Az előző rész vége volt, hogy megkaptuk a diagnózist az idegsebésztől: műteni kell a fiunkat. Nagyon nagy gyomros volt ez mindkettőnknek a férjemmel. Valahogy azt gondoltam, hogy mivel tökéletesen fejlődik a babánk, így nem szükséges a beavatkozás. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétünk, hogy kérdezzünk a műtét szükségességéről, menetéről. Tudni kell, hogy mivel ez nem életmentő beavatkozás, így az orvos csak javaslatot tehet, minden esetben a szülőé a döntés, hogy beleegyezik-e a műtétbe. A professzor úgy világította meg nekünk a csónakfejűség problémáját, mintha túl szoros lenne a cipőnk. Lehet benne menni, de állandó fájdalmat okoz, kényelmetlen, nem jó. A nyílvarratok elcsontosodása miatt a koponya oldalirányba nem tud nőni, emiatt hosszúkás, nyújtott a fejformája az érintett gyerekeknek. Ha nem kerül sor műtétre, állandó fejfájás, koponyaűri nyomásfokozódás léphet fel, lehetséges kommunikációs nehézség a későbbiekben, hangulatingadozás, állandó feszültség-érzés. Mérlegeltük a lehetőségeket, és úgy döntöttünk, vállaljuk a műtétet. Volt olyan ismerős, aki lebeszélt volna erről, mondván, hogy tökéletes a fejlődése a fiunknak, de mi nem mertük kockáztatni, hogy a későbbiekben ez változik. Általában 6 hónapos korig végzik a beavatkozást, de később is lehetőség van rá, ekkor a kozmetikai eredmény már nem olyan szembeötlő. A mi gyerekünk 9 hónapos volt a műtétkor. A kórházba egy nappal korábban már be kellett feküdni, sor került vérvételre, branül betételére, konzultált velünk egy aneszteziológus, megkaptuk a menetrendet: meddig ehet a kisfiunk hajnalban, mikorra kell elkészülnünk, nagyjából mikor kezdik a műtétet, és a tervek szerint hanyadik a sorban. Másodikak lettünk a műtéti beosztásban, de volt némi késés. Idegesen róttuk a folyosót, szerencsére a kisfiunk egész türelmes volt, pedig addigra már biztos éhes és fáradt is lehetett. Jó szolgálatot tett a hordozókendő, abban vittük felváltva a férjemmel. Miután megérkezett a mentő, én kísérhettem végig a fiunkat, a férjem rohamtempóban loholt a másik épületbe, ahol a műtétre kerül majd a sor. A bejárat felől két irányba lehet indulni, sajnos ő pont az ellenkező felé ment, így az előkészítőben nem találkozott a kisfiunkkal. Ez volt az egyik legborzasztóbb élmény számomra. Itt már érezte a kicsi, hogy valami történni fog vele, kétségbeesetten sírt és kapaszkodott belém. Nekem kellett vetkőztetni, de aztán átvették, hogy elbódítsák. Ma is sírok, ha erre a részre gondolok, ahogy sikítva sír, hogy ne hagyjam ott, engem meg kiküldtek. Maga a beavatkozás nem volt olyan hosszú, kb. 1 óra, egészen gyorsan eltelt, a férjemmel próbáltuk elterelni a gondolatainkat a műtétről. Mikor kijött a professzor, pár szóban elmondta, hogy rendben zajlott minden, az utómunkálatok után mehetek is a kisfiunkért. A mentőben szintén csak én mehettem vele, a férjem most visszafelé futotta le az utat. Félig bódultan kaptam a karomba a kis hősünket, kicsit nyöszörgött ugyan, de a hangomra megnyugodott és aludt. Kötés volt a buksiján és nagyon sápadt volt. Estére vért kellett kapnia, emlékszem, felváltva kellett melengetnünk a tasak vért a pólónk alatt, hogy beköthessék neki. Első este egész sokat aludt, lement az infúzió, vártunk. Amikor kezdett kimenni a fájdalomcsillapító, akkor nyűgösebb lett, de ölben, hordozóban egész jól elvolt. Másnap elkezdhettük itatni, etetni, 2 kisebb hányás volt, de utána szerencsére minden rendben lett. A legnehezebb a második nap volt, mikor az ödéma tetőzött, szegénykém a szemét se tudta kinyitni. Szerencsére a főosztályvezető engedélyével a férjem is bent lehetett velünk a szobában, így sokkal jobban viseltük az egészet. Szerdán volt a műtét, szombaton már jöhettünk haza. A hazamenetel napján a főorvos megvizsgálta, a vágás szépen gyógyult, láz és hányás nem volt. A kötést lecserélték, elmondták, hogy még két hétig ne érje víz, a kötés nem baj, ha leesik, kenhetjük a sebet betadine-nal. Kicsit kevésnek éreztem ezt az útravalót, aggódtam, mi lesz, ha elesik, ha hány, ha lázas lesz, de megnyugtattak, hogy az esés nem számít, kibír annyit, mintha nem lenne műtve. Lázat csillapítani én is tudok, ha a hányás nyomásfokozódásra utal, akkor menjünk vissza. Így indultunk haza egy sokkal kerekebb buksijú, nagyon monoklis 9 hónapossal.

A következő részben leírom az otthoni lábadozást és a műtéti utóhatásokat.