Két szülésem volt, mindkettő császárral végződött. Nem bántam egyiket sem, az elsőről megmaradt benyomásokat már leírtam. Ott sok volt a vérveszteség, amiatt volt nehezebb a felépülés. A másodiknál már a kórházi napokban törökülésben szoptattam, sokat mozogtam, ahogy javasolják. Sokkal fittebb voltam és jobb volt a közérzetem. Azonban otthon belázasodtam, fájt a pisilés. Azt hittem, a katéter miatt lett egy kis húgyúti fertőzésem, de csak nem akart múlni a dolog. A nőgyógyászom a háziorvoshoz irányított, aki kijött ugyan házhoz, ám nem hozott magával semmilyen vizelet-tesztpapírt, vagy mintavételi edényt. Így annyi történt, hogy egy otthoni műanyag pohárba belepisiltem, amit ő ránézésre nem talált vészesnek (legközelebb lehet, hogy madárbél-jóst hívok, akkor megspórolok egy poharat), megtapogatta a hasam, ami nem volt fájdalmas (leszámítva a friss heggel járó fájdalmat), majd felírt antibiotikumot. Azt tanácsolta, hogy ha rosszabbodna a helyzet, vagy visszatér a láz, menjek el újra hozzá. Az antibiotikum szedése alatt rendben voltam, de ahogy letettem, már másnapra megint lázas lettem, plusz elkezdett fájni járáskor a hegem jobb széle. Ekkor úgy döntöttem, hogy nem érdekel a nődokim lekoptatása, bemegyünk a kórházi ambulanciára, hogy vizsgáljanak meg. Egy roppant kelletlen ifjú rezidenshölgy fogadott azzal, hogy mit keresek én itt. Elmagyaráztam neki az előzményt, hozzátéve, hogy laikusként marhára nem érzem elfogadhatónak, ha 3 héttel a császármetszés után rejtélyes magas lázam és hegfájdalmam van. Szenvedett egy sort, hogy miért nem háziorvoshoz megyek, de nem tágítottam, kértem a vizsgálatot. Mondtam neki, hogy még tart a gyermekágyi vérzés, mondta, hogy nem gond. Roppant fájdalmasan vizsgált, majd idegesen megkérdezte, milyen kúpot használok. Mondtam, hogy semmilyet, erre, hogy ja, ez még a vérzés?...igen, az előbb mondtam. Félkézzel a hüvelyemben még lefolytatott egy telefonbeszélgetést a sürgősségivel, ahol egy épp elvetélő nőt akart elküldeni inkább máshová. Emberség óra ugye sajnos nincs a képzésükben. Ezek után visszafordult hozzám, sziszegtem a fájdalomtól, szerencsére belépett a mentora, aki kérdezte, hogy mi a helyzet. Ekkor hangzott el a címbéli mondat a hölgy szájából: nem találom a méhét! Ezen a mentor is ledöbbent, hogy ez nem létezik. Átvette a vizsgálatot, ledorongolta a rezidensét, hogy egyértelműen betapintható a méhem, hogy lehet ilyen...továbbra is nagyon fájt a vizsgálat, amit jeleztem, így a szakorvos már komolyan vette a helyzetet. Átküldtek ultrahangra. Az eddig se brillírozó hölgy alig találta a jó szöget a felvételhez, majd lazán átsiklott volna az általam is jól látható folt felett, de a mentora megállította. A fényképet sem sikerült elkészítenie a hölgynek, de azt azért megállapították, hogy egy nagy ismeretlen valami van a méhemben, amit azonnal műteni kell. Vagyis nem azonnal, mert előtte még kell kapnom s.o.s. egy antibiotikum kúrát. Elsírtam magam, ijesztő volt, erre a rezidens hölgy reakciója, most meg mi baja, miért sír? Értem én, hogy kiégett, megfáradt, nem motivált, de nem sokon múlt, hogy orrba vágjam. A mentora innen átvette az irányítást, elmagyarázta, hogy lehet vérömleny vagy retentio (ez volt, a szövettan kimutatta), ami sajnos szülés után előfordulhat. Hazamentünk összepakolni, lefejtem egy adag tejet a babámnak, aztán befeküdtem a kórházba. 2 vénámnál nem sikerült bekötni a branült, harmadjára sikeresen rögzítették, lement az antibiotikum. Másnap megvolt a 15 perces műtét (na az egy külön sztori, amire leginkább a "mondom jobb! mondom láb!!" vicc illik), mehettem haza felépülni. Ijesztő belegondolnom, mi lett volna, ha nem lép be idejében a mentor és nem kerülök szakember kezébe. Még rosszabb a gondolat, hogy a hölgy vígan praktizál.