Gyerekmesék felnőtt szemmel. Lesz itt könyv és mesefilm is. Tudom, hogy egy gyerek teljesen más szemmel néz ezekre a történetekre, és biztos megrökönyödne, ha hallaná, milyen sületlenségeket gondolok a kedvenceiről. De majd’ harminc évesen kicsit más az élmény. Pláne ezredjére olvasva. De előrebocsátom, hogy minden itt elemzett művet szeretek, ajánlok bárkinek jó szívvel. Mert olvasni szuper dolog, és bizony dagad a keblem, mikor fejből mondja a Családi kört, vagy mikor megdicsérik a szókincsét és elámulnak a választékos beszédén. Úgyhogy olvasásra fel!

2 éves korig nem volt tv, csak olvastunk, próbálkoztunk diavetítővel is, de ott a sima árnyjáték jobban izgatta, mint maga a kivetített mese. Miután eljutottunk a könyvrágás és lapevés korszakából arra a szintre, mikor rövidebb történeteket már szívesen hallgatott, beszereztünk pár Boribon könyvet. Régi mese, már anyukám gyerekkorában is megvolt, de szerintem egy 1.5 évesnek elég ennyi is. A történetek kicsik számára is elképzelhetőek és átélhetőek: kirándulás, szülinap, játékautó.  Nincs semmi bajom a kötetekkel, félreértés ne essék, na de a karakterek. Az autózós részben csúcsosodott ki, ott kezdtem teljes bizonyossággal érezni, hogy Boribon igazából egy bosszantó férj medvebőrben, néha meg egy hisztis 2 éves (bár e kettő típus gyakran produkál hasonló viselkedést). Azzal kezd a történet, hogy Boribon bevágtat Annipannihoz, majd minden jó reggelt, hogy vagy ma? felesleges bevezető nélkül odavágja, hogy süssé’má’sütitdemostazonnal! Merthogy jönnek a vendégek. Nincs semmi fakszni, semmi többes számba burkolt kérés, hogy ugyan már kérlek, te dolgozzál már, én meg majd villogok a vendégek előtt vele, köszi. Miután Annipanni közli, hogy nincs alapanyag, azért Boribon felajánlja a segítségét. Bevállalja a hosszú utat, hogy verdába pattanhasson. Odafelé megunja a hosszú utat, az almafáról a szükséges minimumot szedi csak le,majd  úgy dönt, hogy a veszélyes rövidebb úton tér haza. Az egy dolog, hogy pocsékul vezet (lefullad, kiesik a kereke és felborul egy kanyarban), de annyira béna, hogy még egy szimpla kerékcserét se tud megoldani egyedül. Mindig beugrik neki valaki segíteni, ő meg elosztogatja az almát, ami miatt az egész hercehurcára sor került. Majd vígan hazarobog, ünnepelteti magát egy kicsit Annipannival, hogy milyen gyors és ügyes volt, aztán beugrik neki, hogy tulajdonképpen ugyanott tartanak, mint reggel, mert egy darab almát nem sikerült hazáig elhoznia. A reakció: csoportos kesergés. Mert ha nincs alma, akkor nincs almás pite, tiszta sor. Az meg, hogy 100 másik recept lenne, amihez nem kell alma, mindegy. Annipanni sem épp a jó problémamegoldó-képességéről híres a könyvben. Végül a vendégek által ajándékba hozott almából sütnek pitét, hejehuja, happy end.

A kirándulós részt Boribon végignyavalyogja, majd saját ostobasága miatt még el is esik, és egy szimpla horzsolás miatt eljátssza a hattyú halálát, végül Annipannival cipelteti magát hazafelé. Tényleg tökéletes egyvelege egy kétéves dackorszakosnak és egy primadonna típusú férfinak.

A legrosszabb, hogy a nagyfiunk hallás után bármit megjegyez, így a könyveket is kívülről fújja. Ezen túl pedig sztárfocistákat megszégyenítő módon tud szenvedni minden sérülés miatt. Így, ha elesik, profi előadást nyom le a Boribon-repertoárból. Legutóbb elbotlott a mászókán, beütötte az orrát. Nekiállt jajgatni, hogy jaj, hogy jutok így haza?! Igen, Boribon idézet volt. Úgyhogy nagyon remélem, hogy hosszabb távon nem Boribon lesz a példaképe.