Magyarul normális emberek címen fut a sorozat, röviden egy ír kisváros két végzős gimnazistájának a felnövéstörténetéről szól. A hivatalos leírások alapján ez egy szerelmi történet, de szerintem sokkal inkább a felnőtté válásról és az életkezdési pánikról szól ez, mintsem szerelemről.

Bevallom őszintén, nekem nagyon nem tetszett. Csupa pozitív kritikát olvastam, hogy milyen jó, sallagmentes, szuperek a szereplők is. Számomra sokkal kifejezőbb lett volna mondjuk a Mérgező kapcsolatok vagy Elcseszett életek cím, jobban visszaadta volna, hogy mire is számítson a néző.

Connell egy tinikori botlás gyümölcse, ahogy ezt egyszer vicceskedve mondja is neki az anyja. Mondjuk még így is jobban járt a lány főszereplőnél, mivel a nagyvonalakban felvázolt családi kapcsolat legalább szeretetteljesnek tűnik. Igaz ugyan, hogy nem élnek jólétben, de nem nyomorognak, a taníttatás finanszírozása nem okoz gondot. Ha nem mantráznák a szereplők teljesen súlytalanul és megalapozatlanul, hogy ez a Connell milyen hiperokos és szuperrendes ember, akkor pusztán a színészi játék és a dialógusok alapján a bumfordi, kicsit tahó, de a lelke mélyén jószívű, butácska sportolófiúként jellemezném az első rész alapján. Attól, hogy sok vágóképen látjuk, amint könyvet fog, még nem lesz okos. A legtöbb szó, amit hallunk tőle, az umm és hmmhmhm. Mindenre ez a reakció, minden mondatában hebeg-habog, makog, egyszavas válaszokat vakkant. Sosincs mélyebb érzelmeket vagy gondolatokat bemutató jelenete, a ferdén tátott száj és meredt tekintet ugyancsak nem segít megfejteni, mi játszódik le benne. Nem tudtam azonosulni vele, a gimnáziumban elvan a sokszor agresszív és bántalmazó barátaival, sosem áll ki a(z állítólagos) szerelme mellett. Csak az foglalkoztatja, hogy mit gondolnak róla mások, akikkel amúgy nincs semmilyen komolyabb baráti kapcsolatuk, nincs kirekesztve sehonnan, az anyja és osztálytársai, edzője is maximálisan elfogadja, sőt, kifejezetten kedveli. Az egyetemen sem talál rá a barátság, pedig ott aztán már elméletileg az ő szellemi szintjén állókkal van körülvéve. Érthetetlenül flegma és nyitni képtelen személyiség, de valahogy nem tudtam drukkolni neki, nem éreztem át, mi lehet ennek a gyökere, vagy mi lehetne a megoldás. Állítólagos intelligenciája biztos nem az érzelmi intelligenciára utal, ugyanis az valahol -200-on áll. Ahogy a szerelmével, partnereivel bánik, az alapján nekem kifejezetten taszító lett. Egy uralkodó, bántalmazó jellem, ha nem is fizikailag abúzálja társait, de az érzelmi kihasználás, tárgyiasítás is éppen elég ahhoz, hogy számomra semmi szimpatikus ne legyen a karakterében. 

A lány, Marianne az első pár rész alapján az osztály rút kiskacsája és okos, határozott, erős női karaktere, aki viszont tényleg azért nem tud beilleszkedni, mert túlnőtt szellemileg a városán, az osztálytársain, tanárain. Az ő szájába legalább tényleg adtak olyan mondatokat, ami alapján elhiszem, hogy a korosztályát megelőző, kifejezetten értelmes ember. Nem olvastam a mű alapjául szolgáló könyvet, nem tudom, hogy ott mennyire van kifejtve a családi háttere, itt elég homályos utalásokat kapunk csak. Az apja meghalt, de a párszavas elejtett történetekből az áll össze, hogy fizikailag bántalmazta a feleségét, a gyerekeit pedig lelkileg terrorizálta. Az anyuka egy szeretni képtelen, hideg, merev karakter, aki a folyamatosan szorongatott borospohár alapján valószínűleg alkohollal próbálja feldolgozni tragikus házasságát és özvegységét. A család kifejezetten gazdag, de igazából ennek komolyabb jelentősége nincs, nem élnek vissza a hatalmukkal, nem uralják a várost. Van még egy szintén agresszív báty, aki utálja a húgát, amiért okosabb nála (mondjuk ennek sincs kifejtve az oka, nem azonos korosztály, a család nem preferál senkit, semmilyen komolyabb kapcsolatuk nincs).  Marianne kezdeti, látszólagos független személyisége egy betegesen szeretetre vágyó, instabil lelket takar. A sorozat további részében azt látjuk, amint egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba ugrál.

Nekem lelkileg megterhelő volt ez történet, egyszerre csak 2 részt néztem egy nap, pedig átlag 25 percesek, mert annyira ráült a hangulatomra, hogy azt nézem minden alkalommal, hogy egy értelmes, erős nő hogyan épül le, hogyan válik totálisan senkivé, aki bármelyik férfinek önként lesz a játékszere azért, hogy egy kicsit azt érezze, szeretik, kell valakinek. És nem kap mentőövet az elvileg nagy szerelemnek beállított Conneltől sem. Sosem vállalja fel nyilvánosan, mert nem elég menő. Egy rész erejéig, kb 1 évig tart a kapcsolatuknak az a szakasza, ami tényleg normális, ami már nem a kihasználásról és érzelmi rabszolgaságról szól. Engem ez végig nagyon zavart, hogy ezt közvetíti az egész történet, hogy ez normális. Ez egy átlag tini és fiatal felnőtt sors. De nem. Nagyon nem, ezeknek az embereknek egytól egyig komoly terápiára lett volna szüksége. Nem vagyok prűd, fontos a jó szex egy párkapcsolatban. de azzal nem tudok egyetérteni, hogy egy filmben a jó párkapcsolat definiálása az legyen, hogy oldottak az ágyban egymással. Ez édeskevés egy normális párkapcsolathoz. Az, hogy soha nem tudtak egymásnak érzelmileg megnyílni, igazi támaszt nyújtani, sokkal jobban mutatja, hogy milyen is volt valójában ez a "szerelem". A folyamatos egymáshoz visszatáncolásban sem azt láttam, hogy ez egy egész életen át tartó nagy szerelem, amely mindig utat tör magának, hanem egy hihetetlenül mérgező kapcsolat, amiből nem tudnak kiszakadni, pedig muszáj lenne a saját érdekükben. Bár lehet, hogy az eredeti műnek ez lenne az üzenete, csak a beharangozók  akarják klasszikus, rózsaszín felhős, klisés love storyként eladni. Ha ez utóbbiról van szó, akkor mea culpa, tényleg jó a sorozat.