Este akartam megírni ezt a bejegyzést, mert nem tudtam elaludni, gyomorgörccsel és a sírás határán forgolódtam, mivel a legutóbbi vizsgálatkor kiderült, hogy a kisebbik fiunk eddig szépen kitartó minimális kutacsa már nincs meg. És sajnos a fejkörfogat sem nőtt az elmúlt hónapban. Végül elhalasztottam a dolgot, nem akartam felkelteni a férjem a pötyögésemmel és mászkálásommal.

A nagyobbik fiunk kapcsán írtam már a csónakfejűségről, a kicsinél ugyan ezt a formáját kizárta az idegsebész professzor a csontosodási zavarnak, de a szűk kutacs miatt folyamatosan figyelni kell a kicsi kobakját is. Már megvan az idegsebészeti kontroll időpontja, tudom, miket kell vinni. Tudom, hogy jó kezekben lesz, hogy nagytudású szakemberhez visszük. Tudom, mire készüljek, ha műteni kell. És emiatt nem tudtam elaludni. Egy porcikám se kívánja újraélni a lassan kétéves emlékeket, mikor a nagyobbat műtötték. Egy szülőnek nincs borzalmasabb élmény annál, mint mikor látja a gyerekét szenvedni, és nem tud segíteni. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy meggyógyul, hogy hamar felépül és elképesztő erőről és kitartásról téve tanúbizonyságot, elfelejti az egészet. Bennem viszont soha el nem múló rémképként él a pillanat, mikor a műtő előkészítőjében ki kellett tépni a kezemből a zokogva kapaszkodó fiam. Ugyanígy emlékszem rá, amikor visszakaptam őt sápadtan, elgyötörten. A műtét után készült képeket a mai napig képtelen vagyok sírás nélkül visszanézni. 

Próbálom magam nem hergelni, mert majd csak pontos diagnózis után kell foglalkoznom a következő lépéssel, de sajnos nem tudom teljesen kizárni ezeket a gondolatokat. Közhelyesen hangzik a címbeli mondás, de nagyon igaz. És akkor értékelődik fel igazán, mikor valami baj van. Magától értetődőnek vesszük azt, hogy a gyerek egészséges, hogy nem lesz semmi gond. De amikor valami eltérésre vagy betegségre derül fény, akkor érezzük csak igazán, hogy mennyire nem egyértelmű ez, hogy minden rendben van. Nekünk annyiból szerencsénk van, hogy ez a csontosodási zavar a legenyhébb, nem volt kihatással a fiúk szellemi fejlődésére sem. Egy mára már eléggé rutinnak számító beavatkozással korrigálható, elérhető a megfelelő szakember is. A miénknél sokkal komolyabb egészségügyi problémával küzdő gyerekek is vannak. Mindig csodáltam a kitartásukat és erejüket, akik tartósan beteg, vagy hosszabb felépülési időt igénylő betegséggel küzdő gyereket ápolnak. Amióta saját tapasztalatunk is van a kórházi bentlétből és beavatkozásokból, még sokkal inkább ezt érzem. Nagy lelki és fizikai teher, sokszor minimális vagy nulla segítséggel. 

Eddig is azt gondoltam, hogy mindegy, milyen nemű gyerek érkezik, a lényeg, hogy egészséges legyen. Most már hatványozottan ezt érzem, és ha bárki ismerőstől azt hallom, hogy csak fiút/lányt szeretne, elmesélem neki ezeket a gondolatokat. Mert tényleg csak az a lényeg, hogy minden rendben legyen vele.