Neil Gaiman Terry Pratchett: Elveszett próféciák

Bevallom, nem vagyok nagy rajongója a fantasy (és sci-fi) könyveknek. Én leragadtam Tolkiennál, felnőttfejjel ez kiegészült még a Trónok harcával, igaz, azt is csak évekkel a nagy siker után kezdtem el nézni és olvasni is. Ezt leszámítva nem éreztem nagy késztetést sohasem, hogy tündérekről, démonokról, más, csodálatos világokról olvassak. Az okát nem tudnám pontosan megmondani, de talán az is lehetett az egyik ok, hogy én a teljesen hétköznapi témákkal foglalkozó könyvek világában is kiválóan el tudok merülni, ez is elegendő ahhoz, hogy a saját világomból kilépjek, nem kell nekem hókuszpókusz és csillámpónik, angyalok és démonok.

Egy ismerősöm említette többször is Neil Gaiman és Terry Pratchett nevét és könyveit, ő nagyon szereti a könyveiket és győzködött arról, hogy az írók humora közel áll hozzám és lehet, érdemes lenne egy próbát tennem. A végső lökést az adta, hogy olvastam egy ajánlót a könyvből készült mini sorozatról, az előzetest is megnéztem, aminek a hangulata és a poénjai tetszettek, ezek után már magamtól kértem kölcsön a könyvet.

A történet röviden: A ’80-’90-es években megszületik az Antikrisztus, aki a tervek (vagy a Felfoghatatlan Terv) szerint 11 évvel a születése után kirobbantja az Armageddont és elhozza a Világvégét. Ehhez egy kevés démoni segítségre lenne szükség, azonban egy kis hiba csúszik a számításba, és a kelleténél eggyel több gyerek születik a kiszemelt kórházban, így nem a kiszemelt családhoz sikerül becsempészni a Antikrisztust, hanem egy álmos angol kisváros teljesen hétköznapi lakóihoz, akik mit sem sejtenek arról, hogy kit nevelnek. A történet a születés utáni 11. évben játszódik, már csak pár óra van hátra a végítéletig. A Földön évezredek óta egyre boldogabban élő nem bukott, csak lefelé szállingózó, inkább már démon (Crowley), valamint az egyáltalán nem bukott vagy bukdácsoló angyal (Azirafael), továbbá a boszorkányvadász hadsereg (2 fő) és egy boszorkány(akire nem vadásznak) próbálják megakadályozni az elkerülhetetlennek tűnő eseményeket, miközben a kiskamasz Antikrisztus (Adam) legnagyobb gondja, hogy mivel töltse el a szünidőt a barátaival és mit sem sejt arról, hogy milyen fontos döntéseket fog meghozni néhány óra múlva. A végkifejletet nem spoilerezem el, bár talán nem túl nagy spoiler 2019-ben az, hogy 1990-ben elmaradt a világvége…

A véleményem röviden: Könnyed formában, jó humorral megírt történet nagyon is komoly témákról, úgy, hogy a gondolkodni tudó és vágyó ember elgondolkodhasson, miután abbahagyta a nevetést, majd a nevetés utáni elszomorodást, hogy a vicc nem is annyira vicc, tényleg ilyen az élet és a környezetünk (ahogyan az Örkényt olvasva is szokott nálam történni).

Véleményem hosszabban: Az előző gondolatot kibontva, hozzám tényleg nagyon közel áll az irónia – az önirónia is –, az abszurd humor, szeretem az olyan filmeket, könyveket, színdarabokat, amik mernek saját magukon és a szereplőiken is nevetni, kikacsintani a közönségre. Szeretem Orwell koromsötét 1984-ét is, de az Állatfarm könnyedebb stílusa is tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa, milyen szörnyűségekre képes az ember és milyen embertípusok vannak a társadalomban, és ezt hogyan tudja egy elnyomó rendszer kihasználni. Kicsit elkanyarodtam az eredeti tárgytól, csak annyit szerettem volna mondani mindezzel, hogy szerettem a könyv stílusát. Igenis lehet úgy környezetszennyezésről, önpusztító életmódról írni, hogy az ember közben ne azt érezze, hogy fel kell vágnia az ereit, mert ez a világ olyan szörnyű és kilátástalan hely, hanem igenis meg lehet oldani problémákat akkor is, ha az ember se nem isteni, se nem démoni, hanem csak tisztán emberi teremtmény.

A könyvet ajánlanám a hozzám hasonló embereknek, akik nem a klasszikus tündérvilágba, vagy nem létező bolygóra vágynak elkalandozni, beérik a Föld nevű bolygóval, egy kicsit felturbózva némi démoni és mennybéli erőkkel. Ajánlanám még a kifinomultabb humort kedvelő olvasóknak, akik szeretnek a saját tökéletlenségükre ráismerni és azon egy jót derülni, és azoknak is, akik szeretik a Terry Pratchett könyveket, esetleg Neil Gaiman korábbi munkáit, a könyv tulajdonosa ebbe a körbe tartozik, és az elmondása szerint neki is nagyon tetszett ez a könyv, én meg hiszek neki. Továbbá érdekes lehet a könyv a tibetieknek, valamint a szép és pontos próféciák után érdeklődőknek is.

A sorozatot kíváncsian vártam, remélem, az előzetes hangulata nem csak arra a két percre korlátozódik, amit összevágtak.

Megnéztem a sorozatot, ami nagyjából könyvhű, a szereplők nagy része szerintem jó választás, de valahogy nem működött nekem annyira filmben az, ami könyvben zseniális volt. Kicsit azt éreztem, mint Rejtő Jenő könyveinél, hogy megfilmesíthetetlen a humor.