtöbb esetben sajnos az van, hogy amint kiderül, hogy ikrek vagyunk, valahogy megszűnünk az emberek szemében önálló személyiségek lenni, azonnak összeforrunk Az Ikrekké. Nekem nincs mindig kedvem és erőm ahhoz, hogy nekiálljak bizonygatni, hogy különböző emberek, személyiségek vagyunk, érdemes megismerni mind a kettőnket.

 Kis színes a végére. A második terhességem utolsó vizsgálatára mindketten elmentünk, a tesóm vigyázott addig a nagyfiunkra. A doki odasúgta nekem, hogy nahát, nagyon hasonlítanak egymásra...mondtam, hogy talán mert ikrek vagyunk. 

Ebben a posztban a páros színtanácsadásos élményünket meséljük el.

Gyogyó: Ikrek vagyunk, azonos hajszínnel, és azt hittük, azonos bőrszínnel is: sötét haj, hófehér bőr, csodásan kéklő karikák a szemünk alatt. A színtipusnál pedig ezek a döntő szempontok. De valahogy mégsem azonos színek tetszettek, a ruhatárunk teljesen más színekben pompázott, sosem éreztük magunkénak a másik kedvenc színes ruhadarabjait, nem voltunk sose azok ,akik átjárnak egymás szekrényébe egy kis gardróbújításért. Nemrég elmentünk egy páros színtanácsadásra, amit egy volt osztálytársnőnk tartott. Bevallom, már jó ideje követtem a közösségi oldalon a bejegyzéseit, érdekes cikkek és képösszeállítások voltak: színpszichológia, a színtípusok legfőbb jellemzői, de bennem volt némi szkepszis, hogy vajon nem érzi-e ezt zsigerből valaki, ha áll a próbafülkében, hogy márpedig nekem ez a szín jó, az meg nem. A majdnem 3 órás, nosztalgiával, sztorizgatással fűszerezett program után azt mondom, hogy nagyot tévedtem, tényleg teljesen más volt így látni magunkon az egyes alapszíneket és azok árnyalatait. 

Lehet kérni egyéni vagy páros színtanácsadást is, mi közös programként vágtunk bele, szerintem ez egy jó felállás lehet testvéreknek, anya-lánya párosoknak, barátnőknek. Az elején a színtanácsadó ismerteti röviden a négy színtípust, azok főbb jellemzőit, majd megkérdezi, hogy mi mit gondolunk magunkról, milyen színeket szeretünk, mi az amit nagyon nem szeretünk, a hétköznapokban hogyan öltözünk/sminkelünk. Ezután lehet választani a színtípusok színpalletái közül, hogy melyiket érezzük leginkább magunkénak. Én az élénk tél vagy más néven tél-tavasz típust választottam, sok szép kékkel, élénk, hideg színekkel. Beigazolódott a végén, hogy beletrafáltam, tényleg ebbe a színtípusba tartozom.

Alapvetően a kék a kedvenc színem, annak lényegében majdnem minden árnyalata (a bilikék nagyon nem), ezen túl nem túl nagy színválasztékkal dolgozom, inkább a fekete-fehér dolgok dominálnak a szekrényemben, meg van pár nude dolgom. Ami kilógott ebből, az egy fekete-piros ruha volt, ebben meglepően magabiztosnak és csinosnak éreztem magam mindig. Illetve volt egy türkiz ruhám, azt is mindig szerettem. A színkendőzés után kiderült, hogy ez nem véletlen, ezek a színek jól illenek hozzám. Másik irányban a barna színt tudtam megjelölni, ami sehogy nem tetszik magamon, egy ilyen nadrágom volt, sosem hordtam, borzalmasan éreztem magam benne. Nos ezt is igazolták a színkendők, én és a barna szín egyik árnyalata sem passzolunk egymáshoz. Szerencsére nem volt olyan élményem, hogy egy nagyon favorit színt inkább el kéne felejtenem, úgyhogy nem kell alapvető ruhatárcserében gondolkodnom. Nagyon jó tippeket adott a színtanácsadó arra is, hogy a nem teljesen jó, ám kedvelt színeket hogyan kombináljuk a hozzánk illő színekkel úgy, hogy jó összhangot kapjunk. Tényleg egyértelműen látszott a tükörben, ahová fehérrel letakart hajjal és ruhával kell leülni, hogy melyik színtől ragyog fel az ember szeme, és kezd el élni az arca. És melyek azok, amik csak kioltják a szem csillogását, rosszabb esetben pedig beszürkítik a bőröm. 

Volt pár olyan árnyalat (zöld, sárga, fukszia), amelyek megleptek, nem gondoltam volna, hogy jól fognak állni. Ezekkel majd lelkesen kísérletezek, ha bővítenem vagy cserélnem kell a ruhatáramat.

Összességében egy nagyon jó hangulatú program volt, tényleg jó szívvel ajánlom másnak is. Jó ötleteket lehet kapni arról, hogy miben érdemes például állásinterjúra mennünk, hogy azt üzenjük, komoly, megbízható emberek vagyunk. Vagy éppen randin mi lenne a legelőnyösebb szín akár sminkben, akár ruhában.

Na de át is adom a szót Bogyónak, aki a látszat ellenére mégsem ugyanolyan tónusú bőrt örökölt, mint én.

Nem, Bogyó arca csodálatosan tud sárgulni, biztosan azért, mert tél-ősz, és a levelekhez hasonlóan változtatja a színét. Egy rövid mondat erejéig szeretném én is megjegyezni, hogy érdekes volt nagyon a tanácsadás, köszönöm szépen, hogy a rám gondolt Gyogyó (mert volna másra, hah...).

Én is beletrafáltam a saját típusomba, a palettáról nekem ennek a színei tetszettek a legjobban, kedvenc színeim a sötét, nagyon mély bordó és a lila, meg a nem is színnek számító fekete. Mivel ezek a tél-ősz palettán szerepeltek, mondtam, hogy ha egyet lehetne választani, akkor én ez szeretnék lenni.

Nagyon különös érzés ülni és figyelni, mit tud művelni egy-egy színes kendő az arc közelében a szememmel, arcbőrömmel, meg a hangulatommal is. Vannak olyan színek, amik olyan szinten sárgítják az arcomat, hogy szinte betegnek nézek ki bennük, van, ami csak tompít. Egy kicsit irigylem Gyogyót, mert szerintem a szürkülés egy fokkal kevésbé mutat rosszul az ember arcán, mint a sárgulás, de ez van, cserébe nem kell lemondanom a feketéről és a bordóról.

Összességében eddig is a színtípusomnak megfelelő ruhák voltak többségben a szekrényemben, de azért fájó volt nézni, hogy a szép, szintén nagy kedvencemnek számító pasztell rózsaszín és barackszín mennyire nem áll jól, a fáradt mályva meg végképp.

Én is csak ajánlani tudom ezt a tanácsadást azoknak, akiket érdekel az, hogy milyen színek állnak nekik igazán jól, és szeretnék a ruhatárukat tudatosabban felépíteni, hogy ne legyen tele a fiók olyan ruhákkal, amik sosem lesznek felvéve, mert bár a boltban a próbababán szépnek tűntek, de valahogy mégsem jön el soha az a nap, amikor fel is venné őket.

Én azért megtartottam azt a néhány, szívemhez nőtt pasztell darabot, csak tudom, hogy "kell" melléjük egy jó kontrasztos fekete/sötétkék ruhadarab, ami kiegyensúlyozza a szettet.

A színtanácsadás eredményének másik pozitív hozadéka, hogy egy újabb érvvel tudjuk alátámasztani azt az állításunkat, hogy nem is hasonlítunk annyira! 

Este akartam megírni ezt a bejegyzést, mert nem tudtam elaludni, gyomorgörccsel és a sírás határán forgolódtam, mivel a legutóbbi vizsgálatkor kiderült, hogy a kisebbik fiunk eddig szépen kitartó minimális kutacsa már nincs meg. És sajnos a fejkörfogat sem nőtt az elmúlt hónapban. Végül elhalasztottam a dolgot, nem akartam felkelteni a férjem a pötyögésemmel és mászkálásommal.

A nagyobbik fiunk kapcsán írtam már a csónakfejűségről, a kicsinél ugyan ezt a formáját kizárta az idegsebész professzor a csontosodási zavarnak, de a szűk kutacs miatt folyamatosan figyelni kell a kicsi kobakját is. Már megvan az idegsebészeti kontroll időpontja, tudom, miket kell vinni. Tudom, hogy jó kezekben lesz, hogy nagytudású szakemberhez visszük. Tudom, mire készüljek, ha műteni kell. És emiatt nem tudtam elaludni. Egy porcikám se kívánja újraélni a lassan kétéves emlékeket, mikor a nagyobbat műtötték. Egy szülőnek nincs borzalmasabb élmény annál, mint mikor látja a gyerekét szenvedni, és nem tud segíteni. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy meggyógyul, hogy hamar felépül és elképesztő erőről és kitartásról téve tanúbizonyságot, elfelejti az egészet. Bennem viszont soha el nem múló rémképként él a pillanat, mikor a műtő előkészítőjében ki kellett tépni a kezemből a zokogva kapaszkodó fiam. Ugyanígy emlékszem rá, amikor visszakaptam őt sápadtan, elgyötörten. A műtét után készült képeket a mai napig képtelen vagyok sírás nélkül visszanézni. 

Próbálom magam nem hergelni, mert majd csak pontos diagnózis után kell foglalkoznom a következő lépéssel, de sajnos nem tudom teljesen kizárni ezeket a gondolatokat. Közhelyesen hangzik a címbeli mondás, de nagyon igaz. És akkor értékelődik fel igazán, mikor valami baj van. Magától értetődőnek vesszük azt, hogy a gyerek egészséges, hogy nem lesz semmi gond. De amikor valami eltérésre vagy betegségre derül fény, akkor érezzük csak igazán, hogy mennyire nem egyértelmű ez, hogy minden rendben van. Nekünk annyiból szerencsénk van, hogy ez a csontosodási zavar a legenyhébb, nem volt kihatással a fiúk szellemi fejlődésére sem. Egy mára már eléggé rutinnak számító beavatkozással korrigálható, elérhető a megfelelő szakember is. A miénknél sokkal komolyabb egészségügyi problémával küzdő gyerekek is vannak. Mindig csodáltam a kitartásukat és erejüket, akik tartósan beteg, vagy hosszabb felépülési időt igénylő betegséggel küzdő gyereket ápolnak. Amióta saját tapasztalatunk is van a kórházi bentlétből és beavatkozásokból, még sokkal inkább ezt érzem. Nagy lelki és fizikai teher, sokszor minimális vagy nulla segítséggel. 

Eddig is azt gondoltam, hogy mindegy, milyen nemű gyerek érkezik, a lényeg, hogy egészséges legyen. Most már hatványozottan ezt érzem, és ha bárki ismerőstől azt hallom, hogy csak fiút/lányt szeretne, elmesélem neki ezeket a gondolatokat. Mert tényleg csak az a lényeg, hogy minden rendben legyen vele. 

Most lesz a napokban az 1. évfordulója az inzulinrezisztencia diagnózisomnak. Azt tudom elmondani az elmúlt 1 év tapasztalatai alapján, hogy az alapok elsajátítása nem olyan nehéz, mint amilyennek a kívülállók többsége – vagy amilyennek én – első hallásra, olvasásra gondolja, az összes apró részletnek való megfelelésben vannak nehézségek, de nem megoldhatatlan az sem. Alapvetően hozzászoktam ehhez az új életmódhoz, ami nem csak az élelmiszerek lecserélését jelentette, de be kell vallanom, van néhány dolog, ami nagyon tud hiányozni az IR előtti időkből.

1. Spontaneitás

A lista első helyezettje nem egy étel, hanem az, hogy a korábban megszokott, hektikusabb napjaimnak és az előre el nem tervezett hétvégéknek, utazásoknak, kirándulásoknak lőttek.

A korábbi életritmusomtól és a programjaimból adódó napirendemtől jelentősen eltérő új szokásokat kellett bevezetnem azáltal, hogy egy nap 5x kell ennem, és az sem mindegy, hogy ez az 5 étkezés mikor és hogyan oszlik el.

A reggeli korábban is fontos étkezés volt számomra, de hétvégén, ha nem volt dolgom, akkor volt, hogy 10-kor ettem csak, az IR diéta szerint meg jó lenne legkésőbb 8-ig letudni az első étkezést. Igyekszem is ehhez tartani magam, de néha azért megengedek magamnak egy 9-ig tartó alvást.

Korábban, ha mentünk kirándulni, vagy elutaztunk és városnéző csavargásra indultunk, akkor a bevett gyakorlatunk az volt, hogy mindenki jól bereggelizik, és legközelebb majd valamikor estefelé ülünk be enni, egyébként meg legfeljebb fagyiztunk, ha nyár volt. Egy ilyen nap az IR óta elképzelhetetlen, hiszen nem telhet el 4 óránál több két étkezésem között. Amúgy, azt figyeltem meg, hogy a szervezetem már nem is bírná ezt a korábbi félnapos böjtöt, már hamar átállt a napi 5, de kisebb mennyiségű étkezésre.

A legnehezebb része az egésznek, hogy a legtöbb külföldi helyen is lutri, hogy lesz-e számomra is ehető kenyér, keksz, főtt étel, magyarországi kisebb településeken ez még nehezebb, így minden útra egy kisebb konyhával felszerelkezve kell elindulnom, viszem mindenhová a saját teljes kiőrlésű kenyeremet, a kisétkezésekhez kekszet, gyümölcsöt és nézem az órát, hogy mikor kell miattam félreállni, megállni egy harapásnyi szünetre.

Szintén nehéz velem leegyeztetni egy beülős baráti beszélgetést, mivel a legtöbb helyen csak vizet tudok inni (abból is a mentes ajánlott, a buborékos nem), mert még a limonádé is cukorszirupos előre kevert alapból készül. Sütemény nagyon kevés helyen van olyan tésztából, olyan édesítővel, ami a diétában megengedett, és az sem mindegy, hogy éppen ehetek-e, mert ha nem telt el 2 óra az előző étkezés óta, akkor tilos az evés.

Jó lenne, ha nem kéne egy külön kisbőrönd az egyelőre még különlegesnek számító ételeimnek, ha minden boltban lehetne kapni reform termékeket és mentes termékeket, nem lennék ilyen kínban.

Mondjuk így sem panaszkodom, nekem legalább nincs egyéb ételérzékenységem, azzal még nehezebb lenne.

2. Tej

Ha egy ételt/italt kéne megneveznem, ami a legeslegjobban hiányzik, akkor az a tej lenne. A régi rutinom szerint minden nap megittam reggelire fél liter tejet vagy kakaót, imádtam, most is imádnám, néha szinte sóvárogva gondolok a régi szép időkre. A dietetikusom szerint viszont minél kevesebb tejet (sőt, tejterméket) kell fogyasztanom, naponta legfeljebb 2 dl a megengedett mennyiség, és reggelire tilos, mert gyorsan felszívódó szénhidrát.

Egyéni megfigyelésem, hogy nálam a teljes megvonás jobban működik, mint a kisebb mértékben megengedés. Ha hetekig egyáltalán nem iszom tejet, jobban bírom, mintha engedek a csábításnak és veszek tejet, amiből csak egy kisebb bögrényit ihatok. Ha megiszom a szabott mennyiéget, szinte azonnal mennék újra megtölteni a bögrét és meginni az egész liternyi tejet.

3. Gyümölcsök

Régen mindig vártam a nyarat és a nyári gyümölcsszezont a cseresznyével, a dinnyékkel, barackkal, és végül a szőlővel. A nagy kánikulában egész nap csak gyümölcsöt ettem jószerével (meg persze ittam a jó hideg tejet, ahogyan azt a 2. pontban már írtam), a fene akart forró, nehéz ételeket enni, mikor 35 fok volt.

Akinek van IR-es a környezetében, vagy maga is IR-es, az tudja, hogy a gyümölcsök egy része teljes mértékben tiltott (banán, szőlő, dinnye) vagy nagyon erősen korlátozott mennyiségben és meghatározott időben fogyasztható csak. Belesajdul a szívem, mikor látom, hogy a tesóm meg az unokaöcséim eszik a hatalmas cikk dinnyéket (innen üzenem, hogy azért nem haragszom és ugyanúgy szeretem őket), én meg vagy semmit nem ehetek az adott időpontban, vagy ha mázlim van, akkor akár egy marék nem túl érett szedret én magam is elmajszolhatok. Nagyjából a tizedét annak, amit szívem szerint megennék. Barackból régen simán megettem 3 darabot vagy 4 darabot egyszerre, most nagyobb barack esetén ez 1,5, közepesnél 2 szemre zsugorodott.

Az eper és az áfonya szerencsére nem tiltott, igaz, azokból is sokkal többet tudnék enni.

Sajnálom, hogy ennyire korlátozott a gyümölcsök evése, mert amúgy szerintem remek vitamin források, és én nem szeretek tabletta formában vitamint szedni, ha egy mód van rá…

4. Krumpli

Bár a zöldségek nagy részét szeretem és a főzelékkel sem lehet kikergetni a világból (kivéve a kapros tökfőzelék), azért a kedvenc köretem a krumpli volt, amióta vissza tudok emlékezni, meg a sültkrumpli az elég biztos pont a különböző menzák étlapján is, viszonylag nehéz elrontani, kicsi az esély arra, hogy szalmonellát kap az ember, meg kb. minden helyen ugyanazt az ízt kapja. Na, ez a biztonsági játékos hozzáállás már nem létezhet többé.

Az IR diagnózis utáni dietetikusi konzultáción így elég nagy arculcsapás volt, mikor megtudtam, hogy heti 1x lehet csak enni krumplit és akkor is egy ökölnyi nagyságút csak. Krumplipüré tilos, és a leveseket sem ajánlott krumplival felturbózni. Viszlát tócsni.

Mekiben korábban sem sűrűn ettem, de amint kiderült, hogy tilos onnan minden, hirtelen elkezdett hiányozni az a bizonyos gyorséttermi sültkrumpli is. Ez az érzés szerencsére hamar elmúlt, az első fél évben szinte egyszer nem ettem krumplit, hogy kicsit leszoktassam magam róla, azóta hetente, kéthetente egyszer eszem, de tervezem, hogy megint visszább fogom venni a mennyiséget, mert jobban hiányzik így, hogy hetente eszem, mint amikor 3 havonta ettem egyszer.

+1 Jégkrém

Bevallom, alapvetően édesszájú ember vagyok, és igyekeztem megkeresni mindennek az egészséges, IR-barát verzióját, hogy ne kelljen teljesen lemondanom a desszertekről sem. Szerencsére a sütemények nagy többsége könnyen átalakítható, nagyon sok reform liszt van már a boltokban, egy részük nem is sokkal drágább, mint a sima búzaliszt, és lekvárból, csokiból is könnyű cukormenteset találni. (Lekvárból nem xilites változatot már nehéz, de főzni lehet otthon mentes változatot.) Fagyizókból is egész sok olyan van Budapesten és a környékén, ahol gondolnak azokra is, akiknek tilos a cukor, és egyre több helyen szakadnak el a csoki-vanília kombinációtól is. Igaz, ezek a fagyizók sok esetben nem túl olcsó helyek, és a fagyik egy része, mint például a pisztácia, hiába alacsony szénhidrát tartalmúak, de sok bennük a kalória, de azért vannak, és nyáron egy-egy fagyi uzsonnaként belefér, pláne edzés előtt.

Viszont én nem találtam eddig pálcikás jégrémből mentes változatot sehol, pedig jó lenne néha a roppanós csokiréteg és alatta valami joghurtos, gyümölcsös krém. Nem tudom, mi ennek az oka, vegán jégkrémet már láttam, de az cukros.

Összességében azért nem olyan hatalmas szenvedés az itt felsorolt ételekről való lemondás, még akkor is, ha nekem a nyár alapvetően nehezebb és több kísértéssel van tele, mint a többi évszak, de megoldható ilyenkor is a diéta, ha akarja az ember, és inkább mondok le néhány finomságról, ha cserébe nem kell szúrni magam inzulinnal, mert a szervezetem nem bírja tovább a tempót.

A lassan 3 éves, feketeöves világfelfedezőnket nagyon izgatja, hogy az általa ismert emberek közül ki a fiú és ki a lány. A legutóbbi sétánkon is erről beszélgettünk, sorolta a neveket, mellé pedig kérdezte, hogy XY fiú/lány? Már egész jól megy neki a dolog, 90%-os találati aránnyal tudja, hogy ki melyik nem tagja. Gondoltam, megkérdezem, hogy mit gondol rólam, mert én valahogy csak nem kerültem sorra. A válasz határozott volt és egyértelmű: te anya vagy. Rákérdeztem konkrétabban, hogy de anya fiú vagy lány? Válasz: anya. Kész, pont. Amúgy volt már, hogy mondta, hogy lány vagyok, tehát elvileg tudja, de valamiért ezen a napon én új nemi identitást kaptam az anyasággal. Gondolkoztam rajta azóta is, hogy végül is igaza volt. A két gyerek születése előtt a nő mivoltom volt a hangsúlyosabb, azonban az anyasággal ez a szerepkör átmenetileg háttérbe került, és megjelent az Anya. A hangsúlyos dekoltázsok helyett a szoptatós felsők, a csinos szoknyák és magassarkúk helyett pedig a farmerek és bebújós topánok vagy sportcipők. Mert a játszótéren nem sokra megyek egy szuperszexi 15 centis sarkú cipővel, és sajnálnám a selyemblúzt is, ha lebüfizné a kicsi. Hajat mosni már csak kutyafuttában szoktam, amíg nincs erős fagy, a szárításról is lemondok (altatás után kizárt, hogy nekiálljak ezzel zúgni, ha meg reggel mosom meg, akkor a gyerekek lebontják a nappalit, mire én szép szárazra szárítom a hajam). Ékszereket nem hordok, csak ha gyerekmentes programra megyek, mert a pelenkázáshoz kifejezetten hátráltató a jegygyűrűm vagy egy ide-oda csúszkáló karkötő. Persze ezek a dolgok nem jelentik azt, hogy a bennem rejlő Nő eltűnt volna, csak átmenetileg részmunkaidőben dolgozik (megjegyzem, hogy a Nővel ellentétben az Anya 24 órás műszakokat nyom, szabadsága nincs, legfeljebb készenlétbe vonul pár órára). Ha a segítő nagyszülők vállalják a két úrfi felügyeletét és kimenőt kapunk, akkor ugyanolyan lekesedéssel készülök a randira, mint a gyerekek születése előtt. Ilyenkor előkerül a szekrény kevésbé frekventált részéről a csinos ruha és magassarkú, már persze az, ami a két szülés utáni testemen is normálisan mutat. A magassarkúban pedig extragyorsan megfájdul már a lábam, de na, a szépségért szenvedni kell, ugye. Jól esik ilyenkor kiöltözni, ékszert venni, nem lófarokban hordani a hajam. De bevallom őszintén, az anya-ruhatár igazán felszabadító tud lenni. Most élem ki a feliratos és mintás póló korszakomat, ami valahogy elkerült tiniként, a munkahelyemen pedig nem fér bele a dress code-ba. Nem kell résen lennem, hogy elkerüljem a villantást, a nadrágoknak azért ez igen nagy előnye. Nem elvárás senkitől a játszótéren, hogy mindig csinos és elegáns legyek, nem kell 40 fokban is harisnyát hordanom, bármikor vehetek spagettipántos felsőt. 

Úgyhogy jelenleg lubickolok az Anya nemi identitásomban, és élvezem az átmeneti Nő időszakokat. Aztán olyan hamar elrepülnek ezek az évek, kettőt pislogok, és a kicsi is megy oviba, a nagy suliba, Anya pedig a 24 órás műszakról részmunkaidőre vált, és őrülten zsonglőrködik a Nővel, hogy minden feladatot el tudjon látni.