David Lynch munkásságát nem ismerem behatóan, mert egyetlen filmjét sem láttam, a Twin Peaks első évadának első részét néztem meg, azt is 2017-ben, és nem volt kedvem folytatni a sorozatot. Tervben van a Mulholland Drive megnézése, de elkezdeni még nem volt hangulatom azt a filmet sem. Szóval, teljesen friss szemmel néztem meg a kiállítást egy nagy Lynch rajongó ismerősömmel együtt. Nem mondhatnám, hogy a filmográfia ismerete közelebb vitte az ismerősömet a Small stories elnevezésű kiállításon bemutatott fényképek megértéséhez.

A kiállítás a Műcsarnok épületében kapott helyet, két kisteremben vannak a fotók, a második teremben pedig két monitoron kisfilmek is futnak, ahol szakértők mesélnek David Lynch átfogó művészetéről. Az első kiállító teremben a hangulatot megalapozza egy sor szék, egyik sem alkalmas arra, hogy ráüljön bárki is, különböző szögekben elhajolva, kibillenve állnak sorfalat, a kiállított alkotások címe található meg rajtuk.

Az én értelmezésemben ezek a székek két dologra utalhatnak, egyrészt arra, hogy ahány néző, annyiféle megoldási javaslat és nézőpont születhet ugyanazokat a fotókat nézve. Másrészt pedig egyfajta megoldókulcs is lehet a kiállított alkotásokhoz, amelyeket Lynch elmondása alapján az álmai inspiráltak. A megoldókulcs csupán annyi szerintem, hogy az álmainkban semmi nem olyan egyszerű és minden kicsit formabontó a hétköznapi valósághoz képest és az álomképeink, hiába a jelenünkre, az általunk megélt eseményekre reflektálnak legtöbbször, mégis valamilyen csavart, másik perspektívát mutatnak, ezt szimbolizálhatják a lerakott székek. Az első teremben volt még egy régi bakelitlemez lejátszó is, ahol a Mulholland Drive zenevilágát idéző zene ment, talán Rebekah del Rio lemez lehetett.

Az első terem kevésbé volt felkavaró, bár itt is voltak már baljós kompozíciók, engem leginkább a „Három dolog összeér” című kép és a „Fej” fotósorozat fogott meg ebből a szobából. A „Három dolog összeér” fénykép egyszerre nagyon idilli és vihar előtti hatalmas feszültségeket rejtő fénykép, rajta egy elhagyatott pusztaságban áll egymás mellett három, teljesen eltérő stílusban épült épület és kissé elmosódva a kép szélén mintha néhány legelésző állat is lenne. Az egyik épület nagyon fehér, a másik kettő szinte fekete, az égen nagy felhők tornyosulnak, embert nem látni. Nekem az volt az érzésem, hogy ez vagy egy tragédia színhelye volt, vagy hamarosan az lesz, asszociációként Tarantino Kill Bill filmjének az esküvő jelenete ugrott be, szinte hallottam is a Lonely Sheperd-öt felcsendülni.

A „Fej” sorozat egy egész falat elfoglal az első teremben, talán ezek azok a képek, amibe a legtöbb variációt beleláthatja az ember, attól függően, hogy mit gondol magáról, milyen érzések kavarognak benne, hiszen a fejnek egyik képen sincs arca, mindenki azt lát bele, amit akar. Rám leginkább a villámló kép és az elcsúszott mosolyú gyakorolt erős hatást.

A második terem nekem nem tetszett, ott olyan groteszk és ijesztő képek voltak, vagy számomra egyáltalán nem művészi és befogadható tartalmúak, hogy inkább a kisfilmeket néztem, amíg az ismerősöm körbejárt. Itt eltorzult testek és arcok voltak, kullanccsal összenőtt, gázmaszkos gyerek, ez nekem túl sok, nincsenek és nem is akarok ilyen sötét álmokat.

Összességében nem ez volt életem legmeghatározóbb kiállítása, nekem túl komor és sötét volt ez az egész, nem segített az sem, hogy mindegyik kép feketefehér volt. Nem hozta meg a kedvem David Lynch művészetének további felfedezéséhez ez a néhány fotó, de a betervezett filmet ettől függetlenül meg fogom nézni. A David Lynch filmrajongóknak sem tudom egyértelműen ajánlani a kiállítást, korábbi filmekre utalás csak az előtér kialakításában van, ami a Twin Pekasből ismert vörös szoba, de más kapcsolat a filmjei és a fotósorozata között nincs. A befogadást nehezíti az is, hogy a fényképek többsége úgy helyezkedik el, hogy vagy a lámpa, vagy a második teremben elhelyezett képernyők teljesen belevilágítanak, tükröződnek a kiállított képben, sokszor nagyon közel kell menni, hogy kisilabizálja az ember, hogy mi is van előtte.