Az előző részben írtam a műtétről, aminek lassan a második évfordulója lesz. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a kicsinek aznap lesz az idegsebészeti konzultációja, hogy kell-e műtét. 

Viszonylag hamar hazaengedtek minket, mivel az ödéma szépen húzódott le, vérzés nem volt, hányás sem volt már. A kis hősünk evett, ivott, nevetett már. Tényleg napok alatt lehúzódott teljesen az arcáról a vizesedés és a monoklik is, a heg is gyönyörűen gyógyult. De jött a feketeleves, a lelki oldala az átélt traumának, amit egy 9 hónapos gyerek még nem tud kommunikálni. Semelyik orvos nem tudta megmondani, vajon hogy reagál majd a gyerek a műtétre, lesznek-e emlékei, rémálmai. Nos, pontosan mi sem tudjuk, mi játszódhatott le benne, de az biztos, hogy napokig, hetekig nem aludt jól. Mivel engem elutasított (gondolom amiatt, mert én adtam oda a műtősök kezébe), ezért az apukája próbálta, mivel lehetne megnyugtatni. Borzasztó volt hallgatni a kétségbeesett zokogást, amire nem hat se gyógyszer, se ringatás, semmi. Aztán fokozatosan elfogadta az apja ringatását, egyre hamarabb megnyugodott. Aztán szép lassan engem is újra visszafogadott a kegyeibe. A következő meglepetés a védőnői és orvosi látogatás volt. Az akkori védőnőnk kijött hozzánk, hogy megnézze, mi van velünk. Az addig nyitott és barátságos fiunk megijedt, sírt, nem akart rá se nézni. Pedig eddig sosem zavarták a vizitek, mindig mosolygott, produkálta magát. Az orvosnál rosszabb volt a helyzet, gondolom a fehér köpeny és a jellegzetes orvosi rendelő szag előhozta az emlékeket. Hosszú hónapokig lényegében lehetetlen volt vizsgálni, mert amíg bent voltunk a rendelőben vagy a védőnői vizsgálóban, magából kikelve ordított. Hiába csak az ölemben volt, és nem történt semmi. Mire megtanult beszélni, már elmúltak ezek a félelmei, így szerintem sosem tudjuk meg, mit élt át legbelül. Most eljutottunk oda, hogy inkább érdeklődő és várja a matricát, ha oltásra vagy vizsgálatra kell mennünk, de egy távolságtartás még mindig van benne. Viszont azt az embert, aki ténylegesen műtötte, imádja. Valami olyan ősbizalommal és lelkesedéssel fordult felé a kontrollon, amit alig akartunk elhinni. Tényleg nyitott és barátságos a gyerek, de az azért nála sem megszokott, hogy kézen fogjon egy idegen, középkorú férfit, és közölje vele, hogy gyere vonatozni. Sőt, mikor vége lett a vizsgálatnak, sírt, hogy nem akar még menni, maradni szeretne. Furcsa fintora ez a sorsnak, hogy azoktól fél, akik nem okoztak neki soha komolyabb fájdalmat, és pont azt az embert szereti leginkább, aki miatt a félelmei kialakultak.

A heg nagyon szépen begyógyult, a fejformája rengeteget változott, már nem annyira szembeötlő, hogy az átlagnál hosszúkásabb. A seb a fején rövid haj mellett látszik, ugyanis ott nem nő ki a haja. Eddig semmilyen negatív tapasztalatunk nincs ezzel, a korosztályát nem érdekli a téma, nem bámulják meg, nem kérdezgetik. A szülőkkel szoktunk beszélni erről, sosem kezeltük tabuként, örülök, ha másnak esetleg segítünk az elhangzott információkkal. Most az ovi előtt majd lehet, hogy hosszabban beszélünk vele erről. Őt magát sem foglalkoztatja a sebhelye, nem nézegeti a tükörben, bibinek sem hívja. Mondtuk neki, hogy amiatt van ott, mert segített neki egy doktor bácsi, hogy a buksija rendben tudjon nőni. Elfogadta, nem firtatta. Biztos lesz ez még másképp is, pláne a nagyobb közösségbe kerülés után. Meglátjuk. 14 éves koráig évente kontrollra kell járnunk, hisz addig bármikor újra idő előtt elcsontosodhat a koponyája, ami újabb műtétre adna okot. Bízunk benne, hogy nem kerül rá sor.

Most a kicsi kobakjával kapcsolatos dolgok kötnek le minket. Gyomorgörcsöm van, nem kívánja egy porcikám se újra átélni ezt a procedúrát. De tudom, hogy ha ez kell, akkor a lehető legjobb kezekben lesz. Neki nincs csónakfejűsége, de a születése óta szűk kutacsa a 10 hónapos vizsgálatkor nem volt tapintható, és a 9 hónapos státusz óta nem nőtt a feje sem. Egy szemfenék-vizsgálat és egy kétirányú röntgen után az idegsebész dönt, mi lesz az utunk.