Brutella.

Tegnap reggel óta nem tudom kiverni a fejemből a szót. Az ultrahangon hangzott el az orvos szájából, miután megkérdezte, hogy „Szült má’ vagy csak úgy nagyot hízott, hogy ilyen a hasa.” Mikor mondtam, hogy nincs még gyerekem, hangzott el ez a nyelvújító(nak szánt) kifejezés. Elsőre csak ledermedtem, nem tudtam erre mit mondani, igen, tudom, hogy a hasam olyan, mint amit valami démon tépett meg, de nem tudok vele mit csinálni, én is örülnék, ha nem ilyen lenne. Ha lapos lenne. Ha sima lenne rajta a bőr. Ha nem fájna idegességemben, ha nem lenne sérv gyanús.

Gyerekkorom óta hadilábon állok a testem elfogadásával, hullámzó a viszonyunk. 16 évesen volt egy rövid időszak, mikor egészen megkedveltük egymást. Aztán jött – a sokáig fel nem ismert – pajzsmirigy gond, és én 2-3 hónap alatt híztam 15 kilót. Akkor szakadt szét először a lelkem bőröm és akkor utáltam meg nagyon a testet, amit a tükörben láttam. Ellenségem lett, ami felett nincs uralmam. Mindez egybeesett az egyetem kezdésével, új közegbe kerüléssel, nem segített abban, hogy oldott legyek, próbáltam magam takarni, amennyire lehetett. De aztán egy kicsit félretettem a haragomat, lassan elfogadtam, hogy nálam a csoda diéták nem működnek, és nem csak alaktalan ruhákban lehet bujkálnom, igenis lehetek magamhoz képest egész csinos.

Aztán a kicsit felépített önbizalmamat újból megtépázták, ráadásul egy olyan személy, akinek nagyon akartam volna tetszeni. Mikor többször elhangzott, hogy a korábbi barátnői mind sportosak voltak, elkezdtem újra szégyellni magam, feszengeni. De egyúttal elszántságot adott és beiratkoztam egy edzőterembe. Olyan terembe, ahová csak nők jártak, és így sem volt könnyű belépni a terembe, egyedül nem is mertem, csak a barátnőmmel. A közeg nagyon jó volt, nem éreztem azt, hogy kinézne onnan bárki, amiért nem kockás hassal megyek már a 2. edzésre. Sikerült elérnem a kitűzött célomat azon a nyáron, a tesóm esküvőjére belefogytam a vágyott ruhába, jól voltam, azt éreztem, hogy igen, megint én vagyok az ura a helyzetnek, ha mozgok, akkor mennek le a kilók, formásabb leszek. A lendület vitt tovább személyi edzésre, kocogni is elmentem hébe-hóba. A legjobb állapotban akkor voltam, mikor megismerkedtem a férjemmel és egy időre az ő szemével láttam magam, szépnek, nőiesnek, csinosnak. Ekkor sikerült leadnom 10 kilót, az erőnlétem egyre jobb lett, többet mosolyogtam, elkezdtem örömmel ruhákat venni. Az IR diagnózis és a diéta sem rendített meg nagyon, csak kicsit alakítottunk az edzésemen, hogy izmot építsek, ne csak cardio legyen.

Aztán valahogyan megint feljött hipp-hopp 10 kiló, pont, mikor az esküvőnkre készültem, és én megint tehetetlen szemlélője voltam testem árulásának és egyre kevésbé tudtam meghallani a pozitív visszajelzéseket a páromtól, mert én egy borzalmas, visszataszító izét láttam a tükörben.

 Az edzéseket nem hagytam abba, az étrendben volt pár rövidebb kilengésem, de néha nagyon nehéz (volt) szőnyegre állni/elmenni edzeni, mert olyan reménytelen küzdelem az egész, miközben úgy érzem, rajtam kívül mindenkinek csettintésre sikerül az, ami nekem 4 év alatt nem sikerült (tudom ésszel, hogy nem így van, de az érzés…). A 2 évvel ezelőtti top formámhoz képest 14 kiló és egy adag vérvörös csík többlet van rajta, a keserűség nehezen mérhető egzakt számokban. Érzem a szorongást bent, hogy kéne fogyni kéne fogyni, mert babát szeretnék és javulnia kell az értékeimnek, de közben azt is érzem, hogy a túl nagy elvárások és görcsösség pont, hogy nem segít. De nehéz nem ugyanazokat a köröket futni fejben, ellazulni. Tudom, hogy jó lenne, próbálok is, de ebben a téli, járvánnyal súlyosbított időben valahogy a kedvem is borongósabb. Erre jött derült égből a villámcsapás, hogy lehet, hogy sérvem van, így kerültem egy ultrahangos készülék alá, én és a „brutella” hasam.

Nem gondolom, hogy tudatosan meg akart volna bántani az orvos, szerintem 10 perccel a távozásom után már arra sem emlékezett, hogy ott jártam. Mégis, ezek a végig nem gondolt, nem is a személyemnek szóló szavak valahogy jobban belém martak, mint vártam volna. Mikor meséltem itthon, a szemembe könny szökött, mert beigazolódott az, amit a tükörbe nézve annyiszor gondoltam, hogy szörnyű a látvány. A test. kép. zavar. Mást is, de talán igazán mélyen csak engem.

Nem tudom, mi lenne a történet tanulsága, miért álltam neki megírni. Talán az, hogy a kimondott szavaknak mekkora ereje tud lenni, és mennyire meg kéne válogatni a másoknak és még inkább a magunknak kimondott szavakat. Vagy legalább mérsékelni a romboló megjegyzéseket. Megfogadtam, hogy csakazértis elkezdem megkedvelni ezt a testet, és segítek, hogy együtt változzunk. És nem akarom, hogyha lesz majd gyerekem, akkor ő valaha is „brutellának” lássa magát. Igaz, nem vagyok tökéletes, van mit csiszolni még rajtam, de annyi mindenen átmentünk közösen ezzel a testtel itt és annyi jó dolog vár még ránk, csak esélyt kell adnom. És talán, ha minden nap valami szépet meglátok magamon, akkor a hangulatom is jobb lesz.