Truman show

egyetlen igazi emberként a világon?

A filmet én még csak most, 2019-ben láttam, túl megszámlálhatatlan mennyiségű reality és egyéb szappanopera leforgatása után, amikor dübörög az influencer generáció, minden YouTuber a saját háza, sminkje, családja mutogatásával akar sikeres lenni, és lesz is. Egészen elképesztő és hátborzongató élmény volt azzal szembesülni, hogy mi mindenre rávilágított ez a film, az első európai valóságshow (Big Brother talán) berobbanása előtt. Szokás szerint spoileres vélemény következik, a felmerült érzésekkel, kérdésekkel.

A film cselekménye nagyon röviden annyi, hogy a főszereplő, Truman ­– nagyon beszédes név – a harmincas éveiben járó, egy idilli amerikai kisvárosban élő, tipikus kispolgár. Van egy teljesen átlagos középszerű élete egy közepes méretű jelzáloghitellel, egy egyetemi szerelemből megmaradt házassággal. Az Átlagos Amerikai (alsó)Középosztálybeli Férfi. Egyetlen bökkenője van az egésznek, bár erről még nem is tud a film legvégéig, mégpedig az, hogy az egész élete hazugság, egy folytatásos sorozat, aminek az a különlegessége, hogy születése pillanatától kezdve titokban veszik a kamerák az életét és forgatókönyvírók dolgoznak azon egy hatalmas stábbal együtt, hogy köré építsenek egy valóságosnak ható díszletet, hogy aztán a fogyasztó közönség napi 24 órában nézhesse egy átlagos ember átlagos életét, és elhiggye, hogy az ő átlagos élete is lehet tulajdonképpen szappanoperai fordulatokkal és klisékkel teli álomszerű élet. Már amennyiben a sorozatbeli élet nevezhető ennek. A film előrehaladtával számunkra és Truman számára is egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy életének minden egyes pillanata előre meghatározott, fikció. A film vége bizonyos happy endet tartogat, mert Truman elér az egyik kijárathoz, és úgy dönt, kilép a valóságba, bármi várja is ott. A sorozat ezzel véget ér, a nézők együtt örülnek Trumannel, majd jön a csattanó, a számomra elkeserítő és kijózanító záró mondat az egyik biztonságiőr néző szájából: na, akkor most hová is kapcsoljunk, mi megy a többi adón.

Szerintem ez a film egyrészről egy nagyon erős társadalomkritika arról, hogy már semmi sem szent a show business világában, egy meg sem született gyerek életét is simán eladják azért, hogy legyen egy új sorozat, amilyet még nem látott a világ, és ehhez találnak statisztákat és egy anyát, aki ezt teszi a gyerekével, egy asszisztáló apát, a többi statisztát nem is említve. És a közönség ehhez hangosan tapsol és megvesz minden szponzor terméket és minden este (egész nap) bámulja, hogy mi történik ezzel a kísérleti nyúllal. Nem is tudom, min hűltem el jobban, azon, hogy az Ed Harris által játszott show runner (Christof ) fejéből ez az egész kipattant, attól, hogy ezt valaki jóváhagyta, attól, hogy találtak minden szerpere embert, vagy attól, hogy erre volt egy hatalmas kereslet. És mindez a ’90-es közepén íródott film…

Mindazzal együtt, hogy tetszett összességében és nagyon elgondolkodtatónak tartom, nekem van elég sok minden miatt hiányérzetem a filmmel kapcsolatban, főleg azért, mert csak kérdéseket villant meg, válaszokat nem ad, szinte semmire. Nem sikerült teljesen húsvér emberként ábrázolni Christofot, pedig nagyon érdekelt volna az, amire a film végi párbeszédben utalást véltem felfedezni (meg előtte egy-egy jelentben, például mikor az alvó Truman arcát mutatja a kamera közelről és végig simít rajta), tudniillik, hogy lényegében legalább annyira az apjává vált Trumannek, mint a vérszerinti apja. Voltak pillanatok, mikor én azt éreztem, hogy nem tud csak egy szereplőként tekinteni a közösen átélt több mint 30 év után. De az, hogy hogyan alakult ez ki benne, esetleg érzett-e valaha bűntudatot azért, amit a „fiával” művelt azzal, hogy megfosztotta őt az önálló élet lehetőségétől, nem foglalkozott a film, ezért nem volt annyira erős nekem az a jelenet sem, hogy hagyta volna belefulladni a viharban a vízbe Trumant, mert az ki akart törni. Mert előtte nem építették fel eléggé azt, hogy nem egy kívülálló ember Christof, hanem egy apa. És itt nyitnék egy fél gondolatmenetet arról, hogy számomra ez a viharos jelenet annak a szimbóluma volt, mikor egy irányító szülő mellől akar egy fiatal felnőtt kirepülni és elkezdeni saját életét, amihez a szülőnek már semmi köze. Legalábbis nem olyan szinten, mint korábban, mert sokkal kevésbé ő írhatja a gyereke életét. Ez a szimbólum amúgy nekem nagyon tetszett, és az egész filmet is tudnám azzal magyarázni, hogy egy mérgező szülő és társadalmi elvárás csapdájában vergődő férfiról szól. De a társadalomkritikai oldala is működik szerintem a filmnek, így nem szűkíteném le csak egy családi drámává a történetet. Visszakanyarodva az elejére, én jobban örültem volna, ha többet tudunk meg Christofról, a motivációiról, érzéseiről, arról, hogy az ő életét hogyan alakította a sorozat. Miből inspirálódott. Egyébként zárójeles megjegyzés, hogy a teljes stáb is feladta az egész életét ezért az egy műsorért, nem csak Truman, igaz, a többiek ezt önként vállalták. Kivéve talán a gyerekkori barát, Marlon, hiszen ő szintén gyermekként került a sorozatba, ott nőtt fel.

A társadalomkritikai szálra visszakanyarodva, én semmilyen tanulságot nem tudtam leszűrni az egészből, ugyanis nem láttam azt, hogy bárki megbűnhődött volna, vagy megjavult volna, aki részt vett a műsorban. Christof talál új projektet, meg egyébként is, valószínűleg halálra kereste már magát 30 év alatt. Az számomra nem egyértelmű, hogy a sorozat befejeződése bántja majd csak (ezért pusztította volna el Trumant, mert tönkre akarta tenni a showt), vagy esetleg fájdalmas lesz elveszítenie azt, aki a fia volt. Ezért örültem volna jobban egy kicsivel kidolgozottabb Christof szálnak. A többi színészt sem féltem, nekik is lesz majd másik munkájuk. Az a reakció, hogy a nézők azonnal, de tényleg azonnal keresnek egy másik műsort, azt éreztem, hogy olyan szintű közöny van az emberekben, annyira csak kikapcsolni akarnak a TV előtt, hogy bármit elfogadnak, amit lenyomnak a torkukon. Nem gondolkodtatott el senkit Truman élete, nem akart senki kitörni az ő hatására a saját megszokott életéből, legalábbis erre nem volt utalás. Így nem tudok a kitörésnek sem örülni, mert azt sem lehet tudni, egyáltalán életképes les-e a kinti világban Truman, mi vár rá, tud-e alakítani az életén vagy belerokkant annyira az egészbe, hogy tragédiába torkollik az egész. Szerintem kellett volna valamilyen markánsabb véget adni a filmnek, mert attól félek, a nézők többsége ugyanúgy reagált, mint a biztonságiőr, hogy na, mit nézzünk most, hogy lement ez a 1,5 óra. Azt sem éreztem, hogy a show business vagy a hollywoodi hamis csillogással kapcsolatban lenne valamilyen végkövetkeztetése a filmnek, hiszen 2019-ből látom, hogy semmi nem változott, mindent megtesznek a siker, a reklámbevételek és a nézettség tekintetében. A társadalomban továbbra is igény van arra, hogy lehessen egy hétköznapi, szomszéd srác karakternek drukkolni, és az sem zavarna szerintem most sem senkit, ha lenne tényleg egy Truman show.

 Sőt, azzal, hogy nagyon elterjedt a YouTube és az, hogy ott osszanak meg magánéletről és teljesen hétköznapi dolgokról tartalmat a nagyközönség számára emberek, már nem is kell stábot foglalkoztatni és elterelő hadműveletet végrehajtani, hogy egy hétköznapi ember életét lehessen figyelemmel követni, hiszen ezek az önjelölt celebek saját önszántukból engednek be bárkit a privát szférájukba. A mai tizenéveseknek pedig a jelek szerint erre van igénye, nem is a klasszikus szappanoperákra és filmekre, mint a nagyszülői generációnak. Az egy másik kérdés, hogy elméletileg ezeknek a tartalom megosztóknak lenne más választási lehetőségük, míg Trumannek nem volt. Nekem kissé fájó belegondolni abba, hogy a film – vagy egy csomó könyv és egyéb film – nem tett senkit óvatosabbá, megfontoltabbá, vagy emberségesebbé. Mintha tényleg csak úgy néznénk, darálnánk filmeket,  sorozatokat, hogy nem gondolkodunk el egy pillanatra sem a látottakon, nem érezzük át, hogy milyen sok minden egybecsenghet a saját életünkkel, ami nem egy sorozat.

Kitérnék még röviden arra, hogy az egész élete és a párkapcsolata Trumannek tökéletesen tükrözi az akkori (és mai) társadalom elvárásait egy középosztálybeli emberrel szemben. Legyen lakás, legyen egy biztos állás, legyen egy feleség, akivel már a gyereket lehet tervezni. Nem kell semmi utazás, kalandvágy, az veszélyes. Ez egyrészt a legtöbb szülő elvárásaival is egybecseng, meg még ma is furcsán néznek az emberre, ha a gyerekvállalás előtt még mondjuk szeretne egy kicsit kettesben lenni a házastársával, világot látni, vagy dolgozni még. És nagyon sok ember köt házasságot még mind a mai napig azért az aktuális partnerével, mert nagy a nyomás rajta, hogy az ő korában már meg kell állapodni, unoka kell a szüleinek, mert ez a felelősségteljes felnőtt viselkedés. És ezzel legbelül nem mindenki tud azonosulni. Truman sem azzal a nővel van, akivel lenni szeretett volna, csak hát ugye a nagy szerelmét kiírták a sorozatból. Egész pontosan bele sem írták. És lehet, hogy nem lett volna jobb az a kapcsolat, de az legalább Truman döntése lett volna, ha szakít mondjuk. Így viszont örökké ott maradt benne a kétely, hogy nem lett volna-e jobb az a másik. Ezért nem tartom személy szerint szerencsésnek az első komolyabb kapcsolatba beleragadást. És nem, nem azt mondom, hogy mindenki keressen legalább 100 partnert magának. Csak úgy, hogy semmit nem lát még a világból, nincs semmi tapasztalata, hogy milyen egy párkapcsolat, együtt élni, változni valakivel évek alatt, nos, úgy nehéz megalapozottan egy olyan, nagy horderejű kérdésre választ találni, hogy tényleg ezzel az emberrel akarom-e leélni az életem és vele akarok-e családot alapítani. Ha nem belső késztetés a házasságkötés és családalapítás, hanem szülői vagy társadalmi nyomás áll csak a háttérben, az szerintem halálra van ítélve. És nem csak akkor, ha szerződtetett színész az ember élete párja…

Egy mondat arról, hogy az emberi kapcsolataink valóságáról és minőségéről is sokat elmond a film, hogy valójában sokaknak csak felszínes kapcsolatai vannak, igazi, mély barátságok vagy párkapcsolatok nem adatnak meg mindenkinek.

Összefoglalva a fenti hosszú gondolatokat, szerintem ez egy erőteljes film arról, hogy hová is tart a világunk a sorozatokkal, mennyire nem normális irányba tartunk, valamint abba is bepillantást enged, milyen úgy létezni felnőttként, hogy valaki nem a saját életének az ura. Mindkét téma nagyon elgondolkodtató számomra, egy csomó kérdés merül fel bennem. Nem tudom, én hogyan reagáltam volna Truman helyében, lehet, agyon csaptam volna Christofot ott helyben a sok indulat miatt. Nem tudom, ki mertem-e volna lépni ilyen hirtelen a kijáraton és ha igen, utána hogyan tudtam volna kint létezni, mivel indítottam volna. Elgondolkodtam azon is, hogy én milyen néző vagyok. Szeretném azt hinni, hogy olyan, akit nem lehet akármivel megetetni, és aki igenis elgondolkodik a látottakon, hallottakon. Azt bizton állíthatom, én nem adnám el így az életemet és a gyerekemét, mint a filmbéli anyuka tette vagy nem mondanék le a gyerekemről a sorozat cselekménye kedvéért, ahogyan az apuka tette. A társadalmi nyomást én is érzem magamon sok esetben, de ez a film is rávilágított arra, hogy van értelme a saját utakat járni és nem mindenben másra hallgatni. Én egy true man akarok lenni, egy húsvér ember, aki hibázik, a hibáiból tanul és megy előre az életben, aki társat keres és talál, aki érez is, de azért gondolkodik is, akinek valódi emberi kapcsolatai vannak. Még akkor is, ha ez nem olyan biztonságos, mint egy díszletben élni.