Mindkét szülésem császármetszéssel végződött. Az egyik hosszú és sikertelen vajúdás után, bár nem tudom, lehet-e vajúdásnak nevezni azt a 10 órát, ami alatt egy darab fájásom nem volt. A másik programozott császár volt, itt fel sem merült a vajúdás lehetősége. Sok helyen olvasom, sőt saját ismerősi körből is megkaptam hüvelyi úton szült nőtársamtól, hogy én nem is tudom, milyen a fájdalom. Mert nekem császárom volt. Hagyhatnám a fenébe ezt a kérdést, de eléggé felkapom rá a vizet. Miért gondolják azt sokan a nők közül, hogy a szülés (is) egyfajta verseny, ahol az győz, aki a legtöbbet szenvedett, és akinek a legjobban fájt. Miért kell méricskélni a szülésünket másokéhoz? Ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy a másikat kell-e lelkileg támogatni az átélt élmények feldolgozásában, inkább nekiállunk annak, hogy tenemisszültéligazán, vagy ősanyavagy kezdetű szidalmakat szórjunk a másikra.

Minden szülésnek megvan a maga testi-lelki fájdalma, boldogsága, szomorúsága. Ez mindenkitől elvitathatatlan. Inkább koncentráljunk arra, hogy milyen csoda, mikor a kezünkben tarthatjuk a gyermekünket. Csoda, hogy ma már segíteni tudnak annak is, ahol az amúgy természetes folyamat elakad, így megmentve az anyát és a babát is. Értékeljük azt, hogy nekünk lehet gyerekünk. Igyekezzünk azon, hogy a szülés körülményeinél az emberi méltóság, az anya és gyermek igényei legyenek az elsődlegesek, ne az orvosok kényelme, pénzéhsége. Ezt sokkal lényegesebb kérdésnek tartom annál, minthogy milyen módon hoztam a világra a fiaimat, és ez mennyire volt fájdalmas. Mert bizony fájt. Nagy hasi műtét, hosszú felépülési idővel. De mindegy.

Mindenkit arra bíztatnék, hogy az energiáit a gyermekére és saját magára, illetve a párjára fordítsa. Ne az értelmetlen versengésre.