Írtam már korábban is róla, hogy foglalkoztat a család-munka egyensúly megteremtése. És mivel ez az utolsó itthon töltött évem, így még élesebben jönnek elő ezek a kérdések. Mi sem mutatja jobban a lelkemben dúló vihart, mint egy pár hete látott álmom: az amúgy szabadnapjain is öltönyt hordó, szociális élet terén kihívásokkal küszködő főnökömmel volt találkozóm, aki ennek örömére neonJézusnak öltözött, fején karácsonyi égőkből font koszorúval bizonygatta nekem, hogy ne aggódjak, simán tudok majd itt dolgozni a két gyerek mellett is, és hogy ő rengeteget lazult, sokkal jobb már a légkör. Én valamiért vittem magammal a srácokat, és végig el akartak rohanni, én meg fél szemmel őket lestem, fél füllel meg azt hallgattam, mi lesz a munkám. A vége az lett, hogy nem találtam a gyerekeimet, mert annyira lekötött az egyik feladat, meg a kollégák, és a férjem jött értem, hogy nyugi, vele vannak, de ideje lenne már indulni haza. És akkor elsétáltam onnan, meg fel is ébredtem.

Minden benne volt ebben a pár perces rémálomban. Hogyan fogok tudni két fronton megfelelni? A korábbi munkaköröm és munkaidőm kiegészülve a napi 2x50 perc (ja, nem is, elköltözött a munkáltató, szóval inkább 65 az az 50) ingázással nem fér össze a kisgyerekes élettel. Én nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a fürdetésre esik haza kilúgozott aggyal, és azzal a görccsel, hogy még kéne főzni/mosni/holnapra készülni/a gyerekekkel játszani/férjjel lenni/magammal is foglalkozni. Mert ez nem fér bele abba az otthon töltött nettó 2 órába, ami hazaéréstől fektetésik tart. Én nem hiszek a minőségi idő mítoszában, ugyanis abban nincs semmi minőségi, hogy reggel elmegyek, míg a gyerek alszik, és este hazaérek 7re, mikorra már csak 1-1.5 órát vannak ébren. Nem tud minősági lenni az az idő, ahol a felek fáradtak, és sok egyéb feladat is vár rájuk. Még akkor sem jobb a helyzet, ha a férjem jelenlegi munkaideje marad, és délután 4től itthon van a srácokkal, és tudja csinálni az itthoni teendőket is. Én abban hiszek, hogy a gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Nem csak napi 10 percre.

Nagyon bízom benne, hogy mikor ősszel sor kerül a munkahelyi hogyantovábbos elbeszélgetésre, akkor nyitottan állnak a részmunkaidőhöz és a részben otthoni munkavégzéshez. Ugyanis az ingázással rengeteg időt tudnék spórolni, amit délelőtt munkával, délután pedig a gyerekekkel tudnék hasznosan eltölteni. Tudom, hogy nagyon sokan ugyanezzel a dilemmával állnak szemben, hiszen pénzügyi okokból muszáj visszamenni dolgozni, egy fizetés ritkán tart el egy négyfős családot. De két kisgyerekkel a régi rutinok már nem működnek,

És nem is baj. Végiggondoltam, hogy mennyire élhetetlen volt az a tempó, hogy reggel fél7-kor már a gép előtt ültem az irodában, és este 10kor hívta a taxit a főnök, hogy végeztünk. Sokszor választtanom kellett az evés vagy pisilés közül, mert ennyi szünetet adtak. Nem egyszer a kollégák és a tesóm kedvességén múlt, hogy hoztak nekem ebédet, amit a gép előtt, kihűlve ugyan, de be tudtam lapátolni több részletben. Ez nem élet. Akkor sem volt az, a mostani fejemmel nézve pedig elborzasztó. Miért tartjuk normálisnak ezt a tempót? És nem, nem kórház sürgősségi osztályáról van szó, nem is tűzoltóság vagy rendőrség, ahol tényleg vannak nem halasztható feladatok. 

Úgyhogy azokkal a tervekkel és gondolatokkal felvértezve megyek majd vissza, hogy bizony meghúzom a határokat, mert máshogy nem lehet. A gyerekeimet nem áldozom fel a munka oltárán. Ha teljesen rugalmatlanok, inkább keresek más helyet. De azért bízom benne, hogy az álmomnak az a része, amiben a főnök biztosít róla, hogy lazábbak és megértőbbek, mégiscsak igaz lesz. A neonJézus jelmezhez nem ragaszkodom.