Eljött ez a nap is, visszatértem a munkába. Ugyan nem gondoltam januárban, mikor elfogadtam az ajánlatot áprilisi kezdéssel, hogy ismért bezár minden. Azt persze gondoltam volna mellé, hogy nyilván megint senkit nem érdekel, hogy a gyerekek felügyeletét ki hogy oldja meg, valahogy a veszélyhelyzeti jogalkotásból mindig kimarad a kisgyereket nevelők részére a rendkívüli óvodai/bölcsődei/iskolai szünetek tartamával megegyező fizetett szabadságos passzus.

Amiatt, hogy legalább áprilisban tényleg a betanulással és 4,5 év itthoni élet után a visszaszokással tudjak foglalkozni, megbeszéltük, hogy a férjem bevállal 2 hét szabadságot, aztán anyukám.

Tudom, tengernyi irodalma van a láthatatlan munkának, annak, hogy mennyire nem reális az emberek fejében a kép arról, mit is csinált egy "úgyis otthon vagy a gyerekkel" anyuka, de azért leírom, mik azok a dolgok, amik nagyon szemet szúrnak.

Az első hét mérlege: a bal oldalon a férjem teljesítménye, mellette az enyém

beindított mosás: 0            3

teregetés:            1            2

ruhák leszedése: 0            3

ruhák összehajtása és elpakolása: 0    3

a kenyérkészlet számontartása, időben pótlása: 0    1

mosogatógép indítása, pakolása: 2     2

Volt már korábban posztom róla, hogy vannak azok a házimunkák, amiket valahogy nem bírok kétemberessé tenni, mert kérés ellenére sem csinálja velem együtt más. A fenti táblázatból jól látszik, hogy ezen bizony a munkába visszatérésem sem javított. Mondtam is a férjemnek, hogy kicsit jobban kéne nyomnia a háztartást, mert ez így bizony kevés lesz. Arról nem beszélve, hogy a kenyérnél megmutatkozott, hogy az a háttér szervezés és folyamatos logisztika, amit az anyukák csinálnak, az mennyire fontos dolog. Nem hiszem, hogy ne tűnne fel neki reggelikészítés alatt, hogy már az utolsó szelet kenyeret keni, de nem lát addig, hogy ha vacsorázni is akar, akkor bizony napközben el kell mennie a pékségbe. Igen, gyerekekkel, mint ahogy én is teszem nem egyszer. 

Vicces volt hallgatni tőle, hogy hú, mennyire elment a délelőtt, nem is volt idejük nagy sétára, mert főznie is kellett, az meg idő. Igen. Tudom. Nekem is idő. Ezért ragaszkodom a napirendhez, hogy 9kor már legyünk kint, úgyis korán kelnek a srácok. A férjem úgy volt vele, hogy á, mit rugózok én a strict napirenden, jó lesz az máshogy is. Persze, úgyis elmegy a nap, csak nem fér bele a nagy séta, kapkodni kell a főzésnél és a gyerek nem alszik, ami rányomja a bélyegét a nap további részére. Kemény meló ám ez a gyerektutujgatás, meg otthon ülés gyesen. :)

Az már csak kis színes, hogy a gyerekek egymás ruháinak eklektikus válogatását hordják, az évszaknak nem mindig megfelelően. De tényleg ez legyen a legnagyobb baj. 

Nem mondom, hogy ne becsülte volna meg eddig az itthoni munkámat, de bízom benne, hogy ez a 14 napos gyakorlat azért még jobban rávilágít arra, mennyi minden háttérmunka és nehézség húzódik amögött, hogy mire hazaér a munkából, van két jóllakott, kipihent gyerek, lesz mit enni vacsorára és a tiszta ruha is összehajtva várja a polcon, hogy elővegyék.